Beköszönés...

….Én is ember vagyok….

Sziasztok!

Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen az új oldalon, ahol nem kitalált történetek lesznek, sokkal inkább szerény életemből vetek majd papírra, illetve gépelek be, eseményeket.

Hosszú vívódás után döntöttem úgy, hogy létrehozom ezt az oldalt.

Magamnak!

Sokat gondolkoztam, hogy írjak, vagy inkább hagyjam. De aztán arra jutottam, hogy az életem első 19 évében, mindig, minden elől megfutamodtam, a következő többi 19-ben nem fogok.

Egy kedves barátnőm mondogatja mindig, hogy semmi sem történik véletlen, és senkit sem sodor az élet véletlenül az utadba, mindennek oka van.

Így lehet, és nem csak a felbukkanó embereknek, hanem a tetteinknek, cselekedeteinknek is! A dolgok mennyire összefonódva, követik egymást, akár egy láncreakció.

Itt van mindjárt a blogom! Nem volt különleges dátuma, hogy pont akkor, azon a napon kezdtem el, de megváltoztatta az egész életemet. Ha nincs ez a blog, lehet, sok mindenben máshogy döntök. Talán boldogabb lennék, de az is lehet, hogy nem. Az azonban egészen biztos, hogy számos ismerőssel szegényebb lennék. Rengeteg nagyszerű embert ismerhettem itt meg, és rájöttem, hogy ez a blog, és ti, akikkel módomban áll levelezni, ti segítettetek eldöntenem a jövőmet.

Csak egy példa a közeli napokból!

Sírdogáltam, hogy mennyire hiányzik az öcsém, nem csak azért mert sosem voltunk még külön, és iszonyatosan szenvedek egyedül a tesóim nélkül, hanem a tánc miatt is. Hogy azért nem találok magamra, mert nincs társam, mert egyedül csak egy félszárnyú angyal vagyok, aki nem képes repülni. Hiába vannak terveim, álmaim, egyedül nem megy! És akkor azt tanácsolta, egy csodálatos barát, hogy taníts be valakit!

De hol van az az ember, akire rá merném bízni magam, a testi épségem ilyen rövid idő alatt?

A válasz mindig is ott volt mellettem, csak nem vettem észre. De már tudom! Rátaláltam arra a férfira, akire gondolkodás nélkül rá merem bízni magam!

És ez jó dolog. Nagyon jó, hogy tudom végre az utamat!

A másik jó hír, hogy jelentkezett az ügynökségem New York-i irodája. Van állandó munkám, beválasztottak, egy ruhamárka arca lehetnék, és egy klipre is behívtak kastingra. Csak háttérnek, de többre nem is vágyom!

Fotókat kellett küldenem, hogy lássák, nem változtam, nincs tetkóm, a hajam is a régi, meg a formám is.

Soha ennyit még hátsót nem fotóztak, mint a fenekem, egy farmermárkával. Felhúzott felsőkben, vagy has pólókban domborítok, úgy tűnik a 32 méretek mellett az én 36-om, kellemes a szemnek! Hát ez van!:)

Nagyon akartam ezt a munkát! Szükségem van rá, nem csak a pénzre, az átépítések miatt, hanem a visszaigazolásra is, hogy tudok végre valamit kezdeni magammal.

Mivel sosem voltam még New Yorkban, és legendás a tájékozódó képességem, megbeszéltük, hogy a doki elkísér, cserébe a báli helytállásomért. Azt gondoltam, majd tudunk ott is gyakorolni a táncon, de persze nem úgy alakultak a dolgok. Mert igen, ő lesz az, akinek a kezébe adom a testi épségem! Nem kell majd emelgessen, se akrobatikus tánclépéseket végrehajtson, nem az a rongyláb, mint a Tomi, de ahhoz tökéletesen bízom benne, hogy a kezébe vegye a sorsom. Csak tartania kell, én majd pörgök és forgok, neki csak néha meg kell támasztania, hogy megmaradjon az egyensúlyom, és állnia, hogy körbetáncolom, mert Valentin napon végre újra színpadra állok. Erre van a legnagyobb szükségem, mert képtelen vagyok a zene és a tánc nélkül létezni!

