Tőlem - Neked

2014. November 13.

Hát akkor legelőször is, szia kicsikém! 

Nagyon nehéz úgy megszólítani és írni valakihez, hogy még csak tervben sincsen sajnos, de hinni akarom, hogy egyszer majd itt leszel, rácsodálkozol ezekre a bejegyzésekre, aztán mosolyogva végig olvasod. És ha elolvastad, megbeszéljük, ahogy mindent, ugye?

Máshogy nézel majd anyura, aki bizony volt fiatal, szertelen és ostoba is!

Megszépíthetném a múltat, de nem akarom. Nem tettem olyant, amit ne mernék felvállalni a szemedben. Persze voltak hibás döntéseim, rossz megérzések, gondolatok, amik elvittek negatív irányba. De a lejtők azért vannak, hogy lendületet vegyünk rajtuk, hogy aztán könnyebben megmászhassuk az elénk tornyosuló hegyeket.

Voltak tévedéseim, gyerekes dolgaim, és igen haragudtam én is, sőt, gyűlöltem is, bár igyekezetem ezeket az érzéseket eltompítani magamban. Nincs sok értelme a gyűlöletnek, csak saját magadat emészted fel, főleg ha olyan butus leszel mint én, akit ha megbántanak, még hetek múltán is pörgök rajta.

Szerettek és gyűlöltek, és én szerettem és gyűlöltem is, de ezt az érzést igyekszem elengedni, mert nem vezet sehova.

Nem panaszkodom, hogy rossz volt az életem, mert ez nem igaz. Egészséges vagyok, és egészséges anyu meg a tesóim és a barátim is. Ennél nincs fontosabb.

Megvan mindenem, amit pénzen meg lehet vásárolni. A boldogság viszont csak rajtam múlik. Nekem kell rátalálom az útra, ami elvezet hozzá.

De bárhogy is lesz, biztos vagyok benne, hogy elégedett leszek azzal, ami van.

Szerencsés természetem van, mindenben, még a legrosszabban is keresem a jót. Nincs olyan helyzet, amiből ne tudnék valami pozitívat kihozni, eredendően optimista vagyok. És ha Te vagy nekem, akkor nem kell már semmi!

Hát akkor kicsikém! Ismerkedjünk! Kalandra fel!

Idealista, aki nem nagyon hisz az örök boldogságban és szerelemben!

Hát ez vagyok én sajnos, de azért szeretnék ám boldog lenni, és próbálok megtenni mindent ennek érdekében!

És ehhez a beállítottsághoz azt hiszem meg is találtam a tökéletes címet a fenti képpel.

Kitaláltam ezt az oldalt, és elhatároztam, hogy ide mindent lelkiismeretesen és rendszeresen lejegyzetelek majd. Vagy hát legalább is igyekszem!:)

Annyi minden történt már, és történik jelenleg is velem, és szeretnék ezekre a dolgokra majd a későbbiekben pontosan emlékezni.

Merész terveim vannak ezzel a bloggal, ami egy afféle naplószerű firkálmány. Megfordult ugyanis a fejemben, hogy néhány év múlva, majd papírra vetem újra ezeket a dolgokat, eseményeket, egy nagy könyv formájában, erősen önéletrajzi ihletésű regény alakjában. Sőt, tulajdonképpen teljesen az életemről szólna, csak azt ugye nem kötném senki orrára.:)

Ha figyelembe vesszük, hogy az első blogos történetem, az  „Ellopott múlt”, néhány óra leforgása alatt született meg a fejemben, és kezdtem el írni, akkor talán ad némi rálátást, a „nagy” terjedelmű regény szó jelentése esetemben.

A regény az elkövetkezendő 20 évben valószínűleg nem fog megszületni. Egészen addig nem, amíg a tánc, a zene, és az éneklés mellett, dolgozom a bárban, tanítok különféle táncokat, zongoraórákat adok, és rendezvényeket szervezek, nem beszélve a pszichológusi pályafutásomról. És persze ott van még a legfontosabb, TE!

És a nagy mű előtt még amúgy is van egy tartozásom. Megígértem, hogy írok egy mesekönyvet az én születendő gyerekemnek. Olyant, amit biztos szeretni fog, mert az én gondolataimat, érzéseimet, érdeklődésem, és a világhoz való viszonyomat adja majd vissza. Megpróbálom majd átadni, hisz csak azt taníthatom, amiben hiszek, amit szeretek, és jónak tartok. Erre a mesekönyv az egyik legjobb dolog. A főszereplő, aki egy vörös pandamedve lány lesz, Pandóra nevű, és köré építem majd a történeteket, melyeket én magam fogok illusztrálni is.

Ebből már rengeteg személyes információt kaphatsz rólam. Hogy szeretem az állatokat, kedvencem a vörös panda, és képzeld, az öcsémnek, aki a te nagybátyád, volt egy édes plüss vörös pandája, aki Pandus, vagy Pandóra nevet kapta, és öcsémnél pótolta a kistesót, a barátot és az apát. Remélem más minden megvolt neki általunk!:)

Barbinak  - ő a nagynénéd - egy berni pásztorkutya volt a mindene. Anyu vett is több példányt belőle – így mesélték – mert a nővérem csak vele volt hajlandó aludni, és ha valahol elmaradt, vagy mosásba került, akkor az én határozott természetű nővérem inkább nem aludt, amíg elő nem kerítették. Képes volt erre, még rengeteg minden másra is!:)

És hát nekem ugye, egy lila nyuszi volt. Semmi extra, csak egy sima, butus, lila nyúl, amit apám hozott egyszer, és én akkor még tepertem a szeretetéért, és a nyuszi lett a mindenem, hátha majd ő is meggondolja magát velem kapcsolatban, ha látja, hogy én mennyire igyekszem….

De erről inkább nem akarok beszélni. A nyuszit aztán odaadtam a Tominak, ő volt a nagy plüssi gyűjtő!

Itt a képen apánk már nincsen, és Tomas kibérelte egy időre anyu mellett az ágyat, mert félt attól, hogy egy reggel felkelünk és már anyu sem lesz nekünk. Vigyázott rá egész éjjel, a tőlem kapott lila nyuszival, így én is velük voltam!:)

Ha majd idősebb leszek, és már hülyén festenék a szexi táncos ruhákban, és már nem lesz türelmem a sok idegbeteg hisztis menyasszonyra és örömanyára, és átnyergelek a pszichológiára, akkor majd lesz elég időm, és megfelelő hangulatom ahhoz, hogy ezt a könyvet megírjam.  Ha élek még 20 év múlva, akkor biztos, mert úgy érzem, az életemben történtek meglepő és érdekes események, feltűntek furcsa és különleges emberek, olyan szituációk, melyek ritkán történnek a hétköznapi mindennapokban, és ha ehhez vesszük a stílusomat – már ha nem veszítem el addig a humorom – akkor akár egy egészen ütős kis regényt is összehozhatok.

De nem a hírnév az elsődleges, a feltűnést az mindig is kerültem, hanem a múlt megőrzése, meg az, hogy nevessenek, akik elolvassák, ahogy én is nevetek, ha visszaolvasok dolgokat, és eszembe jutnak a szituk, arcok, mondatok!:)

És van persze szomorúság is az öröm mellett, de hát ugye, azt mondják a nagy gondolkodók, meg a Buddhisták, hogy az egyensúlyhoz kell a rossz is, a jó mellé.

