2014. január hó...

Hát akkor, legelőször is, megpróbálom röviden összefoglalni a tavalyi évet.

Ezt a naplószerűt 2015-ben kezdtem el írni, így 2014-ből, csak egy tömörebb összefoglalót készítek. Talán majd egyszer megpróbálom ezt az évet is felbontani hetekre, napokra!

Mondjuk, nagy találékonyan, kezdjük mindjárt az első hónappal, a januárral!

Visszább nem akarok menni az időben, mert ott csak fájdalom van és szomorúság, ezt a naplót pedig nem azért kezdtem el írni, hogy bánatosak legyünk, inkább, hogy megismerjem önmagam és majd egyszer te is megtudd, milyen voltam fiatalnak, mielőtt még megérkeztél az életünkbe, boldoggá, teljessé, és tökéletessé tetted azt!

A régebbi dolgokról meg majd úgy is írok, ha valami érdekes jut eszembe, vagy nem lesz más, amiről mesélhetnék.

Ezt az évet is egy kis feszültséggel kezdtük, már ami a barátomat illeti, mert nem akartam vele tölteni az ünnepeket, ő meg erre megsértődött. Így én is mással, és ő is mással volt. Nem esett jól, de inkább a családom felé fordultam, és igyekeztem nagyon jól érezni magam a körükben, ha már őket választottam!:)

Anyu régen mindig azt mondogatta nekünk, ha valami butaságot csináltunk, ha a Barbinak egy soron következő balhéja miatt kellett bemenjen a suliba, ha nekem előjött a szokásos önértékelési problémám, vagy a Tomi ellenőrzőjét nézegette, hogy annyira szeretnék nektek segíteni, bárcsak egy percre az én eszemmel tudnátok gondolkodni és látnátok, megértenétek a mostani cselekedeteitek következményeit! De tudom, hogy ez nem lehetséges, bármennyire is okosak vagytok, nektek is meg kell tapasztalnotok az élet buktatóit. Nektek is el kell esnetek, hogy megtanuljatok talpra állni.  Meg kell vívnotok a saját csatáitokat, el kell követnetek a saját hibáitokat, tévedéseiteket, ahhoz hogy teljes emberré váljatok, és én nem tehetek mást, bármennyire is szeretnék, csak itt várok, és ha baj van, és hozzám jöttök, akkor vigasztalok vagy segítek. Ez az élet rendje, a fájdalom, a tévedés, és a csalódás, pont úgy hozzátartozik a személyiségetek kialakulásához és az életetekhez, ahogy az öröm és a boldogság is. Ezt nevezik felnőtté válásnak, és minden anya azt szeretné, ha a fájdalmakat átvállalhatná a gyerekeitől, de sajnos ez lehetetlen.

És anyu valóban mindig ott állt, és áll most is a partvonalon, és ha valamelyikünknek baja, problémája, vagy fájdalma van, akkor meghallgat, és ha teheti, segít. De néha az is elég, ha van valaki, aki figyel, meghallgat és megszorítja a kezed. Ha úgy hallgat, hogy érzed, szeret téged, és bármi is történik, ő mindig itt lesz neked, és ha minden összedől is, nála mindig találsz menedéket.

Ilyenek az édesanyák, ez a dolguk, és remélem egyszer majd én is ilyen leszek.

Hát akkor kezdjük, a 2014-es év egyik legörömtelibb felfedezésével, mely erősen személyes jellegű, de nagyon fontos minden lány számára.

Életem első 17 évében határozottan a ropik soványka táborát erősítettem. Cérna voltam, csak kéz meg láb és egy cérna törzs, de se cici se popsi. Na most, elkezdtem változni, és immár 75 B melltartót hordok, már ha hordok, mert a suliban kizárólag a melleimet bámulja a sok pöcs, és már odáig jutottam, hogy még ebből is kibuggyan néha szegény cicim, ha nagyobbat ugrok, pedig eddig a 70 A-ba se nagyon volt mit tennem!:)

Néha már odáig jutok, hogy ha melltartó van rajtam, beleütközöm, ha hirtelen emelem a kezem, szóval nagy az öröm!:)

Nekünk a nagyiék mindig azt mondták - a mikor lesz már nekem is cicim kétségbeesett felkiáltásra - hogy a lányok melle a tudással egyenesen arányos. Tehát minél többet tanulsz, minél okosabb leszel, annál nagyobb lesz a cicid is. És ha ehhez még megnéztem anyut, aztán már a nővéremet is, aki határozottan bögyösödött az öcsém szerint, akkor elhittem, és rettentően rákapcsoltam a tanulásra, melynek eredménye, hogy sikeresen kitűnőre végeztem, de a testi változásokra még várnom kellett egy picit.:)

És a nővérem is megjegyezte az öcsénknek, epésen a bögyösödésre, hogy ugye tudod, hogy a fiúknál, ez a farkukra igaz? Ha hülye vagy, a farkad is kicsi marad. Az ilyeneknek kell aztán a péniszhosszabbító, a Iphone és a Ferrari, váltott angolra, és ekkor olyant láttam amit csak ritkán. A barátom csak mosolygott, ahogy ő szokott, aztán egy hirtelen mozdulattal az ágyékába markolt és elnevette magát.

A doki meg ugye, már régóta csendben volt, ezért hátradőlt, és egy tudományos hangvételűnek nem nevezhető értekezésbe kezdett a kimeredt szemű nővéremnek, hogy csak azt kaptad, ami járt, kiprovokáltad! De akkor már mindenki röhögött.

No, ezen Tomas régebben elgondolkozhatott, mert az általánosban még nem volt gond a tanulással, és anyu boldog volt, mikor mind a hárman kitűnők lettünk, és egymás után hívtak ki a pódiumra az ajándékkönyvekért. Később lehet elégedett lett a méreteivel, és elengedte vagy legalább is lezserre vette a tanulást!:)

Hát, hogy milyen is a sors, és anyunak milyen remek a humora? Mikor a nővérem kapta a „kitűnő tanuló, kiváló sportoló” díjat, a rendezvényen persze ott feszített apánk is, és ott volt egy régi általános iskolás tanár nénije, aki szintén kapott valami díjat. És az ünnepség végén odajött hozzánk és gratulált – természetesen apánknak – a remek gyerekért, látszik milyen jó apa!:) 

Kitűnő tanuló kiváló sportoló díja és a diákolimpia érme:)

Hát még mondja valaki, hogy nincs humorérzéke a sorsnak, rázott vele anyu is mosolyogva kezet! És persze viszont gratulált, amit a pata apám elfelejtett a nagy öntömjénezésben, hogy hiába na, a gének!

Apám másik nagy dobása – a sok közül – az adjuk be a válópert közös megegyezéssel volt, és anyu hajlott is rá, csak csendesen, minden cirkusz nélkül lépjen le, hogy mi, a lehető legkevesebbet sérüljünk. Aztán a tárgyalásra benyújtotta a munkanélküliségét bizonyító papírt, így anyu fizette a per felét, míg az ő részét átvállalta ugye az állam, mindazok után, hogy ellopta az ékszereit, kifosztott minket, nem fizetett gyerektartást, mert hát miből is tudott volna szegény, és egy életre szóló adósság spirálba hajszolta anyut, amit mi szenvedtünk meg vele.

Anyu meg a nővérem nagyon csinosak. Anyu is vékony, és ott kerek, ahol kell, 38-as a ruhamérete, és olyan vékony a dereka, hogy mindent, ami nem gumis derekú a dédikének be kell vennie, mert eláll anyu fenekétől ha leül, szóval nem az a 80-60-80 méretűek mint a Cleo, mert nagyon karcsúak.

Viszont a Cleo barátnőm az ilyen, és időnként morog is, hogy ő miért marad ropi? Erre a nővérem azt mondja azért, mert nekem kell tanulnom helyetted is!

Hát igen, tény, hogy a barátnőm a nővéremnek is köszönheti, ha elvégzi az orvosit, mert a Barbi tanul vele, hajtja, viszi a hátán, még  vizsgázott is már helyette, nem engedi elvérezni, üti ha kell, ahogy régen velünk is tette.

Vigasztalásul mondogatjuk neki, viszont tökéletesek a méreteid egy szépségversenyre, nosza nevezz be. Okos vagy, szép is, és olyan ügyesen mondod, hogy világbéke! Puffogott, hogy ő nem elég szép hozzá. Mondtuk, neki a szépség egy roppantul szubjektív fogalom. Szerintünk, nézd csak meg, egyre rusnyábbakat választanak be a döntőbe, te ezeknél sokkal szebb vagy! Ez már rég nem a szépségről szól, hanem, hogy kinek mennyire hajlik a térde, és hogy mondja szépen, Világbéke!:)

A térdem se hajlik, puffogott tovább.

Nyurga erre csak grimaszolgatva a plafont nézegetve, billegette a fejét jobbra meg balra.

Ja, hát akkor tanulj orvosnak, vihogott a doki, akár egy hiénakutya.

Nem értem az összefüggést, értetlenkedett Kakukk, de mind leintette azzal, hogy majd később megérted!

Ezért nem te tanulsz orvosnak, próbálta tompítani a sérelmeit a Cleo.

Szóval tinédzser ropikám fel a fejjel, majd megnő az, aminek nőnie kell, csak türelem.

Na igen, a türelemről jut eszembe, a nyakamba sóztak egy tanulóbrigádot, hogy együtt készüljünk fel az érettségire. Hát nekem rohadtul nem volt kedvem hozzájuk, időm se nagyon, és a barátom se volt lelkes, főleg a fiú tagok hallatán, de hát ez van….

A barátom, aki egyébként születési helyét tekintve egy vérbeli skandináv, néha egy kicsit eltérően viselkedik hozzánk képest. A minap aztán megnéztünk egy dokumentumfilmet, a skandinávok szokásairól, itt főként a szaunázásra gondolok, és egy kicsit jobban ráláttam, és megértettem az ő kultúrájukat.

A nővéremmel néztem, hogy ott kint együtt ülnek a gőzben férfiak és nők, öregek és fiatalok, vegyesen és meztelen. És mutatták, hogy rohangásztak a pasik ki a melegből, és a csupasz fenekük villogott, meg himbálózott, aminek kellett, én meg csak nevettem megállíthatatlanul. Annyira, hogy a Barbi már megunta, és megkérdezte, hogy te meg mit vihogsz ezen ennyire? Mondom neki, még sosem láttam ennyi pucér pasit, és főleg ennyi farkat úgy, hogy nincs izgalmi állapotban, és csak azon nevetek, hogy némelyik pocakos pasinak milyen kis édes picuri a micsodája, mert nekem másfajta emlékeim vannak!

Viszont megértettem, hogy ez a meztelenkedés náluk természetes tradíció, és próbálom elfogadni, mert az én barátom is előszeretettel rohangászik pucéran, főleg most, hogy immár saját lakásunk is van, mert megvette nekem az anyu melletti lakást.

Most ugyan másik lépcsőházban van az ajtónk, de erkélyszomszédok vagyunk, és mivel az erkélyünk egy kicsit kijjebb van a házfrontnál, a két erkélyt egy üvegtábla választja el egymástól a könyöklő alatt. Ezt mi kiszedtük, és most a vas alatt, prímán lehet négykézláb közlekedni, egyik lakásból a másikba.

Vásárláskor elmagyarázta az ingatlanos, hogy mi a különbség az erkély és a lodzsa között. Hogy az egyik az benne van a ház síkjában, vagyis a szobából van elvéve, a másik viszont kívül helyezkedik el a homlokzaton. Na, ez is ilyen, de sajnos azt már elfeledtem, hogy most akkor lodzsa vagy erkély, a barátomat meg cseppet sem izgatta a kérdés!:)

Hagyott itt egy csomó pénzt az átalakításra, mert neki szauna kell bele, meg egy nagy ágy, a többit meg rám bízta, alakíttassam át, és rendezzem be, ahogy szeretném. 

Nézd, ez itt rengeteg magyar pénz, egy lakásnyi forint! 

Gondolom, Te nem nagyon ismered a forintot!:)

A szauna nem bonyolult dolog, van katalógus, kiválasztom, kihozzák és bekötik. Nem kell építgetni, mint a konyhámat, ami menta színű lett, mert nagyon megtetszett. A nagyszobában meg, a hatalmas franciaágy mellé, bekerült egy szuper forgó gyakorlórúd, megvilágítva, alatta esést felfogó szőnyeggel.:)

Elmentünk egy plázába, és felvásárolt minden fellelhető konyhai gépet meg eszközt, amiket aztán éjjel sikerült is elejtenünk a lépcsőházban, volt némi hangzavar. Így végül szépen mutat a konyha is, hát remélem majd sikerül benne valamit remekelnem idővel, mert egyelőre még csak hatalmasakat borulunk benne.

És hát gondoltam, ha már itt ez a tühtig kis konyha, próbálkoznom kellene, és nem csak a szexel, hanem a sütéssel is. Nekiálltunk egy csoki tortának, és nagyon vidáman elkészítettük a piskótát, beleöntöttem egy formába, és izgatottan vártuk, mikor fog majd emelkedni, ahogy a dédikének szokott.

Hát sajnos nem emelkedett, inkább laposabb lett, teljesen összetottyant, és még mintha egy kis beteges zöldes színt is magára öltött volna. Nem voltam benne biztos, hogy egy egészséges piskótatésztának zöldnek kellene lennie, és ilyen állagúnak. Utóbb kiderült – dédike után szabadon – hogy ilyen esetekben elő kell melegíteni a sütőt! Nahát!:)

Így a közben elkészült csoki krém feleslegessé vált, de a skandinávnak remek a memóriája, és eszébe jutott, hogy az Ausztrál bennszülöttek földdel kenik be a testüket, mi lenne, ha mi meg……:) Nehogy már pocsékba menjen az a jóféle krém!

Nagyon túlpörgettem magam az utóbbi időben. Olyan szinten hogy már egészségügyi következményei is vannak. Hol megjön egy napra, hol meg elmúlik. Megijedtem, hogy valami baj van, az orvos elmagyarázta, hogy nagyon sok nő nem is tudja, hogy terhes, sok terhesség szakad meg az első hetekben. Ilyenkor valamilyen rendellenesség állhat fent a magzatnál, és a természet teszi a dolgát, szóval ne aggódjak, megvizsgált és amúgy minden rendben. Hát rendkívül boldog voltam a vizsgálattól!

Aztán beszélgettünk még, és azt mondta, hogy ez az engem ért lelki és fizikai traumának, meg a túlfeszített edzéstempómnak is köszönhető.

Ezek után persze ott lihegett a nyakamban egy roppantul szigorú dilidoki, aki ígéretet tett, hogy ha másképp nem megy, lekötöz az ágyba, de pihenni fogok.

Igaza van, mert olyan szinten túlpörgök, mintha valami gyorsítót szednék, de muszáj, mert valami óriási dolog történt az életemben!