Nem voltak a legideálisabbak a körülmények egy utazásra, de én konokul ragaszkodtam hozzá, mert nagyon akartam.

Végül felszálltunk, ráadásul turista osztályon utaztunk, oda kaptam jegyet, ami azt jelentette, hogy többen ültünk egy sorban, és nem is az ablak mellett.

A felszállás még rendben lement. Aztán elkezdett rázkódni a gép, és rémes fémes csattanások, meg nyikorgások következtek.

Eleinte még mindenki igyekezett. A stewardok nyugtatgatták az idegeskedőket, és elmondták mit kell majd tennünk, ha esetleg komolyabb légörvényekbe keveredünk. Mert, hogy az volt, légörvény!

Nem vészes, mondták, gyakran megesik.

Aztán már nem mondtak semmit, és mi csak zuhantunk, aztán felrántották a gépet, és mi megint zuhantunk. Minden kiborult, leestek a maszkok, és az emberek sikoltoztak, és imádkoztak, és mindenki sírt.

A legfélelmetesebb az volt, mikor jöttek a légikísérők, és mindenkinek whiskyt öntöttek. Nem nézegették mennyit, csak osztották a papír poharakat, ami nem tört el a rázkódásban, és bíztattak, hogy igyunk. Félelem ellen!

Remegő szájjal, hófehér arccal igyekeztek megnyugtatni a rémült utasokat. És ez sokkal félelmetesebb volt, a félelem az arcukon, mint maga a repülés!

Mellettem egy férfi ült, aki előregörnyedve kapaszkodott, aztán miután elhasználta a zacskóját, nemes egyszerűséggel egyenesen az ölembe hányt. Én is rosszul voltam, ez meg totál betette az ajtót. Iszonyatos volt!

Nem szoktam hányni, vagy ha igen, akkor rémes hangokat adok ki, az egész kerület hallja, hogy rosszul vagyok. Én nem tudok kulturáltan rosszul lenni, ahogy a táncos barátnőm, aki egyszer egy taxiban úgy hányt mellettem, hogy észre sem vettem, csak mikor papírzsepit kért, mert az övé már elfogyott. Szép csendesen belehányt, aztán eltette a táskájába. Hát nekem ez nem megy, én meghalok kicsit közben, és azt mindenki hallja.

De itt most nem számított, mert ember nem maradt szárazon!

A Petinek annyival volt jobb, hogy mellette csak én ültem.

Ez az egész olyan volt, mintha egy nagyon gyors hullámvasúton ülnénk, mondjuk, mint Abu Dhabiba, a Ferrari parkban, vagy ha gyorsan vezettek, és egy dobbantó megdobja a kocsit, és repültök egy ideig. Csak itt nem ért véget a repülés!

Én kiskoromban álmodtam néha azt, hogy zuhanok, és arra az érzésre felriadtam. Itt sajnos nem lehetett, mert nem álom volt, hanem a rémes valósóság.

Még soha életemben nem féltem így! Soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatva és tehetetlennek.

Akkor sem, mikor az megtámadott és megszúrt, mert akkor olyan hirtelen történt minden, hogy nem volt időm gondolkodni. Aztán meg már nem emlékeztem semmire.

Akkor sem féltem így, mikor elvesztettem Kevint, mert az is gyorsan történt, és mikor sikoltozni kezdtem, hogy nem akarom a halott szarvast látni, nem akarom érezni a véres nyálát a bőrömön, akkor a barátom, fogalmam sincs honnan vett annyi erőt, de kiszedett a kocsiból.

De ez most majdnem egy órán keresztül tartott, bár én sokkal többnek éreztem. Néha rettentő hosszúra nyúlnak a percek, és ilyenkor furcsa dolgok történnek. Nem sikítoztam, nem tettem semmit, csak sírtam és nagyon féltem.