Nem vitatom, de azért én szívesen kihagynám a rossz részét.

Az íráshoz viszont emlékeznem kell. És nem csak a napokra, eseményekre, hanem azok hangulatára is, az érzéseimre, gondolataimra, amik 17 éves koromtól foglalkoztattak, illetve a fejemben voltak.

Nyilván más leszek 20 év múlva, és nem biztos, hogy ugyanúgy, ugyanabban a hangulatban menne az írás, de én azt szeretném, ha együtt „öregednénk meg” ezzel a naplóval, és „szemtanúja” lenne életem változásainak, a kihívásoknak és megpróbáltatásoknak pont úgy, ahogy az örömteli eseményeknek és a boldogságnak is. Mert hát azért remélem sok vidámságban és boldogságban lesz még részem!

Ezért leírok mindent, amit lemerek, amit meg nem, az úgyis ott lesz a sorok között, arra emlékezni fogok, vagy ha nem, akkor ott lesz valamelyik történetemben, amiket jelenleg írok, vagy írni fogok. Most még kicsit tartózkodó vagyok az őszinteséget illetően, de ki tudja, hónapok vagy évek múltán, ez a zárkózottság, vagy szégyenlősség, reményeim szerint elmúlik, és akkor sokkal felszabadultabban, kendőzetlenebbül merem majd leírni a mindennapjaimat.

Már ha egyáltalán lesz benne olyan, ugye, ami miatt esetleg pironkodnom kellene. Lehet, a jövőben már főállású apáca leszek, ki tudja?:/

Aztán egy kicsit eltöprengtem, hogy jó, rendben, egyszer majd nagy regényt kanyarítok belőle, de addig is, valakinek csak írnom kellene, ahogy tette például Rákóczi mellett Rodostóról, Mikes Kelemen, a nem létező nénikéjének.

És rájöttem, hogy van valaki, aki a világon mindennél fontosabb lesz egyszer majd nekem, aki ha itt lehetne most mellettem, életem, szívem minden szeretetét, figyelmét birtokolná, és bízom benne, hogy egyszer majd lesz is itt valaki….

Úgy határoztam, hogy ezt a naplószerű visszaemlékezést, a legkedvesebb és legfontosabb személynek fogom írni, és ő nem más, mint az egyszer majd születendő gyermekem.

Titokban, azért reménykedem még abban is, hogy többen lesztek, nem csak egy egykét fogok a legnagyobb szeretetben nevelni, és ha már lehetek telhetetlen, abban is reménykedem, hogy legalább egy kislány lesz köztetek.

A múlt sajnálatos eseményei miatt, szeretném, ha inkább kislányom születne!

Úgy érzem, egy lánynak tanulságos lesz elolvasni a folyamatot, ahogy a kislány korszakomból, minden átmenet nélkül, egy igen határozott, hirtelen, meggondolatlan lépéssel mentem át a felnőtté válás rögös útjára. És talán majd egy fiút is elgondolkoztat a meggondolatlanságról, védekezésről, és a kölcsönös felelősségvállasról, meg az egymás iránti szeretetről, figyelemről, megbecsülésről. 

Okulhat arról, hogy ne akarjunk mindenáron irányítani, döntéseket hozni a másik helyett, ne alázzunk meg senkit, ne tiporjunk a lelkébe sáros lábbal, és azt ne próbáljuk aztán aranyba önteni, vagy pénzzel betakarni, mert van, amit már nem nyom el a csillogás.

Felébreszthetem a lelkében a tudatosságot embertársaink felé, a tiszteletet a környezetünk és a természet iránt, és leginkább, hogy életünk során minden cselekedetünknek következményei lesznek, és vannak olyan következmények, melyeket nem lehet meg nem történtté tenni, és ha hibázunk, egész életünkben, a lelkünkben hordozzuk annak súlyát.

Szóval ezeket a dolgokat, a majdan születendő gyerekemnek, illetve gyerekeimnek szánom okulás céljából, és azért, hogy megismerhessék, milyen is volt pontosan az édesanyjuk.  

Nem akarok erre gondolni, és nem is időznék itt sokáig, de elképzelhető, megtörténhet, hogy nem ismerjük majd meg egymást személyesen, csak innen az írásaim alapján. És bár láthatsz majd fotókon, ismerheted a mosolyom, a szemem meg a hajam színét, de egy kép azt nem adja vissza, hogy milyen voltam belülről.

A gondolataimat, a mindennapjaimat, azt, hogy mindennél jobban szerettem nevetni, és a családom körében lenni. Hogy mennyire nem ismertem önmagam, és a határaimat. Még a dilidokim is azt mondta, hogy szélsőséges vagyok, néha öntudattól duzzadó, határozott és eltökélt, máskor meg törékeny és gyámoltalan, és nem mindig a megfelelő időben jönnek előtérbe, ezen tulajdonságaim. Viszont a humorom, a szókincsem és a stílusom irigylésre méltó! (Szegénynek volt vele éppen elég baja!:))

És még szerény is vagyok ám!:)

 (Ez mind a doki véleménye - kivéve az utolsó cinikus mondatot - akiről azért nem árt, ha tudod, hogy születésileg angol, magyar nagyival rendelkezett, aki felnevelte, és néha bizony akadtak problémái bizonyos magyar szavak értelmezését illetően, mint példának okáért mindjárt a nyom, lép, here, hüvely. Hát ezekből a szavakból is sejlik már, milyen témák foglalkoztatták leginkább. Bár a nővérem barátja, a Dani is küzd néhány rokon értelmű szóval, mint például a kopó, bocs, szív, szem, tüzel, szám, fog, tüzelő, és a nem szó, többes jelentésével is a mindennapi rutinjában!:)

Szóval egy bonyolult lélek vagyok a dilidokim szerint, de én azért nagyon remélem, hogy lesz időd megismerni engem. Fogsz majd ragaszkodni hozzám, és ölelsz a duci kis kezeddel.

És majd utálni is fogsz, és kikéred magadnak a mutáló hangodon, hogy beleavatkozom az életedbe, mert nem vagy te hülye, tudod mit akarsz tenni nélkülem is.

És remélem még arra is lesz időd, hogy azt mond nekem sírva, ahogy a Barbi tette anyunak, hogy ne haragudj, amiért olyan paraszt voltam veled egy ideig, nem tudom miért tettem, de már nagyon sajnálom!:)

Sőt talán még azt is megérem, hogy neked ölelje valaki a duci kis kezével a nyakadat, és a többit is!

Végül is a családomban több az egy főre jutó orvosok száma az átlagosnál, hát, tessék vigyázni rám:), és elképzelhető, tervben van, hogy ezt a statisztikát még én is emelni fogom!:)

Ide kendőzetlenül leírom azokat a dolgokat, amik velem történtek, és a következményeiket is. A gondolataimat, félelmeimet, vágyaimat és álmaimat.

A folyamat látható majd, hogy lettem egy álmodozó félszeg kislányból felnőtt. Olvashatsz a rosszról, a feszültségekkel teli napokról, de a jó dolgokról is, mert azért mindig történnek ám jó dolgok, csak észre kell vennünk az élet viharában a szépet, és a felkínált lehetőségeket.