Mi sem mutatja jobban a szétesést meg szórakozottságot, hogy reggel véletlen a nővérem kabátjába indultam suliba. Már félúton vettem észre, hogy a zsebében a kulcsa, meg az igazolványai. Nem örültem! Ő sem!

Mondtam neki, látod ez is a szőke hibája.

Ő meg igen, látom, mennyire leamortizál, de mondtam nem arra gondoltam, hanem agyilag.

Erre a gonosz, hogy én is arra gondoltam Luna!

Hát ilyen egy jó testvér, mondtam neki örüljél, hogy nem álltam meg egy csatornanyílás felett és nem pottyintottam bele a kulcsodat!

Szóval, az van, hogy épp csak barátkoztam a gondolattal, hogy ez a gyönyörű lakás, a jókora plazma tv, meg jakuzzis kád, ez mind az enyém, mikor a barátom előállt egy másik ötlettel.

Tudja, hogy mennyire érdekel az újvilág, és hogy szívesen élnék ott, ezért felvetette, hogy mit szólnék ahhoz, ha kiköltöznénk Amerikába.

Nagyon meglepett az egész, hiszen még alig volt időm megszokni, hogy saját lakásom van, most meg költözzünk külföldre?

És hát volt még valami más is, ezt most így elég nehéz leírnom, de megpróbálom értelmesen megfogalmazni.

Egy szerződést ajánlott, azt hiszem, ilyen szerződéseket kötnek a gazdagok is, ezt nevezik házassági szerződésnek.

Megkapok tőle mindent, amiről csak álmodoztam. Vesz egy hatalmas házat, egy még hatalmasabb birtokkal, amiben minden családtagom bőven elfér mellettünk. Bérel nekem egy épületet, amiben egy kis Pub üzemel, és irányíthatom a tesóimmal, ahol nyithatok majd egy tánciskolát, és adhatok zongoraórákat, és elintézi, hogy felvegyenek kint az egyetemre.

Néhány év múlva ő is kimegy valamelyik kinti autós versenybe, és akkor ott élhetnénk nyugalomban, egy teljesen új, idegen országban, ahol egyikünket sem ismer senki.

Cserébe annyit kér, hogy éljünk együtt, szeressem, ne lépjek félre, és hogy két éven belül szüljek egy gyereket, vagy legalább legyek terhes.

Valójában egyik kikötését sem nehéz teljesítenem, mert eszemben sincs őt megcsalni, és semmi másra nem vágyom jobban, minthogy vele éljek és szülessen egy közös gyerekünk, de azért olyan fura nekem ez az egész.

Azt mondta, hogy csendes nyugalomban szeretne majd élni, és mivel én is erre vágyom, nem szeretem a felhajtást magam körül, ez a felállás mindkettőnknek megfelelne.

Úgy szeretné a gyerekét nevelni, hogy tejesen hétköznapi emberkeként nőjön fel, már amennyire egy milliárdos esetében a hétköznapiság szóba jöhet.

Szóval a sok veszekedés és vita után, amiért nem akarok hozzá költözni, és nem akarom abbahagyni az iskolát, pedig ő nem érti, hogy miért olyan rohadtul fontos nekem az érettségim, végül ezt a kompromisszumot hozta össze.

Azt mondta, ha két éven belül megszületik a gyerekünk, akkor automatikusan mindent a nevemre irat, ezt rögzíti a szerződésben, így biztosítja a jövőnket. Most visszamegy én meg gondoljam át, beszéljem meg anyuval meg a családommal, aztán majd jön és elmondom, hogy döntöttem.

Itt vagyok, mondta, kitettem eléd a szívem, ennél többet én már nem tudok adni, mert ilyen vagyok, ha többet vársz, akkor keress mást, én meg visszamegyek, és addig iszom, amíg elfelejtelek, mert akármennyire is megőrülök érted, van az a pillanat, amikor már te sem leszel. Gondold át, és ha igent mondasz, akkor elkészíttetem a papírokat és elhozom, hogy átnézesd Andreas-szal is.

Tudod, ő nagyon más, mint mi. Nem csak a származása, meg a rengeteg pénze miatt, hanem a gondolkodásmódja és az életvitele miatt is. Sokkal idősebb nálam, de ez nem igazán jelentett eddig még soha akadályt. 16 éves volt mikor születtem, egy hűvös északi és milliárdos. Úgy él, azt teszi amit akar, amihez kedve van. Megszokta, hogy irányít, csak ritkán mondanak neki ellent. Megszokta, hogy emberek hada lesi az óhaját, és teljesíti a kívánságait. Megszokta, hogy az érzelmek mellett racionálisan is kezel mindent. Ez a szerződés! Nekem teljesen kiverte a biztosítékot, számára teljesen normális.

„Megtehetem, hogy adjak, adok, mert kellesz nekem, cserébe annyit és olyant kérek, amit képes vagy teljesíteni, ha szeretsz!”

Hát alaposan feladta ezzel a leckét. Én olyan családban nőttem fel, ahol anyu egyedül volt, férfi nem volt más csak a nagyapa, és mikor ő elment, én akkor roppantam össze először életemben.

Apámat nem szeretem, és ez így egy elég ligth-os kijelentés, mert a gyűlölöm, az sokkal korrektebb lenne, csak hát az ember, nehezen mond ilyent az apjára, még akkor se, ha nagyon is megérdemli.

Szóval a férfi, az nálunk csak szemét volt, kihasznált és megalázott. Lerántott minket, és cserbenhagyott, és nekem nagyon nehéz így, hogy közösen gondolkozni a jövőről. Hirtelen jött, és olyan végleges, olyan visszavonhatatlan. Néha úgy érzem, hogy még nem készültem fel ezekre a dolgokra, még gyerek vagyok, eszetlen, buta, önmagát kereső kamasz. Hát tudom, ez így most elég zavaros, bevallom nekem is!

Én valahogy úgy képzeltem el mindig a jövőmet, hogy sokat tanulok, és még többet dolgozom, hogy megalapozzam az életem, aztán úgy tíz év múlva szülök egy gyereket, és egyedül nevelem fel.

Mindig arról ábrándoztam, hogy veszek egy kis lakást, vagy legalább egy garzont, mert azt is átalakítanám valahogy úgy, hogy neki is legyen egy picuri kis privát helye. Minden szabadidőmet és szeretetemet neki szentelem, abban a szellemben, ahogy engem nevelt anyu meg a papám, mesélek majd a Nádasdy legendáról, meg mindenről, ami nekem olyan fontos volt, ami megszépítette a gyerekkoromat, és elrepített egy álomvilágba, ahol nem csúfoltak és gúnyoltak.

A nagyapa ösztönösen megérezte, mi kell nekem, és a történeteivel tartást adott, erőt és felelősségtudatot. Ezzel a múlttal és névvel nem engedhettem meg magamnak, hogy buta legyek, vagy gyengén teljesítsek, hogy szégyent hozzak a névre, és az ősökre.

Az ősökre, akiket legendákkal öltöztetett fel a kedvemért, átszőtte misztikummal, ötvözte varázslattal, és olyan ügyesen adta el nekem, hogy nem csak a gyerekkoromat, de valamilyen szinten még a mostani életemet is ez befolyásolja, vezérli a gondolkodásmódom és cselekedeteim többségét. Már amit józan fejjel, és nem túlfűtött érzelmektől vezérelve követek el!:) Ő pakolta rám ezeket a terheket csodás történetekbe, legendákba fonva, és számomra cseppet sem volt teher, inkább erőt adott, célt, hogy bizonyítsam a rátermettségemet, hogy jogosan viselem ezt a nevet, hogy megvívom a saját csatámat, a saját századomban.

Ha a múltban élnénk, harcba mennék, vagy titokban orvoslást tanulnék egy olyan században, mikor még ez nőként bűnnek számított, és segíteném a rászorultakat. Kiállnák az elveimért, az eszméimért, még ha máglyán végezném is. Ó, rengeteg lehetőségem lenne a múltban! Gyógyítónak állnék, és a magam csendes elfojtott módján harcolnék az elnyomóval és az igazságtalansággal szemben. Nem hirdetném fennhangon az elveimet, nem állnék be hitszónoknak, nem agitálnék, mert ez nem én vagyok. De titokban, anélkül, hogy kitudódna szervezkednék, segítenék minden erőmmel egy olyan eszmét, amit magaménak tekintenék. Most sem rajongok a nyilvánosságért, csak a háttérben szeretek mozogni, vagy hozzám közelálló kis csoportban kiállni. Egy fantasztikus lány Zorro lennék!:) Az igazságtalanság, megalázás, kizsákmányolás elleni küzdelem erőt adna.

Talán butaság, de én úgy éreztem, a nevem kötelez, és még most is abban a szellemben élek, hogy megfeleljek azoknak az ősöknek, akiket dicsőítettek. Báthory Erzsébet, akit vámpírnak, gyilkosnak kiáltottak ki, csak mert nő volt, és egyedül akarta irányítani a hatalmas birtokát, szeretett férje, Nádasdy Ferenc halála után, és ez abban a kórban elfogadhatatlan volt. Tamás a nádor, és Ferenc a fekete bég, akivel kapcsolatban a törököknek voltak rossz tapasztalataik.)

Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám is, ahogy a Gyűrűk urában mondták, egyszer majd elfoglalhassam az engem megillető, méltó helyem az ősök templomában.

Hát ez nem sikerült, a legnagyobb jóakaratom ellenére is szégyent hoztam, nem csak az őseimre, de még anyura is. Rajtam és a terhességemen csámcsogott mindenki, gúny tárgya lettem, lenéztek, és általam megszégyenítették anyut, a nővéremet, és az egész családomat. Az alma nem esik messze a fájától, tökéletes példája voltam, hát nagyon nem ezt akartam!

De aztán később, egy kicsit nyugodtabb fejjel, újra élve és átgondolva a történteket, arra jutottam, hogy talán mégis van bennem valami. Talán nem volt felesleges a papának az a sok belém fektetett energiája, mert bármennyire is fáj, meg szenvedek, én soha nem adom fel, és valahogy mindig talpra állok.

Gyáva vagyok és félszeg, és totálisan önbizalom hiányos, de csendesen, a magam módján mindig mentem előre azon az úton, amit én képzeltem el, amit én tűztem ki magamnak. Nem hagytam, hogy befolyásoljanak és letérítsenek az utamról. Lehajtott fejjel, lehetőleg igyekeztem észrevétlen maradni, de ott bent azért ott volt, hogy a nevem igenis kötelez, ez a vérembe ivódott és együtt dobban a szívemmel.

Anyu mondta mindig, ha kicsit már látványosan megrogytam, „Nem vagy egyedül Luna, hátunkat a falnak vetjük és harcolunk összeszorított foggal, de nem adjuk fel, mert nem adhatjuk fel soha! Az élet nehéz! De ha felveszed a harcot, legyőződ!”

Valahogy soha nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egy férfi is lesz az életemben, talán, mert mindig gúnyoltak, és nem igazán volt rajta kívül, vagyis előtte senkim.

Ő viszont jóval idősebb és tapasztaltabb nálam. Határozott elképzelései vannak az életről, megszokta, hogy nem mondanak neki nemet, azon a szinten, ahol ő van, ez szinte természetes. És tulajdonképpen én is megalkuszom és fejet hajtok, leszámítva, hogy kiharcoltam azt, hogy leérettségizem, és nem költöztem ki hozzá, most mégis azt fontolgatom, hogy úgy lesz, ahogy szeretné. És nem csak fontolgatom, hanem boldoggá is tesz az általa felvázolt élet, a gondtalanság, hogy nem függenék senkitől rajta kívül, tanulhatnék, és azt tehetném, amit szeretek.

Szeretem őt teljes szívemből! Imádom és csodálom, és számolom a napokat, ha nincs velem, hogy még mennyit kell aludnom egyedül addig, hogy újra itt legyen és átöleljen. Hogy a gyönyörű szép szemébe nézzek, és érezzem az illatát, és a leheletét a bőrömön.

De akkor meg mi a bajom?

Azt hiszem megijedtem a hirtelen jött lehetőségtől, hogy vége az álmodozásnak. És még nem voltam fejben felkészülve arra, amit ajánlott. Teljesen elbizonytalanodtam. Boldog voltam és féltem. Tőle és a jövőtől. Mert mi van, ha mégsem olyan vagyok, amilyen nőt szeretne maga mellé? Ő a Nap és én vagyok a Hold! "És a Nap és a Hold nem tartozhat össze!" Mi van, ha csalódik majd bennem? Mihez kezdek akkor, ha ő nem akar engem már két év múlva?

Kellett a megerősítés, és ugyan kihez is fordulhattam?

Anyu a legfontosabbal kezdte. Szereted őt? Vagy csak jó az egódnak, hogy vele lehetsz?

Azt feleltem, igen, szeretem, a többi, ami körülveszi inkább az zavar.

És szeretnél vele családot alapítani?

Mondtam, hogy igen, nagyon.

Arról ábrándoztál mindig, hogy egyszer majd kimegyünk mind együtt, és Amerikában fogunk élni. Akkor miért ijedtél most meg? Attól, hogy megadja neked, amire vágysz? Attól félsz, hogy nem szeret?

Nem feleltem csak grimaszoltam, mert nem tudtam mit mondani.

Ő, meg csak annyit mondott. Ha nem szeretne, nem törné magát, hogy teljesítse az álmaidat. Most is vele vagy, és itt is megadott neked mindent. Elfogadta, hogy nem dönthet a jövődről egyedül, hogy nagyon okosan itthon maradsz és leérettségizel. Tudom, hogy félsz attól a világtól ahonnan jön, de téged nem változtatna meg semmi. Te mindig ilyen maradsz. A mi életünkben egyetlen egy probléma volt, hogy szegények voltunk mindig. Tudom, azt gondolod, ha jó körülmények között élsz, akkor nem leszel boldog, mert valami problémának mindig kell lennie, de ez nem így van. Hidd el, hogy gondtalanul is lehet élni. Gondold át, hogy vele, vagy nélküle jobb. És ne tarts attól, hogy mi lesz, ha esetleg meggondolja veled kapcsolatban magát. Nem olyannak ismerem, hogy akkor kitenne az utcára. De még ha így is lenne! Két év nagy idő! Addigra megszokunk ott, lesz munkánk, és képesek leszünk eltartani magunkat. Most se kastélyban élünk, mégis jó így együtt! Én nem cserélnélek el benneteket semmilyen más életre! A nővéred úgy is ki fog költözni, csak idő kérdése. És a Cleo is. Nem véletlen nem kértek ösztöndíjat. Akkor már inkább menjünk együtt! Te sem bujkálhatsz a szerelem elől egész életedben. Ha nem sikerül, hát nem sikerült, majd jön egy másik, az igazi! De addig is éljél Luna!