Hirtelen nagyon életszerűnek tűnt az a félelmetes jóslat, amit a születésnapomon csak futólag megemlített az a jósnő, aztán később a legénybúcsún, mikor újra találkoztunk, már sokkal komolyabban felhívta rá a figyelmem.

Nem mondtam el senkinek, még soha! És egyelőre nem is fogom, mert akkor fel kellene tárnom olyan részleteket is az életemből, amikre még nem vagyok kész. Ám elgondolkoztató volt, hogy életemben egyszer látott, aztán jó néhány héttel később megismert, az aurámról – állítólag – ami nem mutatott túl jó színt, és ugyanazt mondta, de már sokkal határozottabban.

És most ott ülve a gépen, a Petire nézve, nagyon is életszerűnek tűnt az a komor jóslat, és úgy vágott fejbe, ez az egész akár egy légkalapács….

És akkor két dologgal kellett szembesülnöm.

Először a Petivel. Pontosan úgy félt, mint én, hiszen neki is csak ez az egy élete van, mégis…

Megfogta a kezem, és halkan, azon a hangon, amit akkor használ, ha nyugtatni próbál, folyamatosan beszélt hozzám. Hogy lélegezzek nyugodtan, figyeljek a légzésemre, és szívemre, és semmi másra ne, zárjak ki mindent. Nyugodjak meg, mert hiába sikoltozom, semmit se tudunk tenni. Innen nem lehet kiszállni. Vagy leszállunk egyben, vagy vége. Próbáljak pozitívan gondolkozni, és lélegezzek lassan, az segít.

Próbáltam azt tenni, amit mond, és úgy kapaszkodtam bele, akár egy fuldokló, ő meg csak beszélt hozzám folyamatosan.

Aztán még rosszabb lett, pedig nem hittem, hogy lehet ennél még rosszabb. Akkor már nem is reménykedtem, biztos voltam benne, hogy meghalok. Hagytam, hogy mindkét kezével szorítsa a kezem, és hirtelen kívül kerültem azon az egészen, ami a fedélzeten zajlott, és teljesen elmerültem a gondolataimban. Valószínűleg nem vagyok tejesen normális. Megfigyeltem, hogy a legkritikusabb pillanatokban egyszerűen kikapcsolok és ahelyett, hogy figyelnék, elkalandozok.

Olyan volt, mintha csak otthon ültem volna a szobámban, és egy új részen elmélkedtem volna. Teljesen máshol járt az eszem, képtelen voltam rá figyelni, pont úgy, mint egyszer nyáron, egy hétvégén, mikor egy nő fennhéjázó, kimért mosollyal az arcán beledöngölt a földbe, minden egyes szavával, amit mondott nekem, összetörte a lelkem, a szívem, az álmaim, a vágyaim, mindent, amiben addig hittem, amiért élni akartam, az egész életem. Hidegen mosolyogva fosztott ki, alázott meg minden szavával, mint nőt, embert és talán édesanyát. És miközben azt mondta, hogy egy férfit szeretünk, és tűnjek el a halott gyerekemmel együtt az életükből, mert ő most szülni fog neki egy élőt, és mi azzal soha nem vehetjük fel a versenyt, én a frissen manikűrözött kezeit figyeltem, és a nyomorúságos lerágcsált körmű kezemet, a combom közé rejtettem. Aztán felfedeztem egy katicát az asztalon, és azt kezdtem számolgatni, hogy hány pöttye van. Hirtelen mindennél fontosabb volt megtudnom, hogy 7 vagy csak 5 pöttyös egy katicabogár.

Ő meg csak mondta tovább, kimérten, győzedelmes, lenéző mosollyal az arcán, de feleslegesen erőlködött, mert semmire sem emlékszem. Csak arra kezdtem eszmélni, mikor felajánlott volna egy összeget, a távozásomért.

Felálltam és szó nélkül elmentem. Igaz annyira zavarodott voltam, hogy annak az exkluzív helynek a konyhájára mentem be, és jó ideig észre se vettem, hogy sercegő serpenyők, meg gőzölgő fazekak között mászkálok, mert semmit se láttam a könnyeimtől.