Szeretném, ha megismernél. Nem csak édesanyaként, hanem, hogy milyen kislány voltam, és milyen fiatal. Milyen életről és szerelemről ábrándoztam, hogy vannak érzéseim és vágyaim, ember vagyok, és nő, tele álmokkal, és izzó szenvedéllyel, még ha egy ideig, ez el is volt nyomva bennem.

Mesélek majd mindenkiről, hogy jobban megismerd a múltjukat, a fiatalságukat, és hogy miként kerültek az életembe, hogy ismerkedtünk meg.

Tudod, senki sem születik jónak vagy gonosznak, csak aztán jönnek azok a jellemformáló fránya körülmények….

Azt hiszem – bár még nem vagyok pszichológus - hogy a családokban gyakori probléma, hogy az anya, az nem csak édesanya, hanem nő is, akinek szüksége van privát magánéletre, szerelemre és gyengédségre. Nem csak azért jött a világra, hogy gondoskodjon, szeressen, kiszolgáljon, hogy törődjön a családjával.

Ezt nehéz elfogadni és megérteni gyerekként, hogy anyu is rajonghat valakiért, hogy anya is lehet szerelmes.

Az apa néha lelép, mert boldog akar lenni. De ha az anya próbálja ezt tenni, na nem lelépni, csak rátalálni a saját boldogságára a gyereknevelés, a háztartás és a munka mellett, akkor jönnek a felhúzott szemöldökök és a kétkedő megjegyzések és grimaszok.

Tudom, mert én magam is számtalanszor szembesültem ezzel a suliban a többiektől, bár mi, inkább igyekeztünk az anyut rávenni arra, hogy kezdjen új életet, ne csak nekünk éljen.

És mióta rendszeresebben tájékozódom, kénytelen vagyok észrevenni, mennyire beteg lett ez a világ, lassan megértem anyu tartózkodását három gyerek mellett, és csodálom a merészségét, hogy végül bemerte vállalni az Andrást. Azt hiszem, én sem mernék a gyerekem mellé egy idegen apukát hozni, bizalom ide meg oda, az ember lakva ismerszik meg, és néha akkor már késő! Bár a családom körében az is nyilvánvaló, és már most elfogadott tény, hogy ha lesz egyszer majd gyerekem, egyértelműen túl fogom szeretni, szóval az én nézetem nem feltétlenül helyes ebben az esetben sem.

A dilidoki mindig ezt mondja nekem. Próbáljam magam beleképzelni a másik helyébe. Próbáljam megérteni, mit, miért tesz, miért bántott meg, miért ilyen agresszív, vajon mi az, ami ennyire hiányzik neki, ami ennyire fáj, hogy támadnia kell másokat, amire annyira vágyott, de nem kapta meg sosem. Mitől lesz valaki, - ahogy anyu mondja – egy csodálatos szőke kis Murillo angyalból, egy szőrős, nagyszájú, lusta pöcs!:)

Hát kizárásos alapon, ezt csak az öcsénkről mondhatja ugye, és talán azért, mert tényleg annyira szeretni való volt, és a két nővére túlságosan elkényeztette, és igyekezett megtenni neki mindent, hogy boldog legyen.

A kedvesség, a tökéletes simulékony modor volt az öcsénk legtökéletesebb fegyvere.

Én is nagyon alkalmazkodó, simulékony voltam, sőt vagyok is, és mindent megteszek azoknak, akiket szeretek, csak míg ő nyitott, én visszahúzódó vagyok, meg cinikus és pikírt, tele öniróniával. Szóval egy mosolygós sündisznó!

Ám ha belegondolunk, és megpróbáljuk magunkat egy kis időre a másik helyébe képzelni, és fejben átvenni, hogy miről is szól az élete, mit tesz álló nap értünk, és mi marad neki, és hogy mi vajon, boldogok lennénk annyival, ami marad?

Ha ezt megtesszük, akkor már sokkal egyszerűbb elfogadni, hogy a szülő is érző, törődésre vágyó ember, és neki is joga van a boldogsághoz.

Ha ez sikerül, akkor talán valamivel könnyebb elfogadni az új apukát vagy anyukát. Előbb meg kell ismerni, esélyt kell neki adni, utálni ráérünk még azután is.

Ha adnak, illetve kapnak esélyt, akkor talán majd a gyerekek nem utálják ismeretlenül, az új apukát vagy anyukát, hanem elfogadják, hogy a felnőtteknek is joguk van a boldogsághoz, és ha róluk felelősségteljesen, szeretettel gondoskodnak, akkor el kell fogadni, hogy új életet kezdenek, és szeretnek máshogy, mást is.

Nyilván vannak kivételek, olyan helyzetek, mikor az egyik szülő, és az új kedvese fordul a gyerekei ellen. Mikor fogalmam sincs milyen vezérgondolattól átitatva arra törekszik, hogy ne tanulj, mert akkor nem kell gyerektartást fizetni. Megpróbál a gondoskodó szülőd ellen fordítani, örül a sikertelenségednek, és kineveti a félelmeid és a fájdalmad. Elégedett, ha megalázhat, hiszen vele sem volt kíméletes a sors, miért legyen neked jobb?

És a másik típus se sokkal egészségesebb! Aki benned látja majd megvalósulni az elvesztett gyerekkori álmait. Aki úgy tervezi, zseni leszel, sakkban vered Kaszparovot, zongorában Arthur Rubinsteint, Olimpiát nyersz, korkedvezménnyel felvételt a Zeneakadémiára. Letaszítod a Bestsellereddel az örök ranglistáról az Elfújta a szelet, pörgő rúgással leütöd Chuk Norrist, letáncolod Anna Pavlovát, és a New York-i Metropolitanban, éljenezve, állva tapsol a közönséggel, az Éj királynője áriád után! Hordani akarja a Summa cum laude aranygyűrűdet, és zokogna a meghatottságtól, a Díszpolgárrá avatásodon, miután feltaláltad az örök élet titkát. Láttam erre is példát a gimiben, és azt is, hogy milyen szomorú, szorongó vagy pont agresszív volt a lány, mert képtelen volt feldolgozni az állandó túlterhelést és erőn felüli elvárásokat.

Ez az Elfújta a szeles dolog most jutott eszembe! Anyu barátnője, a keresztanyunk imádta azt a könyvet. Gyerekkorunkban én voltam a legkezelhetőbb, mindig jött és kedvesen kérdezte, akarod, hogy felolvassak belőle? Hát persze, hogy akartam, szerettem őt, és láttam mennyire boldog ettől, és amíg olvasott, bevackoltam magam az ölébe, ő meg simogatta a hajam és ez olyan jó volt. De nem nagyon fogott meg a könyv, csak egyetlen dolgot tanultam meg belőle, de azt nagyon. Ha bajban vagyok, keresem a megoldást, és addig elhessegetem a fájdalmat. Azt mondogatom én is, amit Scarlett O’Hara, ma nem gondolok rá, majd holnap!:)

Szégyellem magam, de a mai napig nem olvastam még a könyvet. Filmen persze láttam a remete évemben. Fantasztikus alkotás, de be kell vallanom, nekem a folytatás, ahol kislánya születik és újra boldog lesz Reddel, jobban tetszett. Talán mert az eredeti Scarlett karaktere, a harcias, mindenen átgázoló, öntudatos, erős nő jellem annyira távol esik tőlem.