Így utólag, anyu egyik leghősiesebb tette volt ez. Egyrészt, mert azt hiszem, elég kevés anya van, aki küldi a lányát, hogy éljen és szórakozzon végre, és nem otthon szeretné tartani maga mellett, amíg csak lehet. Másrészt meg, mert nem feltétlen minden klappolt ebben a kapcsolatban, viszont tudta, hogy mind kifele készülünk az országból, azért nem kötöttek diákhitelt a tesómék, azért tanuljuk a nyelvet, és bármennyire is ijesztő volt neki a gondolat, hogy negyvenesen egy új világban kezdjen új életet, egy percig sem próbált minket magához, és az országhoz láncolni. Jött volna velünk, és mosogatott volna valahol diplomával, mert tudta, hogy ezt kell tennünk. Bíztatott, pedig talán jobban félt még nálam is az idegentől, az ismeretlen jövőtől!

Átmásztam haza, leültem a tv elé és néztem a Lord of The Dance-t. Általában a dokival szoktam, mert mindig megdobogtatja a felföldi szívét az ír sztepp, de most jobb volt egyedül.

Néha akaratlan rándult meg a lábam, és mire vége lett, elfelejtettem minden gondomat, csak dübörgött a vér a fülemben, mert nekem annyira a véremben van ez a tánc meg a zene, hogyha táncolok, énekelek, vagy zongorázom, mindent elfelejtek, minden gondot és problémát magam mögött hagyok. Ha kiállok, megfeszítem magam, és várom az első hangot, hogy elkezdjem, akkor megszűnik számomra minden más. Ilyenkor egy röpke pillanatra, tökéletesnek érzem magam, különlegesnek és sebezhetetlennek.

Ott a tv előtt megvilágosodtam! Az, amit kínál, magányos óráimban megálmodott világom, ami most megvalósulhat, elérhetővé válhat minden. Azért ezt kínálja, mert tudja, hogy erre vágyom. És ha tudja, az azért van, mert figyelt rám, nem csak használt, ahogy sok jólelkű, ingyen életviteli tanácsokkal szolgáló ember gondolja.

Szeretem, annyira szeretem őt, és annyira szeretnék egy kisbabát, hogy el sem tudom mondani. Akkor meg mi a bajom? Miért vagyok ennyire gyáva? Mire várok? Miért agyalok és szorongok napok óta?

Hirtelen feltöltődtem energiával. Van még időm, ha komolyan veszem a táncot, belehúzok és levizsgázom, nyithatnék kint egy konditermet és tarthatnék táncórákat. Akár rúdtáncot, akár hastáncot, vagy csak valami erőnlétit, szóval igazából mindegy, hogy mit, csak tánc legyen, mozgás és zene.

Az lenne a munkám, amit imádok, és talán taníthatnék még zongorát is. Nem tudom ott kint, mekkora keletje van ezeknek a dolgoknak, de azt már megtanultam, hogy mindent el lehet adni, csak hozzáállás és PR kérdése az egész.

Ott kint nem ismernek, új életet kezdenék, magam mögött hagynám a múltam, a sérelmeket, megaláztatásokat, kétségeket, a fájdalmat. Csak rajtam múlna, hogy hogyan mutatkoznék be, milyennek ismernek meg. Talán ott nem is félnék, ki tudja?

Együtt lehetnénk mind, és a picim, meg az egyetem mellett is tudnék dolgozni, mert nekem fontos, hogy legyen végre önálló keresetem, nem akarok senkitől függeni. Igaz, hogy most tőle kapok szinte mindent, de ha már elindított, én meg akarok állni a saját lábamon, nem akarom, hogy ő utalgasson minden hónapban. El fogom tartani magam, úgy lesz minden, ahogy mindig is álmodtam! És hirtelen elborított a lehetőségek tengere, rengeteg ötletem és tervem lett!

Táncolni akarok, hogy levizsgázhassak, és talán főzni is megtanulok. Beiratkozom abba az üzletvezetői suliba, ahova a nővéremék járnak.

És főleg rá akarok készülni arra, hogy anyuka legyek. Tudom, hogy egy gyereknél minden pillanatnak jelentősége van, nem lehet megnyomni a Reset gombot, és újra kezdeni. Amit egyszer kimondtál, az ott marad. A nagyapám szerint az orvoslás és a gyereknevelés nagyon hasonló, egyikben sem engedhetsz meg magadnak műhibát, mert az életekbe kerülhet.

Szeretnék jó édesanya lenni, és rengeteg elképzelésem van a rászorulók megsegítésére. Persze nem most azonnal, de évek múltán, talán sikerül olyan helyzetet teremtenem magamnak, hogy többet is tehetek a madarak téli etetésénél, vagy egy hajléktalannak adott ételnél, vagy meleg ruhánál.

Ha egyszer elérem az álmaimat, nem lesz már semmi, amiért kuporgatnom kellene, akkor már bátran segíthetnék máshol is, és ha már nincs tétje a dolognak, az ember akkor teljesedhet ki igazán!

Tudni akarom, vajon mire lennék képes?

És ő azt ígérte, hogy minden vágyam valóra váltja. Nem csak azt, hogy táncot meg zongorát taníthassak, és egyetemre járjak ott kint, hanem a családomat, sőt még a barátnőimet is kiköltözteti, mert akkora birtokot keres, ahol mind elférünk. Tudja, hogy mennyire fontos nekem a család, és ebbe a barátnőim is beletartoznak. Rengeteget köszönhetek nekik. Az egyiknek nem kevesebbet, mint azt, hogy őt megismerhettem, a másik barátnőmnek meg, hogy életben maradtam, mert mikor elvesztettem Kevint, úgy harcolt értem a dokival meg a körcsimmel, akár egy anyatigris. Könyörögtek, hogy ne vegyék ki a méhemet, mert nagyon véreztem, nem tudták mennyire sérült a méhem, és az orvosok féltek, hogy elvérzek. Végül a főorvos azt mondta, megpróbálja, és ha nem kezdek el újra vérezni, akkor megmarad a remény, hogy egyszer lehet még gyerekem.

Így mesélték, mert nekem ezekről az időkről semmi emlékem sincs.

Néha kicsit önfejű, és néha nem érti meg, hogy szerinte pitiáner dolgok miatt miért harcolunk, miért olyan rohadt fontos nekem egy érettségi, vagy egy szakma, egy szakképesítés, mikor, ha akarnám, egy egész tánciskolát vagy bárt megvenne nekem. De azért igyekszünk mindketten közelíteni a másik álláspontja felé.

Nem könnyű, nekem fogalmam sincs az ő mesevilágáról, amibe csak keveseknek adatik meg a reális betekintés. Nem tudom, hogy kellene viselkednem mellette, bár neki nincs semmi extra allűrje, mégis állandóan elkap a kétség, hogy vajon képes lennék-e megfelelni az ő, és a társadalma elvárásának? Mellé egy határozott, exhibicionista nő való, aki sejtelmes mosollyal állja a fotósok hadát, és élvezi maga körül a felhajtást, nem egy lesütött szemű, háttérbe és a napszemüvege mögé bújó lány. Olyan, aki élvezi a gazdagságot, a luxust és tud is vele élni, nem azt figyeli, hogy kell az adott helyen viselkedni, enni, és számolgatja állandóan, hogy már megint mennyit költöttek rá.

Ilyenkor eszembe jut egy film, azt hiszem a Rózsák háborúja a címe. Volt benne egy jelenet, mikor a nő eladott néhány dollárért egy saját készítésű pástétomot. A férfi nem értette miért olyan boldog ettől, hiszen akkora már nagyon gazdagok voltak, de a nő hihetetlen boldog volt, hogy végre ő is tett valamit, nem a férje pénzéből él, hanem saját kezűleg készített ételt sikerült eladnia. Kevesebbet kapott érte, mint a férje órabére, de akkor is a saját keresete volt…..

Valami ilyesmit érzek én is. Nem számít, ha csak egy kenyérre valót keresek, de az akkor is az én munkám gyümölcse. Hát remélem egyszer majd azért megért, és nem járunk úgy a végén, ahogy a filmben szerepelő házaspár!:)

Egyébként egy csomó mindenben hasonlítunk, és tudom butaság, mégis úgy érzem ez jelent valamit. Ahogy mozog, amit tesz, ahogy mosolyog, ahogy a szája elé teszi a kezét, ahogy húzogatja a szemöldökét, és ahogy félrehúzza a száját, ha mosolyog. Imádjuk a kávét, és rágjuk a körmünket, és ami elég fura ő sem balkezes, mégis a jobb kezén hordja az óráját, ahogy én is.

Szóval van egy kis lelki közösség, vagy minek nevezik kettőnk közt, és harmónia is a diszharmóniában. Néha nem könnyű áthidalni egy másik kultúrát, társadalmi réteget és gondolkodásmódot. Én rágörcsölök az életre, mindenre, ő meg laza nemtörődömséggel lép tovább, pedig korunkat tekintve inkább pont fordítva kellene történnie. Persze könnyű annak, akinek eurókkal van kipárnázva a talpa alatt a talaj!:)

A lényeg, hogy a különbségek és hasonlóságok ellenére is jól kijövünk. Én életemben először szerelmes vagyok. Nagyon szeretem, egész életemet kitölti, mindent alárendelek az ő akaratának, egy kis morgolódás után, mert úgyis mindig az a vége, szinte minden esetben, hogy az van, amit ő akar.

Ő pedig nem csak valóra váltja az álmaimat, és elhalmoz mindennel, hanem tett még valami mást is, valami nagyon szupert!

Egy ideje csendes mosollyal figyelgette anyut meg a főnököt, aztán egy nap leült anyuval szembe, és nagyon egyszerű szavakkal, hogy anyu megértse őt, elmondta a véleményét a kettőjük kapcsolatáról. Azt mondta, mindenki látja, hogy oda van érted, nincs családja, szeret téged, te is szereted őt, és még lehet közös gyereketek is. Megérdemeltek egy esélyt és csak rajtad múlik!

Hát anyu arcáról írhatott volna egy gyors esettanulmányt a doki, mert ugyancsak meglepődött, de szerintem is teljesen igaza van a barátomnak. Fura mód az öcsémnek is csak az volt a kikötése, hogy ha tesó születik, az feltétlen fiú legyen, mert már elege van a női uralomból és elnyomásból. Nem is értem mitől ilyen frusztrált ez a kölyökkandúr!:)

Anyu a szomszéd bácsi pálinkájáról érdeklődött, hogy mennyit is fogyasztott belőle a barátom, de ő nem hagyta magát eltéríteni. Hát igen, szegény anyu még nem ismeri, hogy milyen csökönyös, és végül csak kicsikart anyutól egy hervatag, ok, majd átgondolomot!

Nagyon örültem, hogy ezt megtette, és láttam, hogy a Barbi is boldog volt.  Kimondta végre, amit már olyan régóta szeretnénk, és célozgatunk rá folyvást, hogy mennyire szeretjük az Andrást, és jó apa lenne, meg, bárcsak a mi apukánk lehetne, de anyu mindig átsiklott felette, vagy úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig egyszer karácsonykor is körbeültük, és elmondtuk neki, hogy szeretjük, és mennyire hálásak vagyunk, amiért eddig ránk áldozta az életét. És, hogy mi már nagyok vagyunk, és megértjük, hogy neki is szüksége lenne egy társra, ezért keressen csak nyugodtan, és hozza haza, mert mi elfogadjuk majd. Tudjuk, hogy akit hazahozz, az olyan ember lesz, aki megérdemli, hogy szeressük. Gondoljon végre magára is, és vessen véget ennek a magánynak, már eleget tett értünk.

Azt hiszem, anyu hasonlóan gondolkodott, mint én, csak ő nem magát értékelte alul ehhez a kapcsolathoz, hanem a körülményeit. És be kell vallanom megértem, én is így éreznék. Itt van ő, bár gyönyörű és okos, imádni való természettel és még vicces is. A barátom stílusában mondva, egy jó fekvésű családi autó. Csakhogy ott vannak mögötte az utánfutók. Mindjárt három is, félig már felnőttek. Kijönni három kamasszal, ruházni, iskoláztatni őket, alkalmazkodni…..hát nem feltétlen egy olyan pasi álma ez, aki igen jó anyagiakkal rendelkezik. Akinek a társadalmi megítélése magasan felettünk van, barátai a felsőbb régiókból valók, befolyásuk tagadhatatlan, életük kiegyensúlyozott, 2-3 havonta utaznak valamelyik részére a világnak, hogy erősítsék a baráti köteléket, és kikapcsolódjanak.

Néha elábrándoztam ezen, és nagyon szerettem az érzést. Hogy vajon mennyire szeretheti anyut az András, milyen érzés lehet ez, és vajon engem szeret-e majd valaki így, hogy képes felvállalni a családját, alkalmazkodni és beilleszkedni közéjük egy asszony kedvéért, miközben jó páran sorban állnak a kegyeiért, tudtam ezt anyutól.  Volt, hogy otthon kifakadt, ha olyan ügyfél jött, aki inkább az Andrásra mászott volna, cseppet sem izgatta az ügymenete. Láttam, milyen rosszul esnek ezek a dolgok anyunak, olyankor kicsit csendesebb lett, és bent is távolságtartóbb lett a főnökkel egy időre.

Aztán egyszer csak megvilágosodtam! Miért keresem azt a férfit, mikor itt van már? Hiszen azt akarja, költözzünk el együtt! Nem csak, hogy felvállalja a családom, de még ő teszi lehetővé, hogy együtt lakhassunk. Pedig ő még az Andrásnál is sokkal, de sokkal magasabban áll, mint társadalmilag, mint anyagilag. Mi ez, ha nem szerelem?

Hát időbe telt, rádöbbennem erre!

Most úgy tűnik, végül csak beadta anyu is a derekát, és felvállalja végre a kapcsolatukat a főnökkel. Nyílt titok volt már évek óta, hogy ő meg a Bandi, de mivel nem akart róla beszélni, sőt tagadott, így nem firtattuk sokáig, pedig örültünk neki, mert mindegyikünk, de én személy szerint meg főleg, nagyon szeretem az Andrást. Sokkal többet tett értem mióta ismerem, sokkal több szeretetet, figyelmet és gondoskodást kaptam tőle, mint az igazi apámtól. Sokkal közelebb érzem magamhoz, mint ahogy a biológiai apámat valaha is éreztem. Törődött velünk, néha adott anyunak pénzt, hogy vegyél azoknak a gyerekeknek cipőt, vagy menjetek el egy moziba, egyetek egy fagyit.