Aztán jött egy férfi, nagyon dühösen, mindenki kitért előle, rám nézett, én meg elvakkantottam magam. Ez olyan felnevetsz, de közben meg sírsz vakkantás. Úgy hittem akkor, hogy ott a vég, pedig a rémálom még csak azután kezdődött….

Azt mondtam neki, szúrjon szíven, hálás lennék érte, daraboljon fel, és főzzenek meg inkább, de én biztos, hogy nem megyek oda vissza, ahonnan jöttem. Láthatta, hogy nézek ki, nem is próbálkozott, csak megfogta a karom, intett az időközben beloholó dokinak, és kivezetett minket a hátsó ajtón. Még cigivel is megkínált.

Azóta is csak azt sajnálom, hogy nem hallgattam meg az ajánlatát. Vajon mennyit érhetett neki, egy luxus élet, egy limit nélküli bankszámlával a milliárdos árnyékában, házak, nyaralok, drága autók, jaktok, gondolatait leső személyzet mellett? Már sosem tudom meg….

 A doki velem volt akkor is, úgy éreztem szükségem lesz egy támaszra, és nem csalódtam.

És most a pánik közepén is azon gondolkodtam, hogy én miért nem vagyok olyan, mint a Peti? Én miért rettegek ennyire, miért nem vagyok képes megnyugtatni, a mellettem saját hányadékában fetrengő, jajveszékelő férfit?

Azért, mert ugyan úgy nem vagyok alkalmas a pszichológusi pályára, ahogy anyának sem?

Lehet, hogy rosszul választok? Hiába szeretném annyira, nem fog menni?

Én rettegek, még a lábammal is rugdostam a gép alját, mert már kínomban fékezni is próbáltam. Ő meg próbál nyugodt maradni, és nekem segíteni. Higgadtan gondolkozik, miközben nyugtatni próbál!

Kiábrándító volt a gondolat, hogy hiába fogok tanulni, hiába végzem el az egyetemet, soha nem leszek olyan jó pszichológus, mint ő, pedig gyerekekkel szeretnék foglalkozni, az még sokkal több megértést és emberséget követel.

New Yorkban sem volt zökkenőmentes a munka. Halálra dolgoztattak, egész éjjel forgattunk és fotóztak, egyre több sminkkel, mert a végén már akkora karikákat viseltem a szemem alatt akár egy pandamaci.

És a jó doktor is egy széken elterülve hortyogott csendesen. Akár egy testőr!

Végeztünk két nap alatt, pedig eleinte egész hétvégére terveztek, de szerencsére, nem csak nekem, a többi modellnek sem felelt meg, mindenkinek volt szerződéses munkája Valentinra.

Egy kizárólagos szerződést kínáltak. Állandó munkát, lakást ott New Yorkban. Rendezvényeken és partikon kellett volna öregbítenem a terméket. Olyan összegért, ami egy pillanatra megingatott.

De csak egy pillanatra. Talán ha az öcsémék is itt vannak már, elgondolkodom rajta, de így nem. Pedig megfogadtam, hogy minden munkát elvállalok, amihez nem kell vetkőzni, akár óvszert vagy melegeket reklámoz, nem érdekel, mert meg akarom csinálni a bárt!

Nem fogadtam el, végül egy köztes megállapodást kötöttünk, talán mégis én maradok a projekt egyik arca, kevesebb kötöttséggel és utazással.

Jó lenne, mert hatalmas terveim vannak a bárral és a stúdióval.

Tartottak egy búcsú partit a szállodában ahol laktunk. Ott maradtunk, arra a néhány órára, míg indult a repülőnk, a Peti áttetette a jegyet első osztályra, előrelátó volt!:)

A parti viszont pocsék! Nem tudom mit ittak, de még sosem láttam ilyen hamar lerészegedni, és kivetkőzni magukból embereket. Pedig elég sok mindent láttam már a bárokban….