Rólam még anyu is kis cinizmussal úgy beszélt a barátainak, a kezelhető lányom. Míg nővérem volt a sárkánygyík, öcsém meg csak egyszerűen, „öcsi csak van” megtisztelő megszólítást érdemelte ki.

Öcsi tényleg csak volt, éveken keresztül. Elég volt, ha a kezébe adtunk egy nagy zacskó puffasztott kukoricát, órákon át majszolgatta és csak akkor kezdett csettegni a nyelvével, ha megszomjazott.

Kiskorában egy talentum volt, mert beszélte a Busman nyelvet. Kizárólag nyelvcsettegéssel kommunikált, mindenre volt egyfajta csettegése. Anyu remekül értette mikor szomjas, mikor kell neki valami!:)

Három éves koráig, nem sírt, nem beszélt, nem ment, csak majszolt és dagadt. Ehhez képest kamasznak olyan cérna lett, mint Nyurga, viszont a kezdeti higgadtsága az megmaradt. Csak akkor kezdett begyorsulni, mikor a nővérünk kivágta a szobaajtaját, besüvített, és nem megmondtam, hogy szedd össze a szaros zoknijaidattal, ordítva üldözte, és ha utolérte, alaposan hátba veregette, ahogy a gyerekmondókában van.

Én mindig nagyon iparkodtam, hogy ne kelljen utánam futnia. Jobban féltem tőle, mint anyutól. Így aztán nagyon pedáns kislány lettem, esténként buzgón mostam még az ő zoknijaikat is. Mert anyu úgy gondolta, a kötelességtudást és életünkben a fokozatos rendszerre állást azzal kezdjük, hogy este ki kell mosni a zokninkat meg a bugyinkat. A fogmosást részemről inkább már próbálták ritkítani, mert a nagyapa iránti imádatom miatt állandóan fogat mostam, és felszólítottam a többieket is, hogy mossanak fogat. Évekkel később Tomas mutáló hangon ordítozott velem, hogy moss fogat, moss fogat, állandóan ezt hallom tőled te gonosz fogtündér!

Én meg kedvesen csípőre tett kézzel oldalra billent fejjel bólogattam, hogy rendben, akkor ne kelljen többet szólnom, mert bagolyodú szagú a szád!

Lehetséges, hogy kicsit talán túlzásokba estem!:)

Tomi nehezen viselte a rendszert meg a kötöttségeket. Amúgy jó gyerek volt, kedves, csendes, csak szeretett elszüttyögni, üldögélt a földön és órákon át, berregve tologatott egy autót. Őt ez teljesen kielégítette, vagy mesét nézett a tv-ben, esetleg felolvastatott magának velünk.

Ez picinek még jó volt anyunak, mert vele aztán tényleg semmi gondja nem volt, de ő később is inkább játszadozott volna egyedül vagy Kakukkal.

Pedig amíg anyu dolgozott vagy suliba volt, Barbi, bulizás, csavargás helyett velünk foglalkozott, és kihozta belőlünk a maximumot.

Ha történne velem valami, a nagynénéd tökéletes pótmamád lenne. Biztos, hogy különbül felnevelne mint én, az is, hogy harcolna érted, és védelmezne, akár egy anyatigris. Velünk is ezt tette!

Ah, gyerekkor, régi emlékek! Bármilyen is volt, idővel megszépül minden. Nehéz kimondani, hogy gyönyörű volt, pedig a nagyiék, anyu és a keresztanyu is, mindent megtettek értünk, de sokkal szebb lehetett volna, ha nincsen apánk! És ez nagyon szomorú kicsim!

Na, szóval ez egy napló gyermekemnek, a kendőzetlen valóságról! Megismertetem őt, vagy őket a családjukkal, a barátainkkal, és az édesapjukkal. Ez egy nagyon izgalmas kaland lesz a számomra is, mert, hogy ki lesz az apa, arról jelenleg sajnos még fogalmam sincs!

De szeretném, ha megismernének fiatalnak, hogy milyen butuska voltam, hogy mennyit hibáztam és tévedtem. Hogyan bukdácsoltam az élet viharában, miközben csodálatos emberek vettek körül, és igyekeztek segíteni, de hát, nem véletlen hív a dilidokim konoknak!

Nem vagyok egy lázadó típus, de a magam csendes módján, szívósan nyomulok a célom felé, és elég nehéz eltéríteni róla. Ha valamit a fejembe veszek, vagy valakit megszeretek, akkor sokáig csökönyösen ragaszkodom hozzá, és próbálok alkalmazkodni, megteszek mindent, hogy elégedett legyen velem.

Ettől a tulajdonságomtól, időnként rángógörcsöt kap, és eléggé kiborul a nővérem, aki egy női élharcos, egy vérbeli szüfrazsett!:)

Nem vagyok túlzottan barátkozós se, legalább is személyesen nem, mert nem hiányzik már senki az életemből. Otthon vagyunk elegen, ha beszélgetni, vagy nevetni akarok. De azért, az biztosan sokat elárul rólam, hogy két barátom van, az egyik az öcsém, a másik a dilidokim. Igazából nincs is lány barátnőm, mert akik vannak, azokat a nővérem hozta a családba.

Hát nem furcsa? 17 éves koromig nem volt egyetlen pasim se, és mégis két hímneműnek tudom kiönteni a lelkem, és megosztani velük az örömöm és a félelmeimet?

Az öcsém, rendben van, róla anyu is azt mondja mindig, hogy az öcsi a Luna ikertestvére, csak később született….tudjuk miért! Merthogy nem egy kapkodós fajta!:) Hasonlítunk külsőleg, belsőleg, és megérezzük, ha a másikkal valami rossz történik.

De a dokit nem értem igazán. Merthogy nekem jó, hogy van, azt rendben. Sokat segít és mindig is segített, csak azt nem értem közben, hogy ebben neki mi a jó?

Mellettem van és figyel rám, barát volt, ha az kellett, és orvos meg lelki társ, ha arra volt szükségem. Az ő nevével a fejemben fekszem le esténként, ha egyedül vagyok, és vele kelek, hogy megosszam az ötleteimet és a terveimet egy komoly férfival is. Vele képzelem a munkám, hozzá futok, ha félek, és neki ujjongok, ha boldog vagyok.

Cserébe nem adtam semmit, csak az őszinte szeretetemet, tiszteletem, egy picit talán a csodálatomat és a legigazabb barátságomat, amiért meggyógyított és kivezetett a fényre, amiért egyáltalán szóba áll velem, egy ilyen állat jó pasi.

Hát nem tudom, mihez kezd majd ezekkel, mindenesetre úgy érzem, én jobb vásárt csináltam vele, mint ő velem!:)

Bírom őt, főleg ahogy nevet! Olyankor még szebb, mint egyébként! Ismeretségünk elején Remetelánynak hívott, merthogy nem mertem kimozdulni az odúmból.

Én meg elneveztem dilidokinak. Legyűrve a kezdeti utálatomat iránta, szinte azonnal jó lett a kapcsolatunk, valahogy egymásra hangolódtunk. Mostanában csak akkor hív már Remetelánynak, ha valami negatív hatás ér, és bekuckulok.

Ilyenkor odáig megy a barátsággal, hogy felvetette, mint lehetőséget – ha minden kötél szakad, tette hozzá - hogy egy végső áldozatot hoz, és esetleg feleségül vesz, ha a Kakukk projekt is bebukik.