Mikor nyolcadikban ballagtam, adott anyunak tízezer forintot, hogy ballagás után menjünk egy cukiba, és együnk sütit meg fagyit. Én meg akartam hívni a ballagásomra, hogy legyen már ott egyszer nekem is egy igazi férfi, de anyu nem akarta, merthogy mit fog gondolni, meg különben is hátha eljön apád……

Hát nem jött el, és nem hiszem, hogy bármi rosszat gondolt volna, mikor mindig rohant, ha anyu kért tőle valamit. Akkor is ő hozta fel Pestre, mikor megszúrtak, mert miután felhívták a kórházból anyut, ő rögtön apámat hívta, de az nem volt hajlandó feljönni, mert szerinte, ha már kórházban vagyok, akkor rendben leszek, úgy is kapok nyugtatót, és nem fogok arra emlékezni, hogy ott voltak, ő meg fáradt.

Anyu annyira ideges volt és rémült, hogy nem mert egyedül felvezetni, sőt, szerintem egy kicsit el is felejtett vezetni, mert rá is jellemző, hogy néha szétesik. Pénzünk nem volt taxira, ezért végső kétségbeesésében felhívta a főnökét, és persze az András, mire anyu felöltözött, már ott állt a házunk előtt, és jóval, a megengedett sebességhatár fölött szállította fel alig fél óra alatt, mert anyu még végignézte, ahogy küzdöttek értem, és mire kihoztak a műtőből ott volt a tesóimmal. Arra ébredtem fel, hogy fölém hajol, és átölel. Az egész olyan valószínűtlen és visszhangos volt, mintha egy templomban beszéltünk volna, és alig láttam őt, csak sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy ott van és ő az. Arra még emlékszem, hogy megkérdeztem, te vagy az? Ő meg mondta, hogy igen, és sírt, és egyre csak azt hajtogatta, ne haragudj, hogy egyedül hagytalak, pedig nem haragudtam, és nem is volt hibás, se ő, se senki más.

Furamód a tesóimra nem emlékeztem, se az Andrásra, pedig ott voltak, anyu mellett, de én csak őt láttam, olyan elmosódottan, ahogy a régi öreg fotókon folyik össze a kép, és utána sokáig nincs emlékem semmiről, mintha heteken át csak aludtam volna.

Azon a napon háromszor ütöttek ki és élesztettek újra, hogy most itt osszam neked az észt!:) Bizony!:) Úgy tűnik nem könnyű megszabadulni tőlem, jobb, ha észben tartod a jövőre nézve!:)

Nem akartunk rosszat, csak dolgoztunk, statiszták voltunk egy tv felvételen, és mivel elhúzódott, késő éjjel indultunk haza. Tomi hazakísért egy lányt, előtte megkérdezte, biztos nem gond? De én biztattam, hogy menjen csak nyugodtan, ideje volt felnőni, legalább ő smacizzon, ha már én lemaradtam erről is.

Sokan indultunk egy felé, ezért végül otthagyott. De arra egyikünk se számított, hogy a tömeg vagy kocsival van, vagy felülnek egy buszra és eltűnnek. Nekem vonattal kellett volna mennem, legalább is ezt az útvonalat ismertem, csakhogy olyan késő volt már, hogy nem jött több vonat.

Egy férfi útba igazított, édes pofa volt, fejből vágta a fővárosi menetrendet. Annyira bírtam, ahogy vitatkozott saját magával, hogy várj csak szőke lány, ne is azzal, inkább ezzel, így könnyebb, és lediktálta nekem, mire szálljak, és hol kell majd átszállnom, hogy kiérjek Zuglóba.

Nem tudom, hogy mikor nézett ki magának, és mikortól követett. Szeretném azt hinni, hogy csak véletlen járt arra, de sokkal inkább nyilvánvaló, hogy már régóta figyelt engem. Azokban az időkben, még buzgó közösségi oldal látogató voltam, és persze megosztottam mindent mindenkivel, azt a sok rendkívül fontos információt, amik történtek körülöttem. Megismerkedtem egy lánnyal és beszélgetni kezdtünk. Nagyon egymásra hangolódtunk. Elmondta, hogy ő meg vörös és szeplős, és érti, miről beszélek, mikor azt mesélem, hogy más vagyok, az egészen világos hajammal és szememmel. Hogy mindig megtalálnak, mindenkinek megakad rajtam a szeme, folyton én felelek a helyettesítő tanárnál, és albínónak meg békának csúfoltak. Ráadásul vékony ropi vagyok, akkora szempillám van, hogy hozzáér a napszemüveg üvegéhez, de csak az látja, aki közel hajol, mert olyan világos, és egészében véve, egy rettenetesen ronda rém vagyok. Csak a fogaim szépek, azt is a nagyapámnak köszönhetem, de nem látja senki, pedig már nincsen fogszabályzóm, mert ha mosolygok vagy véletlen nevetek, mindig a szám elé teszem a kezem. Pedig olyan szuper fogszabályzót csinált nekem a papa, hogy nem is látszódott, én mégis szégyelltem. Egy szégyellős csupa kéz meg láb kamasz voltam, tele önértékelési problémákkal.

Egy csomó fájdalmat, kirekesztést és gúnyolódást megosztottunk egymással. Teljesen magával ragadott, alig vártam, hogy bemehessek anyuhoz és beszélgessünk a neten, mert nekünk nem volt akkor még otthon, csak azután köttették be, mert e-mailban kaptam a leckéket sokszor, és úgy tartottam a tanárokkal a kapcsolatot.

A neve már lényegtelen, ő viszont engem Nórcsának hívott. Méghozzá azért, mert megosztottuk egymással a kedvenc könyvünket, költőnket, sportunkat, időtöltésünket, zenénket meg minden effélét. És én elmondtam, hogy Ibsentől kaptam a nevem, és a kedvenc könyvem, Szalai Lenkétől a Hajnali szökés. Szalai Lenke írta a Mogyoró sorozatot is, ezeket a régi pöttyös könyveket, anyu gyerekkorából állandóan faltam, és egyszer a könyvespolcán megláttam az író nevét egy felnőtt könyvön, hát így kezdődött az ismeretség, ami felejthetetlen szerelemmé változott részemről. Ebben a könyvben, a Hajnali szökésben is egy Nóra nevű lány szerepel, rengeteg hasonlóságot véltem felfedezni kettőnkben, az életünkben, vagy inkább az érzés volt közös, a kirekesztettség, mellőzés, amit még a saját édesanyjától is megkapott, pedig az őt szerette a világon a legjobban, csak a béke kedvéért mellőzte. Megalkudott, ahogy egész életében tette. Lemondott a saját boldogságáról, csak ennyi maradt meg a lázadó énjéből, hogy Nórának nevezte el a lányát, Ibsen után, akinek a költészetével egy férfi ismertette meg, de őt is feláldozta a boldogsággal együtt gyávaságból.

Ebben a könyvben hívták a lányt Nórcsának, és ő egyáltalán nem kedvelte ezt. És cinkos szeretetből, az a vörös hajú netes barátnőm is Nórcsának hívott engem, mert természetesen elolvastuk egymás kedvenc könyveit, meghallgattuk a zenéket és mindent, amit a másik írt magáról.

Persze elmondtam neki, hogy ott leszek ezen a felvételen az öcsémmel, és megbeszéltük, hogy ott találkozunk. De a vékony, kedves, szeplős, vörös hajú lány nem jött el, hiába vártam, így végül egyedül maradtam.

Hát elég rémisztő utam volt, mikor a belvárosban felszálltak a helyi vagányok, és pénzt követeltek az utasoktól, majd megrugdosták a vezetőfülke ajtaját. Szerencsére 2 sportos pasi is utazott, lehet valami ketrecharcosok voltak, mert pillanatok alatt rendet tettek és lepakolták a vagányokat, amit mi félénk, ámde lelkes tapssal köszöntünk meg. (Ezt és még számos tapasztalatomat le is írtam a történeteimben!)

Ezek után nagyon nem tekingéltem, inkább azt lestem, mikor kell átszállnom, és örültem, hogy mindjárt vége ennek a rémesen szürreális utazásnak, a fővárosi csodásan kivilágított éjszakában. Aztán elindultam egyedül, a rosszul, hézagosan kivilágított úton, a sötétbe burkolózott utcában, a fekete ablakú házak között. Arrafelé van néhány jó hosszú utca, és egy ilyen közepén vettem észre, hogy követ valaki.

Egy csomó minden átfutott a fejemen, amiket a tesómék mondanak ilyen esetekre. A legelső, hogy ne vidd haza! Egy távoli rokonunknál töltöttük volna az éjszakát, akit kedvesen maminak hívtunk. Azóta már ő is kint él a németeknél, a gyereke magával vitte. A nővérem meg az anyu segítettek neki, főleg a Barbi, ha be kellett vásárolni egy nagyobb tételt, belapátolni a szenet, vagy orvoshoz kísérni, cserébe meg nála aludt, ha vizsgaidőszak volt, vagy valamiért későig kellett fent maradjon.

Nem vihettem egy ilyen embert, egy kedves, jóságos, egyedül élő öregasszonyhoz. Elkezdtem más utcákba átmenni, és a végén már totál eltévedtem. Amúgy se nagyon ismertem Pestet, és sötét volt. Zugló, legalább is akkoriban, nem a legjobban kivilágított része volt Budapestnek. Próbáltam eltűnni előle, de nem sikerült, és nem jött se egy autó, se senki, akitől segítséget kérhettem volna.

Aztán már nem jöttek a gondolatok csak a pánik jött, és a túlélési ösztön. Szembe fordultam, ma sem tudom miért, mit akartam, talán megküzdeni vele? Soha nem voltam az a verekedős fajta, csak az volt bennem, hogy védenem kell a hátamat, és behátráltam egy kapualjba.  Talán a csodára vártam, hogy hirtelen eltűnök, láthatatlanná válok, vagy legalább felébredek ebből a lidérces álomból, de nem így történt. A hangja a suttogó, rémes, csikorgó hangja hozott vissza a valóságba, amivel felém súgta, hogy szia Nórcsa!

Még most is beleborzongok, végig fut rajtam a hideg, és ágaskodik minden szőrszál rajtam. Úgy hatott rám ez a két szó, mintha egy légkalapáccsal vertek volna mellbe. Szinte belerogytam, azt vártam szétrobbanok, a szívem és az ereim is, mert úgy vert, és olyan tempóban pumpálta a vérem az ereimbe, hogy bedugult a fülem.

De ez a két szó magamhoz térített. Nem tudom miért, valami elkeseredett túlélési ösztön, meg hatalmas düh volt bennem. Védekeztem, nem akartam csak úgy feladni.

Hát, és innen a sors keze ugye, mert ez a kapu pont egy modern fajta volt, és ahogy alá álltam, felkapcsolódott a lámpa. Így legalább tisztán látta, hova szúrjon, mikor már nem bírtam tovább védekezni. Azért egy ideig harcoltam ám, nem hiába pazarolt ránk annyi időt és energiát az András, pedig nagyokat ütött, nehéz keze volt, és még ocsmányabb szája.

Azt mondta nekem valami rémes torz hangon, hogy felhasítalak a torkodtól a pinádig, aztán jól megbaszlak. Fura, hogy csak álmomban jön vissza ez. A helyzet, a hangulat, még a kora nyári illatok is, amik a kertekből áradtak.

A testemben lüktetve tomboló adrenalin, a düh, a rémület, és végül a nyüszítő félelem. Valahogy így követték egymást bennem az érzelmek hullámai, ahogy fáradtam, úgy kezdtem feladni. A végén már csak az volt bennem, hogy gyorsan tegye, ne szenvedjek, ne érezzem, hogy fáj.

Sírtam, és sajnáltam magam, meg az anyut. Arra gondoltam mennyire fog fájni neki, hogy meghalok, és az öcsémnek is hiányozni fogok.

És ezzel feladtam! Elgyengültem, és ő meg csak vagdosott, a kezem, az imádott farmerdzsekimet, amit a nővéremtől kaptam és olyan büszkén hordtam, és ami megvédett, talán megmentette az életem, mert az erős anyag nem engedett át minden vágást. Aztán beleszúrt a mellembe. Hallottam a szöveteim recsegését, a csikorgást, ahogy a kés lecsúszott a bordámról, de azt hittem a ruhám szakad. Nem éreztem, hogy belém szúrt, nem fájt semmi, az ő testbeszédéből jöttem rá, hogy történt valami, mert közben felkapcsolódott az udvaron is a villany a hátam mögött, és hallottam, ahogy egy dühös férfi káromkodva rohan kifelé, hogy rohadt tolvajok, most elkaplak benneteket….

Arra figyeltem az éltető hangra, hogy majd jön, ez meg talán elfut.

Aztán észrevettem, hogy nem üt, és nem szorongatja a torkom, inkább lanyhul a fogása. Rákaptam a fejem és összenéztünk. A kapucniból nem sok mindent láttam belőle csak a szemeit, és érdeklődést láttam a szemében, kíváncsiságot.

Nem értettem, miért nem fut már? Mit bámul?

És akkor követtem a tekintetét, mert már nem a szemembe nézett, hanem lejjebb. Megláttam a mellemből kiálló kés markolatát, és még mindig nem fájt semmi, mert egyszerűen nem fogta fel az agyam, hogy mi történt. Csak bámultam a sötét csorba végű nyelet, aztán ő megmarkolta újra, és kirántotta belőlem.

Mindez pillanatok alatt játszódott le, gyorsabban, mint ahogy ide leírtam, de addig a pillanatig én nem érzetem fájdalmat. Akkor viszont irtózatos volt. Összerándult mindenem, úgy éreztem, tüzes vasdarabokat markolászom, a kezem önkéntelenül görcsbe rándult. Elakadt a lélegzetem, nem kaptam levegőt, fuldokoltam a látványtól, hogy a szívdobogásom ütemére bugyog ki a vérem a mellkasomból. A látványba haltam bele majdnem, olyan rettenetes volt.

Azt se tudom, mikor futott el, hogy hova lett az a kapucnis férfi, csak arra eszméltem, hogy a tulaj feltépte mögöttem a kapuajtót, aminek nekidőltem, én meg a karjaiba estem. Addig nem sikítoztam, koncentráltam, hogy túléljem, eszembe se jutott. De akkor, ordítozni kezdtem, hogy ne menjen ki, mert itt van, kés van nála és megszúrt, meg hogy segítsen, mert nem kapok levegőt.

Tényleg nem kaptam, hangosan hörögve, hápogva kapkodtam, azt hiszem nagyon undorító lehettem.

Egy tűzoltó volt, micsoda szerencse, mert tudta mit kell tennie. Ő is ordított, hogy hívjanak mentőt, aztán letett a fűbe, feltépte rajtam a ruhám és mikor meglátta a sebem, fölém térdelt és mindkét kezével elkezdte nyomni. Olyan erősen tenyerelt a mellkasomon, hogy alig kaptam levegőt, közben beszélt hozzám, hogy mindjárt itt a segítség, meg mondjam mi történt, ki bántott, hogy szólíthat, mi a nevem, hány éves vagyok…..