Valami bumeráng vagy dinamit, vagy gránát nevű koktélt szopogattak, nem tudom pontosan, minden esetre valami háborús, erőszakos nevű ital volt. És furamód, az emberek is olyanná váltak tőle.

Nem volt kedvem inni, egyre jobban kezdtem rágörcsölni a hazaútra, fáradt is voltam iszonyatosan, és ideges. 

Ugyan ki lehet még akkora barom rajtam kívül, hogy egy ilyen szörnyű repülés után, péntek 13-án indul vissza?

Csak arra vártam, hogy teljen az idő, és induljon végre a gépünk, hogy láthassam anyuékat, és megölelhessem végre a kishercegem. 

Aztán leült mellénk 3 másik modell beszélgetni, akikkel együtt dolgoztam. Ők olyan igazi modellek, a lapos párducos bakancsomban, fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemükbe nézhessek, és 32 méretben pompáztak. Mondjon, aki amit akar, hogy az irigység beszél belőlem, de szerintem nem normális az, ha egy nő 180 cm fölött van és csak 40 kiló.

Hát persze hogy az ilyeneknek hamar megárt a pia! Olyan szinten, hogy ketten nekiestek a jó doktornak, gyakorlatilag a szemem láttára, - face to face – végignéztem, ahogy boldoggá akarják tenni. Egy kellemes szendvics lehetőségét csillantották meg előtte, és nem a kajálásra gondoltak.

Szó szerint gyakorlatilag letépték róla a nadrágot, és könyékig a gatyájában turkáltak, mire a doki egyáltalán eljutott odáig, hogy ledöbbenjen, és kikérje magának. Pedig elég gyors észjárású!:)

De nem nagyon tudott szóhoz jutni, mert az egyik folyton a szájában volt, a másik meg lent keresgélt. Végül hagyta magát felrángatni a szobájába, mert egyre kínosabb volt a helyzet. Eléggé tátott szájjal és elkerekedett szemekkel bámultam, bár több asztalnál is volt hasonló a szitu, engem csak ez az egy érintett meg egy kicsit.

Őszintén? Nem tetszett, amit láttam! Nem tetszett, hogy a kezük a nadrágjában matat, nem tetszett, hogy együtt szálltak be a liftbe, és azt sem, hogy még csak el sem köszönt tőlem. És az meg végképp nem, hogy felmentek, mert egy szobában laktunk, és nem tudtam, hogy hova térnek be, és én biztos, hogy nem megyek fel, nem nyitok rájuk, inkább itt elüldögélek lent, és inkább hazarepülök a csomagom nélkül, majd ha túléli, utánam hozza.

Ráadásul a maradék harmadik meg teljesen rám szállt. Szerencsére nem olyan szándékkal, mint a Petire a másik kettő – bár én ott kezdtem már egyre inkább semmin se csodálkozni, és örültem, hogy végül visszamondtam a szerződést – de egyre idegesítőbb volt.

Előbb a nyakamba borult és olyan szlengben lelkendezett a boldogságáról, hogy helyettem aláírta a szerződést, amiből szinte semmit se értettem. Aztán váltott, és sírni kezdett, de még mindig a nyakamba borulva, és osztotta az észt, hogy könnyű nekem. Ő meggebed, hogy tartsa a súlyát, erre idejövök, az 50 centis derekammal, meg a 100-as mell és csípőbőségemmel, és elkápráztatom azokat, akik azért üvöltenek vele, hogy ne hízzon. Ráadásul ilyen szemekkel meg arccal, könnyű nekem visszautasítani egy ekkora lehetőséget, egy ilyen szerződést, és hogy én ezzel megaláztam őt, pedig az előző percben még sírva hálálkodott a lehetőségért. És csak mondta, és mondta, felváltva, hol dicsért, hol szidalmazott és közben vedelte a koktélokat….

Nem mondtam semmit, csak úgy vigyorogtam, mint akinek épp kést szorítanak a torkához, és próbáltam elszakadni tőle, hogy kimennék rágyújtani, de nem tágított, inkább leordította a fejem, hogy milyen káros a bőrnek a cigi, közben meg döntögette a koktélokat.