(kakukk projekt – együtt kezdtük az ovit mi hárman, egy vegyes csoportban, és csak akkor játszhatott az öcsémmel, ha előtte szent esküvel megfogadta, hogy ha majd eljön az idő, és nem kellek másnak, feleségül vesz! Hát ezek után gondolhatod, milyen népszerű, sikeres kislány lehettem!:))

Hát mondtam a dokinak, sose mennék hozzád.

Meglepődött, nem értette mi a bajom vele.

Elhiszem, mert gondolom elég kevés nemet szokott kapni. És hát pontosan ezért a nem nálam.

A legjobb, és legszebb pasi, akit eddigi életemben láttam, még anyu is odáig van tőle, szerinte, egy hosszú hajú David Bechkam.

Mondtam neki, hiszen utál focizni!

Anyu meg legyintett, nem a labdakezelési trükkjeire gondoltam, hanem a külsejére, a mosolyára! Hát az tényleg szép van neki, meg fogai is. Nagyapának is tetszene!

Még a dédike is azt mondta egyszer, hát lányok, itt vagytok hárman és hagyjátok, hogy valaki más vigye el ezt az álom pasit!

Igaza van! Tökéletes, és nem csak kívülről, hanem belül is. Annyira istenítette mindenki a családban, hogy öcsémnek kezdett nagyon elege lenni belőle, és mikor jött a szokásos tömjénezés, rávágta, igen tökéletes, biztos kicsi a pöcse!

Ez nálunk egy szállóige, még a múltból. Anyu egyedül nevelt fel minket, és volt néhány atrocitásban része a férfi soviniszta világban. Ilyenkor, ha vele voltunk, csak ránk mosolygott és legyintett. Ne törődj vele, inkább sajnáld! Azért ilyen mert kicsi a pöcse!

Szóval, szegény leértékelt dilidokira visszatérve, akár kicsi neki, akár nem, ha nem lenne barátom, és nem lenne ennyire jóképű, valószínű, valahogy a magam ostoba módján megpróbálnék közeledni felé. Így azonban esélytelen, nem is gondolok ilyenekre, ahogy nyilván ő sem velem kapcsolatban. Egy ilyen állat jó pasit, egy hétig se tudna megtartani, egy olyan szánalmas vérszegény maradék, mint én. És nyilván, ő sem ilyen nőre vágyik!

És talán a nővérem barátja jobban is illene hozzám, hiszen imádom az állatokat, sokkal jobban kijövök velük, mint az emberekkel, és ő egy fantasztikus állatorvos. Szeretem hallgatni, ahogy beszél a munkájáról, mikor elpottyant egy-egy információt, érdekességet, vagy olyan állatról mesél, amilyenről még nem is hallottam. Sokkal több türelmem van hozzá, mint a nővéremnek, aki ilyenkor csak legyint, hogy jól van Ace Ventura, majd máskor elmondod, most sietnünk kell! Én mindig meghallgatom. Együtt örülünk, ha kiskölyköket segített a világra, és zokogtam, ha valakit el kellett altatnia. Imádnék állatorvos lenni, de Dani szerint se jó ötlet, mert minden betegem elvesztésekor egy picit én is belehalnék. Igaza van! Én nem bírnám a halált, se a szenvedését nézni szegény állatoknak. Felőrlődnék, kikészülne a lelkem. Ott sírnék minden nap a ketrecük mellett.

Dani amúgy egy nagyon kedves kis állatklinikán dolgozik. Majdnem mindenki fiatal, csak egy idősebb orvos van, és egy öreg gondozó néni, a többiek mind medikák, és önkéntes fiatal lányok. Mondjuk, ebben nyilván Venturának, és a többi fiatal állat dokinak is szerepe lehet.

Dani amerikai, Texasból való, és a származásához hűen, egy igen férfias támadással nyerte el a tesóm szívét. Sokáig nem értettem, hogy lehet? Miért pont ő?

Nem azért, mert nem elég jóképű, vagy kellemes modorú. Inkább nagyon is intelligens és szép pasi, majdnem olyan szupi mint a dilidoki, és a modoráról, már az sokat elárul, hogy képes a nővérem mellett megmaradni!:) Azt nem értettem, mivel tudott a nővéremre úgy hatni, hogy az elfogadta, vagyis, hogy megengedte neki, hogy találkozzanak és mellette legyen. Megszelídítette, akár a kis herceg az ő rókáját! Persze ezt csak szigorúan a nővérem háta mögött mondogatjuk vigyorogva, még anyu is ódzkodik előtte ezzel viccelni.

A tesómat ismerve ez nagyon különleges férfit jelent. Nem emlékszem, hogy valaha is felhozott volna valakit, vagy áradozott volna, hogy szerelmes. Ő nem ilyen, ha valaki kellett megszerezte, ha csalódott benne, elengedte, de sose láttam szerelmi bánatban sírdogálni. Hát én meg ugye….a sírdogálás nagymesterévé nőttem ki magam, az egyik kedvenc tevékenységem!

Egyszer megkérdeztem tőle, neked nem fáj, ha csalódsz? Hogy tudsz ilyen lenni? Én úgy irigyellek!

Ő meg csak mosolygott, és azt felelte, dehogy nem fáj, de olyankor arra gondolok, ha vele maradok, később sokkal jobban fájna!

Mondtam! Ő nem csak egy zseni, orákulum is!:)

Számomra a barátom maga az álom. Bár vele kapcsolatban a helyzet sokkal bonyolultabb és összetettebb, ezért is nem zengedezek most róla, de majd később megérted, remélem!

Szeretném, ha a gyerekeim megismernék a dokit, meg a Danit, és azt is, ha megtudnák, hogy milyen butuska voltam fiatalnak, hogy bukdácsoltam az élet viharában, miközben anyu, a családom, a tesóim, barátnőim és a doki végig ott álltak mellettem, támogattak, biztattak és segítettek!

Vannak dolgok, amiket soha nem szabad elfelejteni! Nos ez egy ilyen!

Tudom, hogy még lesz alkalmam mindenkinek meghálálni és viszonozni, és fogom is, ebben biztos vagyok!

Azt akarom, hogy olvasd el, mekkora szerencsém volt a barátaimmal, és a kapcsolataimmal, mert a felelőtlenségem, és tudatlanságom, sokkal nagyobb problémát, és bajt is okozhatott volna, mint ami lett. Nem szabad ilyen felelőtlennek lenni….

Ami történt, az a sors volt, nem lehetett kikerülni, ez volt a karmánk, nekem is, ahogy sok évvel ezelőtt anyunak is kísértetiesen hasonló volt megírva a sorskönyvében.

De ezekről a dolgokról majd írok később, olyan napokon, mikor az a hihetetlen dolog esik majd meg, hogy nem történik semmi velem!:)

Egészen addig fogom ezt a naplót írni, amíg csak időm engedi. Ha majd már annyira elfoglalt leszek, hogy még erre sem futja, akkor fogom a diktafonom, és arra mondom fel a napjaimat.

A lényeg, hogy minden meglegyen, hogy egyszer majd újra átélhessük. Te/Ti is, és én is, akár olvasva, akár meghallgatva, akár együtt, akár külön.  