Ott állt a fejemnél a felesége, aki csak jaj Istenemezett, meg a két riadt korombeli kamasz gyereke. Csak a papucsos lábukra emlékszem, azt láttam a földön feküdve, aztán már azt sem.

Ha felriadok álmomból – mostanában már nem annyira, vannak újabb rémálmaim – de régen, ha újra éltem ezt az egészet, mindig ott volt egy mondat, amiről fogalmam sincs, hogy valóban elhangzott, vagy csak az én nem kicsit erős képzeletem ültette el a fejemben ezt a gondolatot. Úgy hiszem, mikor lehunytam a szemem és még mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, a nő kiabálni kezdett, hogy meghalt? Meghalt?

A férfi meg, hogy nem, még nem, mert nem hagyom itt meghalni a kertemben! Hol van már az a kurva mentő!

Aztán már a mentősökre emlékszem, hogy szurkálnak meg valami légmellet emlegettek, és hordágyon fekszem. A férfi meg ott állt a fejemnél, tiszta vér volt, az én véremmel volt beborítva, mosolygott, fogta a kezem és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, most már jó kezekben vagyok.

Ott kétszer omlottam össze, és egyszer a kórházban is.

Ezeket nem látta szegény öcsém, mégis azt hiszem ott azon a rosszul megvilágított folyosón, a zokogó nővéremet meg anyut ölelve, András nyugtató kezével a vállán lett hirtelen felnőtt.

Sajnálom, hogy így alakult, magam miatt, és miatta is, bár ezután még jobban kötődtünk egymáshoz. Aztán jött a dilidokim, és én egy évig nem mozdultam ki otthonról.

Előtte néhány nappal még olyan nagyon boldog voltam! Anyu főnöke összeszedett minket, és felvitt a fővárosba, hogy megnézzük a híres kínai agyaghadsereg kiállított katonáit. Azt mondta, itt a világ nyolcadik csodája, ez olyan dolog, amit mindenképpen meg kell nézzen, és gondolta, minket is érdekelne! Fantasztikus volt az a rengeteg élethű katona! Állítólag nincs köztük két egyforma, sőt egy vizsgálat kimutatta, hogy még a fülcimpája is mindegyiknek más. Mert a fülcimpa pont olyan, mint az újlenyomat, nincs két egyforma.

Ezt az András mesélte, és még egy csomó érdekességet. Aztán beültünk egy Mekibe vacsizni, és olyan nagyon csodálatos volt minden, olyanok voltunk, mint egy igazi család! Annyira jól éreztük magunkat, hogy még anyu is mesélt a gyerekkorunkról. Hogy régen, mikor a Barbi elsős volt, egyszer megkérdezte tőle, hogy anyu mi az a Meki? Anyu meg nem értette a kérdést. Mondta, hogy nem tudom, mire gondolsz. Ő meg mondta, hogy az osztálytársai mindig mesélik, hogy voltunk a Mekibe és milyen jó volt, és ő nem tudja mi az!

Ezután, mikor megkapta a következő fizetését, és vele az utalványokat, nem húst, meg mosószert vett belőle, hanem elmentünk a Mekibe. Ettünk egy-egy gyerekmenüt, és órákon át csúszdáztunk.

Én nem emlékeztem erre, öcsi meg még annyira se, és mindig úgy örültem, ha valaki azokról az időkről mesélt, amiken ott voltam ugyan, de nem emlékeztem. Érthető okokból, nem volt túl sok kedvük a múlton merengeni.

Aztán hazaengedtek, akkor már nem is szólt apámnak anyu, mert egyszer se látogatott meg a kórházban. Azt mondta, nincs pénze feljönni Pestre, majd otthon megnéz.

Vérszegény voltam, gyakorlatilag az összes vérem elfolyattam, plazmától kezdve mindent kaptam, még nem azonos vért is.

Ezt nem értettem nagyon, de valahogy úgy van, hogy mivel AB negatív a vérem, kaphatok A vagy B vért is. Biztos, mert hát még itt vagyok, de tudom, akkor nagyon aggódtam, mikor hallottam, hogy nincs csoport azonos vér. Végül az egyik orvos feküdt mellém egy ágyra és a karjából vezették át a vérét. Eléggé rosszul voltam, olyan fura, megmagyarázhatatlan érzés volt, hogy egy élő emberből folyik át a vére az én testembe.

A dokik meg örültek, mert addig annyira gyenge voltam már, hogy csak aludni akartam. Kérleltek, hogy maradjak ébren, mert nem tudtak már tőlem vért venni. Végül felvágták a karomat, beültettek egy branült, vagyis véna kanült, és onnan nagy nehezen kipréseltek még egy kevéskét, amit aztán izgalmában elejtett a doktornő. A hatalmas baszd meg ordításra tértem magamhoz, és arra, hogy mindegyik úgy káromkodik akár a kocsisok. Akkor kezdtem el félni, olyan volt, mint mikor egy kisgyereknek, elsírja magát az anyukája. Hirtelen elveszíti a biztonságérzetét, mert látja, hogy akit erősnek hitt és legyőzhetetlennek, az a szeme láttára omlik össze.

Ezt éreztem a riadtan rohangászó orvosok láttán. Addig nem féltem, inkább idegesítettek, szerettem volna elaludni végre, mert minden olyan nyugodtnak, egyszerűnek és békésnek tűnt hirtelen. Nem féltem, és nem sajnáltam semmit. Talán életemben először, ott rám talált a harmónia!

Később sokat gondoltam erre az állapotra. Ha így jön a halál, csendesen, nyugalomban, akkor nem olyan szörnyű talán. Akkor rettenetes, ha fájdalommal és félelemmel csap le rád.

Az orvos, aki mellettem feküdt és időnként pumpálgatta a kezét, hogy gyorsabban folyjon a vére, roma származású volt. Egy eléggé sötét bőrű, fekete szemű, nagyon kedves, mosolygós férfi. Minden nap megnézett, ha dolgozott, és mindig viccelt velem, hogy jó lesz az a vér, legalább kaptam egy kis frissítést, most majd nem leszek olyan arisztokratikusan nyugodt és kimért, úgy fogok fickándozni akár egy aranyhal, csak figyeljek, milyen tempóban fogom ezentúl élni az életemet!:)

Annyira kedves volt, és imádtam, ahogy kifigurázta saját magát is. Minden évben megköszöntem neki, amit értem tett azon a napon. Segített a tesóméknak is, egészen addig tartottuk a kapcsolatot, míg végül külföldre ment dolgozni. Most Angliában él az egész családjával, és én nagy szeretettel gondolok rá, és a többi nagyszerű orvosra is, akik annyira kedvesen és emberségesen próbáltak segíteni azon túl is, hogy orvosok voltak. Beszéltek hozzám, bátorítottak, vicceltek, hogy nem olyan könnyű ám meghalni, és nem fogunk elengedni egy ilyen különleges lányt…..

A főnök csodás bőrüléses Volvójával mentünk haza. Azelőtt még sosem ültem ilyen gyönyörű kocsiban, csak a papa Opeljében. Apáméknak is mindig rozzant kocsijuk volt, vagy már lejárt műszakis. Ebben meg hátul elfektettek akár egy nagybeteget, és még légkondi is volt! Ráadásnak hátul egy hatalmas tálca sütemény a város egyik legmenőbb cukijából! Boldog voltam, hogy nincs több szúrás, se vérvétel, se varratszedés, végre hazamehetek. A zárójelentésemmel együtt kaptam néhány életviteli tanácsot is, és anyut figyelmeztették, hogy minél előbb vigyen el egy pszichológushoz otthon, mert nem fogom tudni egyedül feldolgozni, ami velem történt. 
Nem értettem mire gondolnak, jól voltam, és örültem, hogy végre a kis szobácskámban lehetek. Aztán éjjel a saját sikoltozásomra riadtam, és olyan sírógörcsöt kaptam, hogy közben nem sikerült levegőt vennem, és még a vizet is kihánytam, amit adtak, hogy megnyugodjak. És az sem segített a pánikrohamomon, hogy anyu zokogva kiabált a telefonba orvosért.

Attól az éjszakától elkezdődött egy rémálom, ami nem ért végett reggel, nem tudtam belőle felébredni hosszú hónapokon keresztül. Egy sötét alagútba rekedtem, lidércek, szörnyek közé, és nem találtam a kijáratot. Gyógyszereket szedtem, csak bódultan tudtam néhány órácskát aludni, vagy inkább beájultam a nyugtatóktól, és ilyenkor furcsa lidérces álmaim voltak. Kiléptem a testemből, ott álltam magammal szemben, és magamba szúrtam egy hatalmas kést, és tágra meredt szemekkel néztem, ahogy a vércseppek végigfolynak a széles pengéjén. Pont úgy, ahogy az nézett akkor. És ha nem magammal végeztem, akkor a családtagjaimmal, még a nagyapával is álmodtam, és hol engem öltek, hol én gyilkoltam azokat, akiket a világon a legjobban szerettem. Az agyam teljesen megőrült. Álmomban tudtam, hogy mi fog történni, tudtam, hogy mindjárt jön a kés, és nem akartam, nem akartam, hogy újra bántsam magam, vagy azokat, akik a mindent jelentették nekem, és mégis megtörtént, újra meg újra. És ez iszonyatos volt! Olyan lettem, mint egy kisgyerek. Már attól sírógörcsöt kaptam, ha este lett és aludnom kellett volna. Hiába őrködtek mellettem felváltva, hiába fogta anyu a kezemet, semmi se segített! Nem várhattam el tőlük, hogy mellettem gubbasszanak éjjelente. Dolgoztak és iskolába jártak, ahol főleg a nővéreméknek keményen teljesíteniük kellett.

Néha olyan erősen begyógyszereztem magam, hogy teljesen zombi lettem. A legalapvetőbb dolgokat se voltam képes megtenni. Volt, hogy ki kellett mennem a mosdóba, és nem tudtam. Nem a kitalálással volt gondom, egyszerűen nem tudtam mit kell tennem. Bementem anyuhoz és mondtam neki, hogy pisilnem kell. Annyira rettenetes volt, ahogy bámultak rám, hogy akkor menjél. Mi a baj? Én meg csak dülöngéltem akár egy részeg, és azt mondtam, nem tudom, mit kell csinálni.

Néha visszaemlékszem, újraélem ezeket a napokat, hónapokat és ilyenkor egy nagyon furcsa érzelmi hullámvasútba kerülök. Zavart leszek és szégyellem, irtózatosan rühellem magam, amiért olyan voltam akár egy vegetáló zöldség. Nyomott leszek, lehangolt és begubózok, és csak nagyon nehezen tudok visszajönni belőle.

Inkább nem gondolok azokra az időkre, a doki is azt mondta mindig, tegyem el a szívemben egy dobozba a többi közé, és majd egyszer, ha már tudom, hogy készen leszek rá, újra elővehetem, és átgondolhatom azokat az időket. De addig ne háborgassam inkább!

Régen kiskoromban ha féltem, vagy bánatos voltam, bebújtam a szekrénybe. A nagyapám meg mindig azt mondta, Luna, amíg ott ülsz bent, nem láthatod a csillagokat, pedig a csillagok vigyáznak rád Hold hercegnő, de a sötétben nem tudnak előjönni! De akkor már nem volt nagyapa és a csillagok vigyázó fénye is kevésnek bizonyult!

Nem beszéltem, nem jöttem ki a szobámból, nem mentem többé emberek közé. Ha el kellett hagynom a biztonságot jelentő otthonunkat, az maga volt a pokol nekem! A legnagyobb büntetés. Bármit megtettem, mindent megígértem, tanultam, mostam, takarítottam, csak ne kelljen kimennem soha. Próbáltam nem aludni, kávét ittam állandóan suttyomban, meg olyan helyzetekbe tettem magam, álltam, helyben futottam vagy lábemeléseztem, hogy ne aludjak el. A fáradtságtól egyre zavartabb és visszahúzódóbb lettem, ostoba arccal bámultam magam elé, és egy idő után már nem mondtam ki hangosan a gondolataimat, mert az is fárasztott, inkább magamban kezdtem beszélni. Tisztára olyan lettem, mint Bates a Psycho végén. Szerencsére még ebben a helyzetben is fogott az agyam, rengeteget tanultam és olvastam. Magántanuló lettem és egyre mélyebbre süllyedtem a sötétben, pedig anyuék mindent elkövettek, de egyre csak rosszabb lett. És ebben a kilátástalan sötétben, egy nap, fény gyúlt végre. Ott állt valaki az alagút végén, és azt kérte, nézzek a szemébe. Nem akartam, de ő várt türelmesen, és mikor kilestem a szemembe húzott hajam mögül, ott állt előttem a világ legszebb pasija, akit élőben láttam. Azt mondta, legyünk barátok, és együtt majd legyőzzük a démonjaimat.

Nem hittem neki, nem érdekelt mit beszél, csak gyűlöletet éreztem, iránta, és minden férfi iránt! Ő volt a dilidokim, de ez már egy másik történet, majd később elmesélem.

Otthon nem volt mit tennem, csak tanultam, olvastam, tv-t néztem, takarítottam, hogy anyunak ne kelljen. Kettesben voltunk a dédikével, hallgattam a meséit, figyeltem, ahogy főz, próbáltam segíteni, bár kést nem mertem a kezembe venni. Nővéremék Pestre jártak suliba, anyu dolgozott és megint másodállást vállalt, mert sokba kerültem, és a hitelünk már úgy is mindenünket felemésztett.

Csak az öcsém maradt nekem meg Kakukk, ha olyan hangulatom volt és hajlandó voltam vele szóba állni. Nem szándékos volt, én nem vagyok bunkó, meg szívtelen, nem tehettem róla, hogy úgy viselkedtem. Néha elkapott valami. Valami, ami nagyon rossz volt, és akkor befordultam, és senkit se engedtem közel magamhoz.

Ilyenkor lomhán felkocogott valaki, laza szerkóban, rövidnadrágban, strandpapucsban, vagy éppen katonai bakancsban, idétlen sapkákkal a fején, derékig érő hajjal, ami az évszaknak megfelelően, hol szalmaszőke volt, hol meg átment sötétszőkébe, és ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy pontosan olyan volt a szeme színe, és a mosolya, mint Kimi Raikkönennek, a mi közös titkos kedvencünknek a papával.

Furcsa mód, a nagyapám rajongott érte és a Forma 1-ért, főleg Schumacher távozása után. És én mindent szerettem, amit a papa, de igazából mikor rajongani kezdtem érte, és ő lett az én titkos szerelmem, kamaszos rajongásaimnak tárgya, akkor már nem élt a papám. Mivel sosem volt élő, igazi barátom, álmodozni kezdtem róla, főleg a remeteségem idején, és elkezdtem történeteket írni. Jó volt a szerelmet, és az érzelmeket legalább gondolatban megélni.