Hát nem tudom, így aztán nem láttam fontosnak kijavítani, hogy szemben az ő 40 kilójával, én 58 vagyok, és annyi a derekam is nem 50, és a mellbőségem meg a csípőm is 94 cm és nem 100, és volt már aki megjegyezte, hogy kicsit vastag a combom, és nagy a fenekem, vagyis majd nagy lesz, ha egyszer szülni fogok. És hogy ezek egyáltalán nem ideális méretek, de én remekül megvagyok velük….

Aztán csak a Peti szabadított meg, aki hamar visszatért, miután lerázta a két elázott szendvicsbajnokot.

Persze nem árultam el neki, hogy nem tetszett a látvány, inkább kicsit húztam az agyát, megkönnyebbülve, végre a friss levegőn egy jótékony cigivel. Mondtam neki, hát nem ezt akartad? Nem ezért vittél el a bálra is szexi ruhában menyasszonyodként, hogy tapadjanak rád a nők?

Csak heherészett, hogy maradi és bár felcsillant a fantáziája egy pillanatra a szendvics lehetőségén, de nem ezt a típust kedveli. Olyanok, mint egy agárkutya, inkább a Daninak tetszenének.

Hát mondtam, nem valószínű, ha a nővéremet vette feleségül, mert a Barbival tökre azonos a méretünk.

Végül sikerült kijutnunk a reptérre és felülni a hazatartó gépre.

Ám furamód, számomra ekkor jött a totális kiborulás. Semmi gond nem volt a géppel, simán felszálltunk, semmi örvény, semmi zuhanás, és mégis kiborultam. Csak ültem mozdulatlanul, szinte az egész úton, akár egy megdicsőült Buddha. Nem mozdultam, még csak nem is pislogtam, csak meregettem a szemem a semmibe, annyira koncentráltam, hogy ne sírjak, vagy sikítozzak, és úgy szorítottam a Peti hüvelykujját, hogy kitörtem. A bolond meg nem szólt, csak nyugtatgatott, hogy semmi baj, pislogjak már, vagy mondjak valamit, de én csak ültem, folytak a könnyeim és fennakadt szemekkel várta a megváltó leszállást. Azt állítja, sokkot kaptam.

Most kicsit olyanok a szemeim, mint az albínó nyuszinak. A Dani szerint valami könnyesítőt kellene bele csepegtetni, mert kiszáradtak! Hát ez van!:)

Apu jött ki elénk, mikor megláttam, végigrohantam a folyosón és bömbölve a nyakába vetettem magam, akkora lendülettel, hogy majdnem két vállra vittem a váró közepén.

Szóval, ez után a kis kitérő után, visszatérve a bloghoz…

Arról akartam írni, hogy mindig olyan izgatottan nyitom meg, ha valaki ír nekem. Fantasztikus érzés, ahogy a kezdeti tapogatózó lépések után egyre mélyebb kapcsolatba kerülünk, és egyre többet elárul az életéről, beavat a problémáiba és örömeibe. Ez engem határtalanul boldoggá tesz.

És lassan rádöbbentem, hogy talán azért történt ez az egész blogolás, hogy rávezessen engem a helyes útra. Imádok emberekkel foglalkozni, beszélgetni velük, meghallgatni azt, ami foglalkoztatja őket, a bánatukat vagy az örömüket. Innen egyenes út a megvilágosodáshoz, a pszichológiához.

Már nem csak azért, mert ezt az iskolát intézte itt el nekem a szőke, hanem mert ezt akarom csinálni. Gyerekekkel szeretnék foglalkozni, mert a gyerekek lelke még nem szennyezett külső behatásoktól. Ők még ösztönösen őszinték, legalább is kicsinek, és nem igyekeznek magukat az elvárt korlátok közé szorítani.

Lehet, hogy tévedek, de valamiért úgy érzem, azok akik blogot írnak vagy olvasnak, valamikor életük egy szakaszában, talán pont akkor amikor idetaláltak, nehézségekkel küzdöttek. Talán magányosak voltak, vagy elvesztették a munkájukat, vagy egy betegséggel küzdöttek. Talán éppen most!