Akkor talán már csak az emlékeitekben leszek veletek. De ott leszek, érezni fogjátok, mert az ember addig nem hal meg, amíg nem felejtik el, amíg ott él a szívekben!:)

Együtt olvassuk majd ezt a naplót, Magamról - Magamnak – vagy inkább, Tőlem –Neked?:) Ez egy jó kis cím, ugye?:)

Nekem most még a zene és a tánc az életem. De titkon, nagyon szerényen, ábrándozok egy csodáról, ahol esténként egy eredményes nap után, mikor tartottam tánc-és zongoraórát, volt terápiás kezelésem a dokival közös rendelőnkben fent az emeleten, haza megyek a kis vendégházba, és látom szemben, a medence másik oldalán a családomat. Beszélgetek velük, mindenkivel, a régiekkel és a pici fiatal utánpótlásokkal is, akik remélem, addigra benépesítik majd ezt a nagy házat.

És ott leszel te is kicsikém!

Megpróbállak majd valahogy leválasztani magamról, bár fogalmam sincs, hogy lennék rá képes. Néha arra gondolok, talán azért nem születtél még meg nekem, mert annyira szeretnélek, annyira rád akaszkodnék, hogy képtelen lennél önálló, bátor, kiegyensúlyozott emberkévé cseperedni.

Tudod, még csak egy szép álom vagy, de én már azon agyalok, hogy ha megszületsz, akkor nyitok egy magánóvodát, mert nincs az az Isten, akinek a kedvéért én odaadnálak valami idegennek, és nyugodtan tanítgatnám más gyerekét zenére meg táncra, miközben esetleg téged bántanak, kiközösítenek, megsebeznek úgy, hogy kell majd rá egy fél élet, hogy kiheverd.

Magániskolába fogsz járni, méghozzá a legjobba. Nem azért, mert sznob vagyok, hanem mert azok biztonságosak, ott vannak detektorok, és kis létszámmal üzemelnek.

Bár annak még jobban örülnék, ha itthon maradnál, jönnél velem a bárba, segítenél mindenben, amihez kedved van, és magántanuló lennél. Én minden nap akármennyit foglalkoznék veled, nem számítana az idő, mert minden más érdektelen, másodlagos, ha Te vagy. Majd megoldanám a többi dolgom, veled tanulnék, együtt ismerhetnénk meg ennek az országnak a történelmét, kultúráját, szokásait és társadalmát.

Hát, mint látod, rád folynék és megfojtanálak a szeretetemmel. Pedig lehet, hogy utálnád a táncot meg a zenét, akkor meg minek jönnél velem a stúdióba?

Már most rád kényszeríteném az elképzeléseimet, pedig hagynom kell, hogy magadtól találj az utadra, te döntsed el, mit szeretnél csinálni. Persze vannak alapok, a zongora meg a magyar nyelv, és talán a tánc is. Ezeket beépítjük az életedbe, ahogy az enyémbe is tették a nagyiék, aztán ha nagyobb leszel, majd eldöntöd, mihez kezdesz az addig megszerzett tudással. Megígérem, hogy nem fogok rád erőltetni semmit, igyekszem majd elég tért hagyni neked, majd valahogy erőt veszek magamon.

Szóval tudom, hogy nem lennék jó anyuka, és dolgozom azon, hogy képes legyek elszakítani a köldökzsinórt a születésed után. Nem fojthatlak meg a szeretetemmel.

Visszatérve az álmomra, amiben együtt vacsiznánk a családdal, aztán hazamennénk a mi kis házikónkba. Fürödnénk és befeküdnénk az ágyikónkba, ahol még átbeszélnénk a napodat. Aztán mesét olvasnék és megvárnám, hogy elaludj. Valószínűleg szőke leszel és kék szemű, de ez nem fontos, csak az, hogy egészséges legyél és boldog. Nézném a nyugodt arcocskádat, melléd tenném a plüsidet, figyelném, ahogy szuszogsz, és próbálnék nem sírni a meghatottságtól.

Ott feküdnék melletted, hogy ne féljél, hogy tudjad, én mindig megvédelek, és veled leszek, nem számít az idő, csak te! Aztán bekapcsolnék neked egy csillagos fénylámpát, gondosan betakargatnálak, és egy búcsú puszit lehelnék a homlokodra.

Hát gondolom neked is feltűnt, hogy csak ketten vagyunk ebben a szépséges álomban. Aggódom egy picurkát kicsikém, hogy sajnos nem fogok tudni neked apukával szolgálni. Legalább is olyannal nem, aki állandóan velünk élne, csak jönne és menne akár a szellő. A dolgok jelen állása szerint, sanszos, hogy bár nem Iszlám vallású, mégis több családot tartana.

Nos, ezt a részét még nem tudom, hogy oldjuk meg, de majd kialakul menet közben, az biztos. Olyan nincs, hogy sehogy se volna!:)

És önző is vagyok. Mondtam már? Azt szeretném, ha csak az enyém lennél, és jobb lenne, ha senki se háborgatna minket. Nem akarok osztozni rajtad senkivel!

Persze gonoszság valakivel gyereket csináltatni, aztán elküldeni és titokban tartani, hogy apuka lett. Nem tudom, bár valószínűleg a lelkiismeretem úgy se engedné, hogy megtegyem.

Talán utána nézek a spermabankoknak, hogy hogyan is megy itt kint az ilyesmi. Ha apa is kell hozzá, majd szaván fogom Kakukkot, egy névházasságra!:)

Mondjuk, egyszerű lenne az apák napja, mert kitennék az asztalra egy poharat, vagy egy pipettát, és már ott is lenne apu. Kapna egy alapos mosást, és le van tudva az ajándék!:)

Jó, ez talán kicsit ízléstelen vicc, de még mindig jobb egy üres pohár, mint egy üres fejű, szívtelen apa! Ha majd oda kerülünk, ezt meg fogod érteni!

A lényeg, hogy miután elaludtál, kiosonok a dolgozószobámba – ami közel lesz hozzád, hogy halljam, ha valami baj van - és a jegyzeteimbe mélyedek. Megírom a következő nap menetrendjét, az intézendőket, és kielemzem a betegeimet. Ja, és ami a legfontosabb, gyorsan diktafonba mondom a napomat, és azt, hogy az este csúcspontja, még mindig, a Te illatos finom bőröcskédnek az érintése, ahogy átkarolod a nyakam, a drága kis cuppanós nedves puszid, és nem felejtek majd el minden este hálát adni Istennek, hogy megszülethettél. És ha többen lesztek, akkor többször adok hálát!:)

Azt mondja rólam a dilidokim, hogy tipikus középső gyerek szindrómás vagyok, és azért beszélek ilyen mérhetetlenül sokat, meg azért pörgök időnként túl, mert életem egy meghatározó periódusát, a szobám mélyén kuporogva töltöttem, és ez az időszak, meghatározó szerepet kellett volna betöltsön, a jellemfejlődésemben.

Ezért vagyok időnként talán modortalan, de mindenképp csökönyös és konok.  Ezért a mérhetetlen közlésvágy és rohanás, ami mostanában jellemzi az életem. Mert mindent be akarok pótolni, ami azokban a hónapokban kimaradt, és mindent el akarok mondani, ami bennem maradt.

Tele vagyok rejtett gátlásokkal, rettenetes a szeretetéhségem, és rajongva szeretem azokat, akiket közel engedek magamhoz.

Én mindent megtennék annak, aki elfogadna olyannak, amilyen vagyok, és igazán tudna szeretni!