Úgy jártam vele, mint később Cleo a Nyurgával. Belenéztem a szemébe, és menthetetlen szerelem volt az első pillanatban!:)

Cleoval is ez történt. Egyszer vittük fel a kajákat, amiket a Tescóból vásároltunk, és a lépcsőház előtt kiszakadt a nejlon, és az almáink szerteszét gurultak. Mi meg üldöztük őket, és akkor futott le Nyurga, csinosan kiöltözve, amit anyu meg is jegyzett. Ő meg csak nevetett, szedegette az almát, közben a kezembe nyomott egy csokrot, hogy majd add ám vissza, és mondta, hogy most vágtat egy ismerőse gyerekének a ballagására, de már késésben van. Az almákat meg Cleo kezébe pakolászta, és közben rámosolygott.

Szemmel látható volt, ahogy a Cleo megrogyott. Valahogy kisebb lett!:) Csak bámult maga elé, kimeredt szemekkel tátott szájjal, és többször fel kellett szólítani, hogy mozduljon már, induljunk haza, mert bepisilek, Nyurga meg már kikapta a kezemből a féltett bokrétát, és rég elszelelt. Szegény Cleo csak támolygott akár egy dongó a szobában, és azt motyogta, úristen, micsoda gyönyörű szeme van!

Öcsém érdeklődött, hogy most mi van? Hívjuk a dilidokit?

De Sziszi leintette, hogy hagyd csak, azt hiszem ilyen a szerelem első látásra!

Onnantól kezdve, Cleo elhatározta, hogy megtanul főzni, és ehhez nem a kézenfekvőbb dédike segítségét kérte, hanem Nyurgáét. És majd mindennap innunk kellett egy üveg vörösbort, pedig azért még nagy spórolásban voltunk, és az üveget persze Nyurgához kellett felvigye, mondván, nem tudjuk otthon kinyitni.

Anyu meg dédike, egyre sűrűbben hívták be Nyurgát, és marasztalták vacsira, mert anyu szerint még mindig olcsóbb, mint a napi üveg bor. Nővérem meg nagyon határozottan terelgette őket egymás felé, mondván, hogy sokba van nekünk ez a románc!

Mondjuk nekem annyira nem volt ez fura, mert rám mindenki így mered, ha nem ismer és összenézünk. Főleg ha ki van feketével festve a szemem, na akkor még ütődött öcsém is felvihogott, hogy mi van? Kasztingra mész az új horrorfilmhez?

Hát tessék! Így legyen az embernek önbizalma!

De volt egy megható, emlékezetes szitu is a szememmel kapcsolatban. Néhány hónapnyi ismeretség, és egy nagyon erős pánikroham után, mikor a dilidoki vállán hüppögve próbáltam rendezni a levegővételem és már nem kellett a zacskó, egyszer csak azt mondta, ha sírok olyan a szemem, mintha gyémántok potyognának belőle. Még sose látott ilyen szépet!

Na? Bármilyen szürreális is volt a helyzet, elnevettem magam, mert egy kemény pánikroham után, hónapok óta penészvirágként a szobámba zárkózva, sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ő azt mondja nekem, hogy valami is szép rajtam!

Mondtam is neki, hogy rettenetes szarul festhetek, ha már odáig mész, hogy bókolsz is!:)

Én sose mondtam el neki, hogy milyen szépnek találom. Hogy a szeme színén összevitatkoztunk. Dédike szerint Gönczi Gábor színű szeme van, ő egy tv-s műsorvezető vagy valami efféle. Először mindenki kékre szavazott, világos csillogó kékre, aztán mondtam olyan mintha egy kis sárga is lenne benne. Öcsém persze vihogott akár egy hiéna Kakukkal, hogy biztos csipás volt a doki, de a tesóm rámordult, hogy kész a leckéd, Tom? És mindjárt elment a jókedve. Barbi szerint zöld szemű a doki, Sziszi szerint szürkés, Cleo szerint meg, aki nagy szemszín szakértő, gyönyörű, és ezek keveréke.

Körcsi szerint ezen a képen mintha a doki lenne. Körcsi odavan Brad Pittért, és úgy gondolom, az egyik legjobb film a világon a „Szenvedélyek viharában” című filmje, amiben brutális jót alakított, de szerintem akkor se hasonlít rá annyira. A dilidokinak sokkal szebb a szája és nincs szakálla, szóval úgy az orráig valóban hasonlóak. Jó, a haja az ilyen, és nézni is így szokott, csak leginkább mosolyog. Szóval láthatod azért kicsim, hogy tényleg állat jó pasi a doki! Sziszi is odavan érte ám!:)

Mindig mosolygott, még akkor is, ha bunkó voltam vele. Lehet, ez a mosoly afféle zavarodottság leplezése volt nála, nem tudom. De az biztos, hogy a halvány csibészes, alig látszódó mosolya, az lehengerlő volt. Mégis jobban szerettem, ha nevet, mert akkor olyan aranyos volt, hogy mindenkinek vele kellett nevetnie, még ha nem is akart.

A doki nyugodt volt, egy különös, kiegyensúlyozott, letisztult világból jött, és vidámságot hozott az életünkbe! Mindegyikünknek szükségünk volt rá! És ő segített mindegyikünknek feldolgozni amit nem lehetett, és elfogadni, hogy senki sem hibás, senki sem tehetett arról ami velem történt. Dédike odáig volt érte, körcsi is, de jól titkolta, és mindig veszekedett vele a szerelmes nővérkék miatt!:)

Tomi magát okolta mindenért, mert egyedül hagyott, pedig nem az ő hibája volt. Elviselte minden szeszélyem, nem tágított, hiába akartam kiutálni, nem érdekelte, ha nem szóltam hozzá, ott kuporgott a pici szobám padlóján órákon át. Megsajnáltam, bármennyire is elegem volt mindenkiből. Ha ráért, suli után nem ment sehova, ott volt, és megosztotta velem a magányomat. Ha fájt valamim, ha rosszul voltam, megérezte, és ha neki volt rossz napja, én sírtam, annyira egy hullámhosszon voltunk…..

Nagyon szeretem az öcsémet, mindig mindent megbeszéltünk, most mégis összevesztem vele, más baromsága miatt. Elmentünk vásárolni az Opellel. Ő vezetett és mikor leparkíroztunk, még mondtam is neki, hogy ne álljon olyan közel az előttünk álló kocsihoz, hátha valami krossz bajnok és nekünk tolat, de áááá nem, ő tudja…. Hát persze, hogy belénk tolatott a barom! Az öcsém meg idegrohamot kapott, és csapkodta az ajtót, és olyan hisztis szőke stílusban indultunk haza, ahogy a barátom szokott vezetni. Én meg a harmadik padlógáznál szóltam, vagy inkább kiabáltam, hogy álljon meg, inkább gyalog megyek tovább, mert félek, ha így vezet.

Picit duzzogott, aztán már sündörgött a szobám körül, mert ő, velem ellentétben, nem egy haragtartó típus. Talán ez a legnagyobb különbség a természetünkben, ő sokkal oldottabb és barátkozóbb, mint én. Most is beosont, és kétségbeesett ábrázattal tartotta az orrom elé a behorpadt rendszámtáblát, hogy szerinted ez a rendszámtábla egészséges? Hát persze, hogy elnevettem magam, mert olyan egy ütődött, én meg úgy szeretem…..

Az első barátnőm az a nem létező vörös szeplős lány volt, és úgy gondoltam, több nem is lesz nekem. Nincs rájuk szükségem, elég a családom. Aztán mégis lett egy másik, akivel osztálytársak voltunk.

Ezt azért is írom le, mert nem tudom, nem lehet róla sejtésem se, hogy egyszer majd a te idődben milyen lesz a közösségi oldal mánia, de nagyon meg lennék lepődve, ha lanyhulna irántuk az érdeklődés. Pedig nagyon sok veszélyt rejtenek magukban. Akár az életedbe is kerülhet, ahogy majdnem nekem, és ennek a lánynak is.

Volt egy barátja, aki a nővérem osztálytársa volt még az általánosban. A Barbival is jóba volt, a jó fej srácok kicsiny csoportjába tartozott.

És volt egy csapat lány a sulimban, akik azzal szórakoztak, hogy elszedték más pasiját. Ez a nőstényfalka csoport cseszegetett engem is, nem túlzottan kedveltük egymást, főleg miután a vezérnőstényt kiütöttem egyszer, de ezt majd máskor elmondom.

Már két éve jártak, a fiú egyetemista, és egy évre kiment ösztöndíjjal tanulni Angliába.

Ugye nagy volt a szerelem, meg a távolság is, így maradt a facebook. Szegény butuska lány, meg elküldött a fiúnak néhány nagyon bizalmas fotót, egy olyan testrészéről, amit csak a nőgyógyásznál mutogatunk, ott se szívesen. Ezek a szemetek meg feltörték az oldalát, és kitették a fotókat a suli honlapjára.

Hatalmas botrány kerekedett! Mindenki szidta és gúnyolta szegényt, hirtelen az összes lány apácanövendéknek készült, és ribancozta a szerencsétlent.

Napokon keresztül figyeltem, ahogy állt a fal mellett lesütött szemmel, kócosan, sápadtan, karikás szemekkel, elhanyagoltan, és a régi önmagamra ismertem benne. Látni az arcán a fájdalmat és a szégyent, iszonyúan felkavaró volt, újra átéltem én is a régi érzéseket, de nem szólítottam meg csak sajnáltam…

Nem bírta az állandó feszültséget és megaláztatást. Egy nap beszedett egy csomó gyógyszert, ivott rá, hogy bátorságot gyűjtsön, aztán lement a parkba és felakasztotta magát. Persze ki más járt arra, mint öcsém meg Kakukk, akik akkor jöttek haza edzésről a parkon át, és megtalálták. Halálra rémültek, amit meg tudok érteni, el se tudom képzelni, mit éreznék, ha egy akasztott emberre bukkannék egy sötét parkban.

Szerencsére ők bátrabbak voltak, rögtön felhívták a nővéremet, az meg ordítozott, hogy emeljék fel a lábánál, vágják le, fektessék oldalra, vegyék ki a nyelvét, de vigyázzanak, nehogy ráharapjon az ujjukra meg ilyeneket.

De hát ki hord magánál egy kést? Szerencsére az öcsémék nem, bár akkor jól jött volna.

Végül csak megoldották a problémát, öcsém tartotta alulról, míg a feldúlt kakukk zerge vágtában elrohant a közeli kisboltig egy késért. És mire a mentő kiérkezett, már magához tért a lány, de csak sírt, nem akart beszélni. Megúszta egy gyomormosással.

Hatalmas ostobaságot művelt. Eldobni egy egészséges életet, a legnagyobb butaság a világon. Mindig van valami más választás, kell, hogy legyen! Az nem megoldás, hogy gyáván feladod és befejezed, mert ez a legnagyobb szívtelenség. Itt hagyni azokat, akik szeretnek, akiknek fáj, ami neked már nem, akik lelkiismeret furdalással és önváddal élik le az életüket, mert állandóan arra gondolnak, hogy miért nem vettem észre, hogy baj van? Miért nem segítettem, miért nem kért tőlem segítséget, mit rontottam el?

Én mindig azt gondoltam, aki öngyilkos tud lenni, az nagyon bátor ember. Aztán hallgattam, ahogy ordítozott a nővérem, és azt mondta, ez gyávaság, és szívtelenség, mert nem gondol arra, akit itt hagy. Önzés önkezünkkel véget vetni az életünknek, és még akkor is így gondolja, ha tudja, hogy akkor mikor valaki megteszi, a kisagyában lebénul az a rész, ami a túlélő ösztönt gerjeszti.

Hát ezt én már nem nagyon értettem, de a doki is valami olyasmit mondott, hogy megvizsgálták egy csomó öngyilkos ember agyát, és az agyukban az a rész, ami a túlélési ösztönért felelős, el volt sorvadva.

De engem nem érdekelt a tudományos magyarázat, leragadtam valahol máshol, és újra megkérdeztem. Szerinted az gyáva, aki öngyilkos lesz?

És Barbi ahogy szokott, azonnal rám hangolódott, egyetlen pillanat alatt lett a sárkányból, védelmező. Megfogta a karom és lehúzott maga mellé. Egy darabig hallgattunk és mindketten a gondolatainkba merültünk, aztán azt mondta, tudod hugi, mindig vannak kivételek. Van, aki a legnagyobb áldozatot hozza meg, és azért vet véget az életének, hogy megkönnyítse azok életét, akiket jobban szeret, mint saját magát. Ha valaki eldobja az életét szerelmi bánatában, vagy egy rossz jegy miatt, vagy azért mert nem tud mit kezdeni magával az egy önző hülye, de van olyan, aki azért teszi meg, mert gyógyíthatatlan beteg és nem akar a szerettei terhére lenni. Aki azt akarja, hogy mosolyogva emlékezzünk rá, és ne egy tehetetlen roncsként, azt tisztelni kell, mert erősebb mindegyikünknél. Nehéz elfogadni és együtt élni a következményeivel Luna, de meg kell tenni, úgy kell rá emlékezni, ahogy kérte, és tovább kell lépni.

Ahogy beszélt rájöttem, hogy a múlt nagyon is köztünk él. Nem úgy van, ahogy egy ideig gondoltam, hogy csak én emlékezem a nagyiékra. És ha neki ilyen kész válaszai vannak, akkor anyu biztosan még sokkal többet gondol a múltra, csak nem mondja, inkább magát emészti, de nem akar nekünk fájdalmat okozni. Nem tudom más, hogy van vele, de számomra nagyon nehéz a halálra gondolni. Megmagyarázhatatlan szorongás és félelem lesz úrrá rajtam. Félek, hogy megint elveszítek valakit, ha otthon vagyok, este lefekvés előtt mindig megölelem a dédikét és megpuszilom. És nem akarok arra gondolni, hogy gyáván azért teszem, mert félek, hogy többet nem lesz alkalmam megölelni. Ha rosszkedvem van, néha éjjel egyedül sírdogálok, és imádkozom, hogy ne haljon meg senki, akit szeretek, ne történjen már több baj.

Nem tudom, hogy tényleg labilis vagyok, vagy másoknak is vannak hasonló félelmeik, mert nem akarok erről senkivel beszélni. Attól félek, hogy ezzel bevonzanám a rosszat.

És félek az öregségtől, a magatehetetlenségtől és az elmúlástól. Félek, hogy úgy megyek majd el, hogy nem éltem semmit, nem szeretett senki úgy igazán. És nem tudom, hogy mi az, amire vágyom, mert nem tudom milyen az, amikor valaki igazán szeret, és viszont szerethetem csak úgy, minden probléma nélkül.