Rátaláltak az oldalra, és abban a néhány percben, míg olvassák a történetem, elfelejtik a problémáikat, és egy rövid időre képesek lesznek kikapcsolódni, velem nevetni, vagy éppen szomorkodni. De mindenképp tartozni valahová!

Aztán ha tetszik a történet, vagy talán szerénytelenségem szimpatikusnak találtatik, akkor, visszatérnek azután is, ha rendeződik az életük.

Ezért fontos számomra mindenkivel éreztetni, hogy fontos nekem, boldoggá tesz ha ír, hogy számít, mindenki számít, és hiszek abban, hogy érzitek ezt!

Rájöttem, hogy milyen nagy segítséget kaptam tőletek, hogy ez a blog mennyire hasznomra volt.

Úgy érzem kötelességem mindenkinek a legjobb tudásom szerint írni, mert lehet, hogy akkor vette a bátorságot először, hogy írjon, vagy pont azért teszi, mert szomorú és így próbálja kiadni magából, de ezernyi más ok is lehet.

Lehet, hogy aznap talán rossz a kedvem, vagy fáradt vagyok, de ő, csak azt az egy levelet kapja meg tőlem, amiben válaszolok. És csak az fog számítani!

Ezért próbálok minden levélre vagy hozzászólásra válaszolni, még ha olykor csúszom is, mert tudatni akarom, hogy nekem fontos! Mindenki fontos, akinek én is az vagyok!

Egyikőtök, Kata, ajánlott egy könyvet a csillagokról. Nagyon érdekes!

Még nem sikerült végigolvasnom, de ahogy elkezdtem, mindjárt az előszó annyira megragadott, hogy most le is írom ide!

„Merjük megélni a sorsunkat, mert végső soron úgysem vezet eredményre, ha „megúszásra játszunk”. Amint megtanultunk valamit, az élet „véletlenül” úgy hozza, hogy a mindennapokban lehetőségünk lesz azt a tudást alkalmazni. A hétköznapi élet az igazi misztika! Itt kell észrevenni az égi törvényszerűségeket! Itt a legnehezebb feltenni minden mágus alapkérdését:

-    Miért vonzottam ezt magamhoz? Miért van erre szükségem?

Az önismeret nagyon hosszú folyamat. Életeken át vezethet….rájövünk, hogy a belső „Ítélő” sokszor félrevezet! Úgy alkotunk véleményt emberekről, hogy jelen életéből is csak egy aprócska szeletet ismerünk, ha ismerünk egyáltalán! Nem tudjuk honnan jött, milyen sorsokat, küzdelmeket őriz a múltja…

A mágia alaptétele, hogy minden szeretetlenségben eltelt pillanat, feleslegesen elvesztegetett idő!

A csillagok a szeretet üzenetét sugározzák.”

Úgy érzem, ez valóban egy nagy igazság!

A legfontosabb dolog az életben a szeretet! Még az egészségünk is tőle függ! Nem kell, feltétlen egy szőke herceg legyen, aki így érez. Ott a családunk, barátunk, barátnőnk, vagy egy kutya, kiscica, esetleg hörcsög!:)

Egyszerűen csak tartozni kell valakihez, kötődni, gondoskodni, szeretni és szeretve lenni.

A többi mind csak másodlagos. Ha a szeretet megvan, mindent sokkal könnyebb elérni, mert akkor erősnek érzed magad. Van kiért harcolni, és van kedved felvenni a kesztyűt az élet nevű játék ellen, még ha az néha piszkos eszközökkel is játszik!:)

Szóval, ha itt jártok és olvassátok majd, úgy szeretettel köszöntelek benneteket.

Ha írtok, válaszolni fogok, ez egészen biztos!:)

Most pedig Valentinra fel!

Ha egy ideig nem jelentkeznék, a doki eleresztett, mikor rábíztam magam!:)

Puszi, Luna