Ezért van, hogy képtelen vagyok megbocsájtani annak, aki valóban megbántott és rosszat tett nekem, vagy azoknak, akiket szeretek. És napokig, sőt hetekig emésztgetem magam egy-egy rosszindulatú megjegyzés, vagy bejegyzés miatt is.

Pedig nem kéne, tudom én!:)

Számomra ez azt jelenti, hogy nem szeretnek, és nem vagyok tökéletes a magam elé állított szinten. Mert hát nem elég baj, hogy középső gyerek vagyok, még szűzjegyű is, ami arra sarkall, hogy állandóan elemezzem magam, és a körülöttem levőket, és törekedjek mindenben a tökéletességre. Elemzek, kiértékelek, megfigyelek, és szenvedek. A magam állttal, magamról felállított éles kritikával szemben, aminek mindennél nehezebb megfelelnem!

És hogy mi a középső gyerek szindróma?

A születési sorrend, a szakemberek szerint, valóban személyiségformáló erővel bír.

A legidősebbnek különleges viszonya van a szülőkkel, az elsőszülött jogán – első mosoly, első fogacska, első lépés, első elgügyögött szó, stb. A szülő is először éli át ezeket az élményeket, míg a következőnél már nem hat rá akkora érzelmi erővel.

A legkisebb meg sokáig elbűvöli a környezetét, ő az, akit pátyolgatnak, becéznek, és óvva vigyázzák, mert hát ő a legkisebb, a kis édes, a gyámoltalan.

A középső gyerekről néha teljesen megfeledkeznek. Úgy érzi, láthatatlanná vált, és ez hatással van a személyiségfejlődésére. Ő a szendvicsgyerek, rá irányul a legkevesebb figyelem. Keveset dicsérik, és kevesebbet kényeztetik, mint a másik kettőt. (kivétel, ha olyan csodálatos nagyapja és nagyanyja van, mint nekem!:))

Több felelősség hárul rá, néha önként veszi ezeket magára, hogy kitűnjön. Mindig vele történik valami, leesik, felborul, beszorul….

Egy részük, egy idő után falat emel maga köré, ahova senkit sem enged be. Magányos elfoglaltságokat keres, például ír, vagy gyakorol a zongorán és énekel. Igyekszik kitűnni, esetleg a sportban. Ambiciózussá válik, hiszen sikerre, figyelemre vágyik, és ezért hatalmas belső erőket mozgósít.

A másik fegyvere a humor, ami gyakori jellemzője a középső gyereknek.

Hát, így jár az, akinek pszichológus a legjobb barátja!:) Kaptam egy analízist, ráadásul ingyen. Szerinte én kétszer álltam sorba ott, ahol érzelmeket osztottak – ami ugye fura, mert a szűz jegyűek elnyomják az éréseiket, lehet ebben a skorpió aszcendensem a ludas – és úgy cikázom a lakásban, akár egy izgatott, túlpörgött cickány!:/

Nos, be kell látnom, a doki jól végzi a munkáját, mert ez vagyok én! A szófogadó, szolgálatkész pedálgép, akivel mindig történik valami, aki ki akart tűnni, de ez nem nagyon sikerült csak a külsejével, az meg baromira nem tetszett.

A doki szerint szerencse, hogy a jó kislányság mellett döntöttem, és nem a vagányságommal, kezelhetetlenségemmel akartam kitűnni, hogy figyeljenek rám is! Mindkét eset egy segélykiáltás, és csak kiabáljak nyugodtan bármikor, bármiről, ő itt van, és mindig lesz ideje rám, hogy meghallgasson! Hát nem olyan akár egy jó apa?:)

Mondtam neki, köszönöm, majd alkalomadtán, ráborulok a vállára zokogni, a gonoszság meg nagyon távol áll tőlem, én inkább kedveskedem mindenkivel, mert gyűlölöm a feszültséget meg a veszekedést.

Nálunk, ez a középső gyerek effektus, még inkább felerősödött, hiszen csak pár hónapos voltam, mikor anyu véletlen terhes maradt az öcsémmel. Nehéz terhesség volt, ezért a nagyapa, munka után minden nap bejött értem, ha kellett bevásárolt, aztán magával vitt. Este konyhakészen szállított haza, hétvégeken pedig velük maradtam, mert anyunak feküdnie kellett. Mesélek majd ezekről a hónapokról később, mert velük tökéletes boldogság volt az életem!

Apám csavargott, Barbi meg már ellátta magát. Nem kellett őt tisztába tenni, etetni, emelgetni. Lejárt a boltba, anyu az erkélyről figyelte, ahogy átmegy az úton, vitte a kis cetlijét, aztán cipelte haza a szatyrot, mert apánk dühös volt, ha nem volt otthon hideg sör, vagy friss kenyér. A nővérem sokat segített anyunak, én meg csak a terhére voltam.

Mi is maradhatott nekem egy zseni nővérrel, meg egy tökéletes modorú, sikeres, szuper öccsel szemben?

Hát a humor….méghozzá szarkasztikus és pikírt, a legrosszabb fajta, és az önirónia!:) Használom is rendesen! A középső gyerek bosszúja a környezetére!:)

Szóval kedves csemetém, utódom, csillagvirágom, életem és mindenem!:)

Megfogadtam, akárhogy is alakul az életem, ha egyszer több gyerekem lesz, figyelni fogok, hogy egyformán szeressek, és mindenkivel elegendő időt töltsek.

Most pedig elmesélem, hogy váltam felnőtté.

Mesélek két férfiról az életemből.

Az egyik a doki, aki megmentett, elűzte a démonjaimat, és kihozott a sötétből a fényre. A barátom! A legjobb barátom, és rengeteg hálával és köszönettel tartozom neki, még akkor is, ha ezt egy cseppet sem éreztetem vele!:)

A másik férfi pedig, máshogy a barátom. Hát, azt nem tudom még, hogy vajon ő lesz vagy sem, az édesapád, de én nagyon szeretném, ha ő lenne.

Ha mégsem - mert hát eddig se értettem, mit is lát bennem, miért pont én kellek egy ilyen szinten élő férfinak – szóval, ha mégsem, akkor is mesélek róla, hiszen átírta, megváltoztatta, és jobbá tette az életemet. Felébresztett Csipkerózsika álmomból. Mellett elkövettem hibákat, ostobaságokat, döntöttem rosszul, és talán ő is volt, hogy nem a helyes utat választotta, de ezen már nem lehet változtatni.  Ő ott volt, visszajött, ha hibázott is, és felvállalta, nem volt szívtelen, nem hagyott magamra terhesen, és nem dobott el miután elvesztettük a kicsikénket.

Tudom, hogy mindenki követ el hibákat, téved, és meg kell élje, a saját ostobaságai következményeit, hogy felnőjön, kiforrjon az egyénisége, és igaz emberré váljon. De ha csak egy picit segítek neked ebben ezzel a naplóval, már megérte a szenvedés!

Határtalan szerencse, hogy őt hozta a sors az utamba, mert általa egy új életet kezdhettem, fejlődtem rengeteget, és felnőttem végérvényesen.

Van, ami fáj, és sosem múlik el, de immár egy új országban építgetem az életem, és a karrierem kockáiból a bástyámat, ami bevehetetlen lesz idővel majd a gonoszságnak.

Mellette egy pici önbizalmam lett, megtaláltam önmagam és az utamat, és ő megadott mindent, amit pénzzel lehet, hogy megvalósítsa az álmaimat.