Az ember életében vannak időszakok, mikor hirtelen összejön minden rossz. Egyik csapás éri a másikat, és ilyenkor nagyon nehéz józan fejjel kijönni a problémák halmazából. Ez a szegény lány is egy ilyen élethelyzetben volt akkoriban, mert nem volt elég baja, még az anyukája is nagyon súlyosan megbetegedett, azonnali kórházi ellátást kellett kapjon. Nincs tesója, a szülei szépen éltek, az édesapját is nagyon rosszul érintette a hír, és a fájdalmát nem a legjobb módszerrel kezelte, alaposan leitta magát. Mivel nem volt egy részeges, nyilván nem volt nehéz dolga. Otthon aztán összevesztek a lánnyal, két idegileg kimerült, zaklatott ember, csúnyán megbántották egymást. Annyira, hogy a lány sírva írt a fiúnak, hogy most azonnal elindul ki hozzá, és ha nem sikerül, akkor a vonat alá veti magát, mert ő nem tud az anyukája nélkül élni.

A srác este hívta fel a nővéremet, akivel tartották a kapcsolatot, hogy ne haragudjon, de segítsünk megkeresni, mert nagyon aggódik érte, és nem tudja elérni, mert nem veszi fel a családból senki a telefont.

Elindultunk, ahányan csak voltunk bele az éjszakába, ki az állomásra, meg a főváros felé menő buszmegállókhoz. Kakukk is nálunk dekkolt még, ők mentek az öcsivel, és meg is találták egy buszmegállóban kuporogva.

Mi a nővéremmel meg ugye, a két vagány át a parkon, ahol szegény, azt a butaságot csinálta, és ahova én ugye, még csak véletlen se tenném be a lábam éjjel. Hát most ott kullogtam cseppet sem bátran, tele aggodalommal.

És nem is hiába, mert egyszer csak jön szembe egy pasi, hosszú kabátkában, zavart arckifejezéssel, hatalmasra tágult Manga szemekkel, egyenest nekünk, nem akart kitérni. Mikor elénk ért szétlebbentette a kabátot és ott állt öntudattól duzzadón, akcióra kész szerszámmal.

Be kell vallanom, egy pillanatra elfelejtettem még félni is, totális lépéshátrányba kerültem, mert nagyon rácsodálkoztam a látványra. Az egyetlen jó hír, hogy nem kezdtem sikoltozva rohanni, inkább csak elmerengtem, mert hát nem volt mindennapi a szitu. Azon morfondíroztam, hogy most mit kellene vajon csinálnom? Mi ilyenkor az etikus viselkedés?:)

Bezzeg a tudor Barbi, mindenre felkészülve akkor már a karomat szorongatta, hátha elnyargalok, mint egy versenyparipa, de mikor látta, hogy lefagytam, picit visszalépet, és odaszólt az egyre zavartabban libbentgető álldogáló bűvésztanoncnak, hogy pillanat, megmutatnád még egyszer? Elsőre nem láttam jól!

Mit is mondhatnék! Az a pofa, amit vágott a mutogatós! És az ütődött nővérem még rátett egy lapáttal, hogy tudod, én ezzel nagyon nem dicsekednék a te helyedben, de akkor már csak az elrobogó szelének fejthette ki, mert a pasi úgy elvágtatott, mintha mi is mutattunk volna neki valami rémisztőt. Csak úgy lebegtek utána a kabátjának a szárnyai!

Hát én addig csak hüledeztem, aztán ijedtemben, meg a franc tudja miért, de elkezdtem nevetni. Nem is nevettem, olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy már fulladoztam, és sírtam, meg csuklottam, de még akkor se tudtam abbahagyni, pedig az a lüke már nagyon dühös volt, és egyre jobban felhergelte magát, hogy beszél majd a barátommal, mi a francot művel, illetve nem művel velem, hogy én így rácsodálkozom minden idegen pöcsre.

Hát mondom, én egy ilyen torkos borz vagyok, nem is mondtam, hanem sikoltozva, röhögve nyerítettem, mert totál kiakadtam.

Annyira, hogy otthon éjjel az öcsém, egyszer csak felpattant, illetve felült, mint egy jól nevelt vámpír, és azt mondta, ha még egyszer felnyerítek röhögve, fogja magát és hazamászik! Hát sajnálom, de az a pofa, amit vágott, miközben tett néhány vérszegény csípőtekerős, legyezgető kísérletet az egyre lankadtabb ormánnyal, hát kész voltam, ha eszembe jutott, meg ahogy elnyargalt mellettem, a kitágult semmibe meredő riadt, értetlen tekintetével!:)

Így most lett egy barátnőm, akivel együtt vagyok suliba, együtt tanulunk és készülünk az érettségire. Mivel töriből már tavaly sikeres, sőt tökéletes vizsgákat tettem, előbb különbözetit, aztán az érettségit is, felvettem jó néhány tárgyat, mert sose tudni mire lesz még szükségem.

Nincs időm napközben táncolni, mert ott van még a tanulócsoport is, ezért éjjel gyakorlok.

De hát, ha már egyszer leültem mellé a suli lépcsőjére, és beszélgetni kezdtem vele, ÉN! Hát, nem hagyhatom magára.

Így legalább a nőstényhiéna falkának sem okoz gondot, melyikünket cseszegessék, bár engem csak óvatosan, okos Barbie-nak hív, hát nem bánnám, ha többet nem kellene megküzdenünk a territóriumunkért.

Barbiék is vizsgáztak egyszerre két helyen is, az egyetem mellett az üzletvezetőiben is, és természetesen pezsgővel ünnepeltük a sikert, bár volt némi kis kalamajka, már ami a főzést illeti. Nekem mindig van valami, amin röhöghetek, ezzel a sulival kapcsolatban például az volt a csúcs, mikor a tesómék megkérdezték, hogy milyen állat az az ükü? Mert a tudornak fogalma sem volt róla! Hát ez nagy pillanat volt, de sajnos én se tudtam. Mondom, hát nekem sincs, talán az állatorvosod tudja, de mond el, milyen szövegkörnyezetben van, hátha kitaláljuk.

Végül dédike lett a befutó, aki szerint az nem ükü, hanem ürü, és az a fiatal birka!:)

Kedvtelgetve nézegettem Tom öcsémet, a Barbi ki is mondta, aki megbukik fiúk, itt az új neve!:)

Viszont valami anyagismeretből is vizsgáztak, ahol a vitaminokról tanultak, és hát ez felelevenítette a tesóm gondolatait. Közölte, hogy ezentúl, minden nap be kell kapnunk – itt felcsillant a férfitársadalom szeme – két kávéskanál mákolajat, csontritkulás ellen, meg halolajat – itt már lelohadt a férfitársadalom.

Aztán harapnom kellett reggelente egy falás friss élesztőt, mellé almaecetet hörpinteni unikornisság ellen. Mondom, nincsen is pattanásom. Ő meg, persze, hogy nincs, azért eszed! Hát mondtam, de csak halkan, ha eszem lenne, biztos nem falnám ezeket a szörnyedvényeket.

Öcsém is fellázadt, Kakukk csendes gyámoltalanul támogatta, többek között azzal, hogy ő nem is igazi családtag, de hirtelen megtudta, hogy örökbe fogadtuk, így aztán ellenkezés nélkül, némán tátotta a száját.

Szóval Tom szerint ő nem nő, tesz a csontritkulásra, nem cigizik, így az erei stabilak, és pattanásai sincsenek, sőt babapopó simaságú az arca, ami a Barbi szerint pofa már egy ideje. Tesónk sátáni mosollyal nyugtatgatta, ne aggódjon ettől jobban áll majd a bránere is.

Hát nem azért, de ettől egészen elcsendesedett a férfi szakasz, és engedelmesen tátogtak, akár egy fecskefiók.

Pedig lassan már órarend kell a sok hülyeséghez, amiket szednünk kell a vitaminháborúban, de a tesó egy született diktátor volt, már kiskorában is. Tiszta hülyék vagyunk, de reggelente sorba állunk, mint egy ételosztásnál, és engedelmesen bekapunk, harapunk, hörpölünk a szigorú doktor néni előtt.

Barátom az első alkalomnál meglepve kihúzta magát egy nagyon határozott, de hát én….és itt a neve következett, és meg egy vagyok, nagy büszkén! De a Barbi nem kapott a szívéhez, cseppet se hatotta meg, csak közölte vele, tudom, attól még bekaphatod. Viszont a barátom ezen már elmosolyodott, mondván, hogy na, még ezt se ajánlották nekem!:)

Azt olvastam, hogy január harmadik hétfője az év legdepressziósabb napja. Ilyenkor adják be a legtöbb válókeresetet, és depiznek a legtöbben.

20-án volt az év legszomorúbbnak kikiáltott napja. Hát én ezt azzal koronáztam meg, hogy kaptam egy jó kis hiszti rohamot, mikor a szépen kidolgozott fejezetem egyszer csak eltűnt, miután megszakadt minden futó program a gépemen. Eléggé magam alatt lehettem, ha sikerült így kiakadnom, egy ilyen butaságon, amit aztán újra megírtam és kész. Főleg, mert közben megérkezett a barátom is és akkor már boldogság volt, dacára a huszadikának.

Mindig olyan boldog vagyok, ha itt van, és a családom is kedveli őt. Az ember első ránézésre azt hiszi, egy flegma, sótlan pasi, pedig hidd el, nagyon is eredeti a humora és a társalgási stílusa. Például mikor magához intette az öcsémet, és közölte vele, hogy ugye tudod, hogy az én boldogságom most rajtad múlik? Nélküled nem költözik a nővéred, és ha megbuksz az nekem plusz egy év lesz, és akkor én nem leszek boldog. Ugye érted Tom?

Hát Tomnak volt egy fajta arckarakterisztikája, ahogy nagyokat pislogott, akár egy bagoly, és nem nagyon akarta érteni, közben meg olyan édes kis cukorszopó szájat csücsörített, hogy maga volt a ma született ártatlan bárányka. És még nem ükü!:)

Pedig gonoszkodik velem néha, és állandóan kritizálja a főztömet is.

Igen, főztem nekik, mézes-szezámmagos csirkét! De hát ezek? Olyan, hogy is mondják? Disznók elé gyöngyöt szórni!:)

(Remélem kicsikém, azért évek múltán, csak képes leszek neked valami ehetőt összehozni!:))

Tomi az angoltanártól jött, ahol ismerkedési napot tartottak, mert ugye ő németül tanul a suliban, viszont ha velünk akar élni, kénytelen lesz angolból is erősíteni. Dühös volt és büntetni akart. Kapóra jött szegény kis nyomoronc csirkém. Egyre csak fikázta, hogy mit kentél erre? Hát igen, nem lett olyan ropogós és erősen úszott a ketchupba, de akkor is, egye, fogja be és kész! Nem azért dolgoztam rajta annyit, hogy most kritizálja, és szegény pipicicin élezze a kritikai érzékét!

Gondoltam rendben, és lesütött szemmel, zavartan tekergettem az ujjaimat, hogy érezni rajta? Pedig azt hittem sikerült lemosnom.

Mindenki megállt a fejlődésben és a rágásban. Kezdtem úgy érezni fenntartással vannak irányomban, ezért mondtam tovább, ne csalódjanak már! Véletlenül a dédike aranyérkenőcsével kentem meg őket, fokhagymakrém helyett!

Teljes volt a döbbenet a 7 törpe arcán, ahogy visszameredtek rám. Illetve a barátom nem, ő hősiesen nyammogta tovább a csirkéjét. Persze a tudor nem bírta ki, hamar felvilágosította, hogy amit olyan jóízűen eszegetsz, a te őrült nőd a fenékre való kenőccsel kente be.

Na ekkor már az összes 7 törpe bámult rám, és volt mindnek egy arckarakterisztikája!:)

Micsoda szó! Az ilyeneket szereti a dilidokim. Kimondatja, leírja, aztán jöhet egy kis szógyakorlat, megpróbálja leszótagolni, és főleg értelmezni, mert azzal néha gondok vannak!:)

Szóval, a vészterhes csendet a barátom törte meg a torkát köszörülgetve faggatózott, hogy akkor rendeljünk valamit?

Hát tessék csak tessék! Leshetik a következő próbálkozásom.

És még nem átallotta azt suttogni a fülembe, hogy te inkább a másik házban próbálkozzál, és ne a főzéssel.

Aznap nem volt nagy sikerem a csirkével, és a jövőre nézve is inkább azt tanácsolták, gyűjtsem még magamban az erőt, meg a tapasztalatot, de szigorúan szellemi síkon a főzéshez! A gonoszok!

És elmentünk az egyik plázánkba is, aminek a tetejére egy körszerpentin visz fel. Megvettük a szokásos szezámos csirkegombócomat, ami hát lássuk is be, klasszisokkal finomabb volt, mint az enyém, meg még az elmaradhatatlan szerencse sütimet, aztán visszacsordogáltunk. Teljesen szerencse süti függő vagyok!:)

Elég durva ez a tekergő út, de azért bírom, csak mi nem szoktunk gyorsan menni rajta. A barátom viszont itt éli ki rallys vénáját, és szinte mindig elugrunk ide, ha itt van. Előbb lecsordogálunk, azt mondja ez volt a tesztkör, most jön az igazi. Szemből nem jöhetnek, mert lámpa engedi a forgalmat, szóval baj nem lehet, de azért nekem mégis nagy erőfeszítésbe került, hogy visszamosolyogjak rá, miközben csikorgó kerekekkel száguldunk felfelé. Minden az ölembe pottyant, én meg a hajammal együtt felkenődtem az ablakra, mert nem bírt el a nyakam, hát nagyon durva szokott lenni. Főleg, hogy behajol vigyorogva az arcomba, ahelyett, hogy előrefelé meredne és kormányozna. 

Aztán lefelé feladtam minden büszkeségem, és kiabálni kezdtem, hogy lassíts, lassíts, mindjárt felborulunk. Ő meg csak nevetett, hogy ez a kocsi olyan alacsony, ha akarnám se bírnám felborítani.

Hát igyekeztem vagány csaj lenni, főleg mikor már a vége felé jártunk, és mondtam, milyen égés lenne már, ha kiszáguldoznánk kiegyenesítve a kanyart. Én nem élném túl a balhét. Hát megnyugtatott, hogy ő se, de én ettől valahogy nem lettem nyugodtabb!

Egyszer a pálinkás szomszéd bácsiékat vittük valamit vásárolni, és szegény néni is végig imádkozta az utat felfelé, annyira félt, pedig anyu vezetett és lassan mentünk, de tényleg bulis, ahogy állandóan kanyarodni kell. Lefelé nem is ült be, inkább kint várt minket a lenti parkolóban!:)

Ja igen, még kenyeret is sütöttünk, mert hát komolyan veszem az elhatározásomat, hogy megtanulok főzni. Életem első kenyere, és úgy tűnik egy időre az utolsó is. Éjjel készült, mert én általában éjjel vagyok aktív, akkor csinálok mindent. És ezen csak az idióta öcsém meg a dilidokim vigyorgott, hát meg is van a válasz a miértre, csak rájuk kell nézni!

Azt írta a recept, hogyha kész, spricceld meg vízzel. Megtettük!  Aztán üldögélek ott mellette, egyszer csak a kenyér életre kelt, és elkezdett ropogni, meg mozgolódni vagy mi. Majdnem infarktust kaptam, volt némi magas C, mire tisztázódott, hogy a frissen sütött kenyereknek ilyen a természetük, így viselkednek. A tudor Barbi belekezdett valami zavaros magyarázkodásba, hogy a felszabadult gázok meg ilyenek, de a Tomi röhögni kezdett a gázoknál, és érdeklődött, hogy nem te voltál véletlen, Zsizsik, végül összecsapás lett, amit anyu egy légycsapóval fojtott el csírájában, és még én is kaptam egyet, pedig csak tele pofával röhögtem. Imígyen elnapolódott a kenyérszerkezet kérdése.

Nálunk minden életre kel a konyhában. Egyszer egy kalács szökött meg, mert a dédike azt mondta, tegyek a tésztába egy nagyobb csipet élesztőt. Hát jó nagyot csíptem, a kalács meg kidagadt, imbolygott, aztán araszolni kezdett felénk. Hát a frász jött rám! Mondtam, ni csak dédi, fut a kalács!

A gonosz kenyér is váratlanul, a hátam mögül támadott, nem volt mit tenni hamar befaltuk. Hát rá kellett jönnöm, imádom a forró ropogós kenyeret. Dédike aggodalmaskodott, hogy majd fájni fog a pocakunk a meleg tésztától, de megnyugtattam, az én pocakom csak akkor fáj, ha valaki beleteszi az öklét, és megemésztem még a vasszöget is!:)

Lucának is nagyon ízlett és tetszett a nyújtózkodó cipó. Szerinte velünk még a kenyér is jobb….:)

Na igen, a Luca!  Róla még nem beszéltem. Luca öt éves és halálosan szerelmes az öcsémbe, már el is tervezte a közös életüket, hát Tomas annyira még nem repes az örömtől, mint ahogy a kenyerünk tette!:)

Luca velünk szemben lakik, vagyis most már anyuval. Az anyukája nyolc hónapos terhes volt vele, mikor az apukája halálos autóbalesetet szenvedett. Azóta ketten vannak, és szegény kislány, elég nyűgös baba volt. Anyu nagyon átérezte a helyzetüket, és bár ő sem egy barátkozós típus, ebben az esetben kivételt tett. Anyu is elvesztette egy autóbalesetben az első férjét, és a kisbabájukat is. Tudta min megy keresztül az Ildi. Ő kezdeményezett beszélgetést és felajánlotta, az utolsó időben levő kismamának, hogy bevásárolunk vagy segítünk kitakarítani, ablakot pucolni, kiságyat összerakni, ilyesmit. Később mikor már otthon voltak, hogy tologatjuk a picit a levegőn, vagy egyszerűen csak vigyázunk rá, amíg kitakarít, bevásárol, vagy simán csak szusszan egy kicsit. Mikor az Ildi már nagyon kivolt a fáradtságtól, anyu áthozta néhány órára a Lucust, hiába tiltakozott az Ildi, aztán úgy elaludt, hogy nekünk kellett ébreszteni, mert a kislány már óázott az éhségtől!

Nagyon síros kisbaba volt, a dilidoki szerint egy szomorú, magányos anyuka összes szorongását átadta a babának, azért lett olyan ideges, érzékeny, has fájós kislány.

Mostanra már hozzánk szokott és minden szabadidejét nálunk tölti.

Az édesanyja, az öcsém töri tanárnője. Angolt is tanít, de Tomi ugye németes, és nem akart nála tanulni, mert szegény rengeteget tanít, hogy megéljenek, és nem akart tőlünk pénzt elfogadni.

Együtt kezdték a sulit, az Ildi akkor ment vissza gyesről, mikor a Tomi kilencedikbe ment. Mostanra már beletörődött, hogy a szomszéd a tanárnője, meg a csillapíthatatlan szerelembe is!:)

Egyik délután arra jöttem haza a suliból, hogy Bendegúz a gonosz kis cicám megrágcsálta az összes ciginket. Tudtam, hogy mindenki hulla fáradt, éjjel dolgoztak, délelőtt suli, ezért elfutottam, hogy vegyek, mielőtt jön a tanulóbrigád. Öcsém hűségesen kocogott mellettem, mert ugye ő még egyedül nem vehet cigit. Egy dzsekiben, meg melegítőben meg az ajándék baseball sapimba nyargaltam, hogy minél előbb otthon legyek. A táskám keresztbe a mellem előtt a vállamon, így zsebre tudtam dugni a kezem, hogy ne fázzon. Vágtattam a sötétben, és elfelejtettem, hogy a járdán a fák gyökerei felnyomták az aszfaltot, és jókora púpok dudorodnak ki néhány helyen. Hát én megtaláltam egyet, és úgy elszálltam, zsebre dugott kézzel, széttárt könyökkel, akár egy dagadt repülőmókus. Nem tudtam lépni a hülye dombtól, a kezeim a zsebemben, így legelőször homlokkal tompítottam az aszfaltba. Az volt a szerencsém, hogy visszahajlott a sapka eleje, és nem horzsoltam le a homlokom, meg az orrom. Nem így a térdem! A melegítőm ugye kiszakadt, a térdkalácsom kiugrott, de szerencsére nem nagyon, én meg ijedtemben, visszarántottam. Hát azt hittem bepisilek! Az öcsém meg, ahelyett, hogy hagyott volna csendesen haldokolni, a hónom alá nyúlt és felkapott. Hangosan sírtam a fájdalomtól, ha meg eszembe jutott, hogy szálltam zsebre dugott kézzel, és hogy szántottam fel a kutyaszaros járdát, precízen előretartott fejjel, ahogy a balettban oktatják, röhögtem. Szegény öcsi meg nem tudta, hogy most sírok vagy nevetek, és csak állt ott, meg tartott akár egy tanácstalan kerti törpe. 

Végül, mikor már csak kicsit sírtam, mondtam, hogy tegyen le, és menjünk cigiért addig, amíg még tudok menni, mert ha ez a láb megpihen, többet nem állok rá. Csinosan kibőgött szemekkel, piros orral, szakadt nadrágban, sáros homlokkal bebicegtem.  Azért kiszolgáltak!:)

Mikor megpihent, úgy fájt, hogy mozdulni se bírtam, így már nem csak ittuk, hanem borogattunk is az ecettel. Szegény dédike akár egy törpe kis angyalka, repkedett körülöttem a borogatásokkal.

A hónap vége is katartikus lett. Hatalmas a hó, természetesen anyu beragadt, és nem tudott reggel munkába menni. Szomszéd bácsi előbb leordított, hogy megy és megtolja, ezt szerintem az András is hallotta bent az irodában, akkorát szólt. Aztán tolta is, térdre esett, mint a magyar ökör szegényke, de anyu végül csak kiszabadult, és elrobogott. A bácsi meg le hozzánk a szokásos lélekmelegítő pálinkával, vidáman koccintottunk, aztán kancsalba álltak a szemeim. Arra néztem amerre nem is akartam!

Délután a főnök is bekocogott, finom házi sajtot hozott, az egyik motoros barátjának van valami tehenészete vagy mi. Eleinte havonta adott anyunak egy csodás kis kerek cipócskát, hogy vidd csak haza, én már rosszul vagyok tőle! Mostanra már nem keres kedves kifogásokat, hanem hozza a finom sajtot. Cserébe lelkesen integettünk neki az erkélyről. Ő is vissza nagy vidáman, aztán csinált néhány bemelegítő karkörzést, és szép nyújtott lábas, becsúszó szereléssel eltűnt a terepjárója alatt.

Olyan jókat humorizált rajtam, mikor beakadt az irodában a hajam a szalagfüggönybe, és foglyul ejtett, hogy nem hagyhattam ki. Nehogy már adósa maradjak?

Kihajoltam kecsesen és ordítva érdeklődtem, ha esetleg valaki még nem látta volna, hogy mekkorát borult. Mi van? Olajat cserélsz?

Felnézett és nagy nyugodtan visszaordított, és még a keréknyomást is leellenőrzöm!:)

Nagyon bírom, sokkal jobban, mint az igazi apámat!:)

Akkora a hó, hogy naponta többször is viszek le madáreleséget, és a kóbor cicákat is etetem. Cleo huhog, hogy belakmároznak belőle a patkányok, azért ilyen dagadtak, aztán majd elragadják a kutyusát. Mondtam neki, hát vigyázz rá, én szeretem a patkányokat is, csak a csótányokat gyűlölöm!

Valamiért a fejébe vette, hogy tele a környék patkányokkal, meg vadászgörényekkel. Én még esküszöm soha egy darabot se láttam, pedig egyszer télen a Tomi beosont hajnalban és keltegetett, hogy gyere Luna. Odatámolyogtam az ablakhoz, és az út másik oldalán levő ház lépcsőháza előtt egy gyönyörű róka ült a hóban! Olyan volt, mint egy álom! De vadászgörényt, azt még sose láttam kószálni.

De Cleot se könnyű meggyőzni, ezért aztán este, ha csak megreccsen valami kutyasétáltatás közben, menekülj mókus felkiáltással, a levegőbe rántja szegény ebecskét, aki szépen átszáll a feje fölött, majd nyekkenve lehuppan a hóra, akár egy megfáradt denevér, mert olyan idióta öltönykabátot vett neki télire, mint Drakula leple, csak ráadásul még rózsaszín. Ezután magához rántja az eszmélődő ebecskét, hogy fussunk, és rohannak, vagy hát inkább jobbára csak a Cleo. Én meg utánuk, és nem értem miért futunk. Whisky meg szegény úgy lobog utána, mint a Frakk a macskák rémében, Géza bácsi a Frakk után. Én jókat nevetek, így nem unalmas lent, és nem is félek!

Van itt a házunk körül egy duci fekete kóbor cica. Mindenki imádja, etetik, ő meg csatlakozik a kutyasétáltatókhoz, és amíg kedve van, mellettük kocog. Néha megnyalogatja a kutyusokat, így köszöni meg a kaját és a gondoskodást. Egy éjjel ez a szegény cicus csatlakozni akart hozzánk, talán mert mindig degeszre etetem a levitt cicakajából, és odament, hogy barátkozzon a Whiskyvel. Cleo egy hatalmas halálsikolyt hallatott, szerinte egy dagadt görény támadta meg a kutyáját, és meg akarta erőszakolni szegény mókust. Pedig csak szimatolgattak, és eszébe se volt megtenni a kutyát szegény cicusnak, mert ő is kislány, de hát a Cleo, ha a kutyájáról meg patkányokról, görényekről van szó, akkor valahol elveszti az intelligenciáját, meg a józan eszét is, és akár egy szellemi fogyatékos vágtat, és úgy lobogtatja maga után a levegőben a féltett kutyáját, mint Baradlay a magyar zászlót, Buda vára bevételekor. Bírja a strapát szegény extra törpe yorksire-i!

 Tubi is bekopogott még este, hogy éhes és melegedne. Összetotyogta az asztalt. Kevés állat van, amit nem szeretek, és nem látok bennük valamit, amitől mosolyognom kell.  De a galambok, ahogy lépkednek, és közben bólogatnak, és ahogy oldalra billent fejjel fürkészi a szemem, hogy na, adsz még enni? Hát imádom! Mondtam is, olyan kis zabálni való!

Dédi szerint remek becsinált leves lenne belőle. Jó a betegeknek!

Hát mondtam, nahát! Meg ne hallja miket mondasz! Még kihullik a kis tolla idegességében! Hogy lehetsz ilyen szívtelen!

Megölelgettem az én tubimat, simogatni szoktam a kis fejecskéjét, a mutató ujjammal, és a csőröcskéje alatt is, mert olyankor felemeli a fejét, és olyan kis ostoba, tanácstalan, édes pofát vág!:)

Aztán gyors kitettem, mielőtt még egy fazékban végzi. Annyira belelkesedett, hogy még késő este is az ablakban huhogott. Hát totál megkergült!

Dédi szerint elvesztette a párját, mert azt énekli, hogy sze-gény-két meg-öl-ték…

Hát szerintem meg csak egy muzikális tubi, simán szinkópába huhúzott!:)

Mondtam neki, ne stresszeljed már állandóan ezt a szegény tubit. Aztán jött is a párja, ő is szemezgetett az aputól zsákmányolt, bitang nehéz üveghamutartóból, amit kitettünk az ablakpárkányra, mert azt biztos nem viszi le onnan még egy hurrikán se!

Figyeltem a boldog tubipárt, iszogattam az éltető citromos vizemet, mikor rám tört az öcsém, hogy szerinte túl hosszúak lettek a magyar tételei, amiket a féléves vizsgára dolgoztam ki neki, illetve helyette. Én ugye!

Hát mondtam, abba a kézbe harapsz, ami simogat, te sátánfajzat? Ha nem takarodsz mindjárt tanulni, széttépem aztán rövid lesz!

Dühösen meghúztam az üveget és letüdőztem egy citrommagot. Köhécseltem, mint a tüdőbajos Mimi a Bohém életben. Azonnal gúnyos férfi kacaj jött válaszként, amonnan meg megjelent a másik Nádasdy, nyálcsorgató hiénanézéssel körözve várta, hogy mikor alkalmazhatja végre a Heimlich-féle műfogást, közben meg egy kis tudást is csepegtetve a fuldoklóba, elmesélte, hogy Szűz Mária is egy cseresznyemagtól lett terhes anno! Két kézzel hessegettem őket, mintha a hátúszást gyakoroltam volna, de az se nagyon megy!

Na ezért kellenek testvérek! Nélkülük unalmas lenne az élet, és minek ide ellenség, ha ilyen tesóid vannak?

Ráadásul megjött a tanulóbrigád. Annyira elkeserítő, hogy fel is adtam, és becsuktam a szám. Ha megfullok, hát megfullok! De nem! Három órán keresztül küzdöttünk, és teljesen lefárasztottak. Jelen helyzetben teljességgel kizártnak tartom néhányuk sikeres találkozását az érettségivel, pedig elég jó a fantáziám! Mikor elmentek végre, úgy éreztem magam, mint egy leharcolt mosónő. Esküszöm, ebben a három órában több volt, mint 180 perc!

A végén már azt fontolgattam, hogy kiülök, a továbbra is lelkesen huhogó Tubi mellé a párkányra!

Vajon miért mondják, hogy a január szomorú hónap?:)

*  *  *  

Egy dal a hónaphoz

És egy kép öcsém szösszeneteiből!:)

Szerintem kicsit frusztrált a kölyök!:)