Mindent, akár egy mesében, ahol ő volt a szépséges szőke herceg. Egy csodálatos tündérmesében persze nincsenek hibái, nem esendő, egyenes, nyílt és becsületes, kiállja a próbákat, és legyőzi a gonoszt!

Hát, ez itt nem tündérmese! Itt néha a gonosz győz, bár azt gondolom, ez csak ideig-óráig tartó győzelem. Végül, a végelszámolásban mindenki megkapja azt, ami jár. Ebben határozottan hiszek, csak van, aki eltitkolja és letagadja még maga előtt is, mikor fizetni kezd a gonoszságért és a hibáiért.

És persze nekünk szánalmasaknak, jóknak, gyáváknak, nincs erre időnk, hogy ezt kivárjuk, csak a tudat marad, a bizonyosság, hogy ő is fog szenvedni, ahogy mi tettük, és akkor talán eszébe jutunk, és egy pillanatra elszégyelli magát, hogy mit is tett velünk.

Nekem például már volt egy ilyen meghatározó élményem a mostohaanyámmal, és máig sem tudnám megmondani, mit is érzek ezzel kapcsolatban. Ami biztos, az az elégtétel, hogy bocsánatot kért. A másik meg, hogy elém állt megalázkodni, hogy talán valahol belül jó ember, és egyenes, mert képes volt ezt megtenni, és talán nem egy értéktelen senkiért hagyta ott apám az anyut.

Tudod, néha megpróbálkozom azzal, hogy egy kicsit közelebb engedjem magamhoz, vagy legalább megértsem a biológiai apámat, de be kell valljam, minden próbálkozásom kudarcba fullad. Mert ilyenek után mindig jönnek, megrohannak az emlékek, és ettől görcsbe rándul a gyomrom.

Nem akarom gyűlölni, inkább elengedem örökre, és próbálok nem gondolni rá. Itt van nekem az igazi apu, akit imádok, és aki többet tett értem, több szeretetet és figyelmet fordított rám, mint a biológiai tette még éltében.

Mástól meg nem várok ilyen elégtételt, mert az még jobban felforgatná az életemet, több kárt okozna, mint hasznot. Ami történt megtörtént, most már haladjunk tovább az életen! Ezért van, hogy fogalmam sincsen még, ki is lesz az apukád, de ne aggódjál, azt mondják, az már rendben egy férfinél, ha csak egy fokkal jobb az ördögnél! Vagy szebb? Hát úgy érzem tök mindegy!

A lényeg, hogy lesz miből válogatni, valaki majd csak megfelel az elvárásoknak, és ügyesebb leszek - bár ebben erősen kételkedem – mint az anyu volt!

Hogy miért is? Na, ezt majd egyszer itt elmesélem neked, egy olyan napon, mikor nem történik semmi velem, és lesz kedvem vájkálni a múltban!:)

Szép, meg jó testű pasival, úgy se mernék többet kezdeni, azok beképzeltek, hiúk, önteltek, megszokták, hogy a nők beájulnak, én meg nem vagyok az a beájulós típus, ezt mások nálam sokkal jobban csinálják. Okosnak, rendesnek, intelligensnek meg én nem kellenék!

Az ilyenek, mint én, csak a partvonalon álldogálnak a lepattanóra várva – ez egy idézet a dilidokimtól - és csodálják a többiek sikerét meg bátorságát.

Velem a suliban is akkor akart mindenki barátkozni, mikor összeveszett a barátnőjével. Ilyenkor mellém csapódtak, engem meg rohadtul idegesített!

Meg azok a lányok kerestek, akik az öcsém közelébe szerettek volna férkőzni általam. Na, ez meg még az előbbinél is jobban idegesített!:)

Hát, mint látod, egy elégedetlenkedő, hisztis segg vagyok!

Fogadj el egy tanácsot! A gátlásosság ne legyen a barátod! Küld el a francba, és legyél bátor és kezdeményező, merjél élni, mert utólag bánni fogod.

Képzeld csak, én egész életemben szenvedtem a világos hajamtól, ami majdnem fehér, olyan szőke. Mert más voltam, mint az átlag, és mivel félszeg gyereknek születtem, nehezen dolgoztam fel.

Engem szólított fel minden helyettesítő tanár, velem kezdték az oltást, az iskolai fogászatot, mindent, mert rajtam mindenki fennakadt. Ó, hogy mennyire gyűlöltem! Szerettem volna egy láthatatlan köpenyt, hogy ne bámuljanak!:)

És mostanában, ha nézem a kiskori képeimet csak nevetek, hogy milyen aranyos voltam azzal a nagy kazallal a fejemen. Meg az a sok copf, amikkel szegény papa is küzdött, mikor anyu galád módon levágta a hajam ovikezdésre, az meg bosszúból mosolygós smilet játszott a fejem körül!:)

Kakukk úgy próbált az öcsém barátja lenni, hogy cserébe megígérte, feláldozza magát, és feleségül vesz, mert úgy sem kellek majd senkinek!:)

Hát gondolhatod! Tényleg durva volt, de nem tragédia!:)

Az már más kérdés, hogy micsoda gyilkos pillantásokat szórtam magam köré a majdnem fehér szememmel, de igazából ez sem csúnya, csak olyan embernek való, aki tud, és mer vele élni. Mostanság megteszem néha, hogy mondjuk lesütött szemmel közlekszem egy metrón, vagy buszon, aztán hirtelen felnézek, és összebámulok valakivel. A hatás minden esetben döbbenetes és megmosolyogtató. És ha a TV-ben látok egy színésznőt, akinek hasonló világos szeme van, mindig vidáman üdvözlöm! Szemtesó!:)

És még egy örökbecsű anyádtól!:)

Az életben a legfontosabb tulajdonság, ha boldog akarsz lenni, az önirónia! Ha ez megy, ha tudsz, és képes vagy nevetni magadon is, ha nem sértődsz meg a csipkelődésektől, hanem felnevetsz és visszaszúrsz, akkor maradéktalanul kiegyensúlyozott és boldog lehetsz. Nem maradsz egyedül, lesz társaságod, barátaid! De ha besértődsz, kioktatsz, felsőbbrendűséget mutatsz, mert te okoska vagy, esetleg különlegesnek hiszed magad, akkor beszélgethetsz a tükörképeddel, az való neked!:)

Én dolgoztam ezen elég sokat. Már azokban az időkben, mikor megismertem a dokit, mert volt egyfajta pikírt cinikus humorom, és elég jól használtam, viszont rosszul esett, ha visszaszúrtak. És hát elég sokan voltunk, és elég jó humorú emberek jöttek össze ahhoz, hogy bizony időnként megbökdössenek. Mert tudod, azt mondják, aki kardot ragad, ne lepődjön meg, ha visszaszúrnak!:)

Eleinte duzzogtam, meg puffogtam, és szenvedtem, mert ilyenkor magamra hagytak. És rájöttem, hogy hülyeséget művelek, hiszen én is piszkálódok, és ők nevetnek a beszólásaimon.

És akkor megpróbáltam nyitni és változtatni. És nem ment könnyen, mert egy tragédia erősen visszavetett a társadalmi fejlődésemben, ráadásul még szűz jegyű is vagyok. Elemző, önmarcangoló magamnak való típus, aki magára vesz minden vélt vagy valós sérelmet, de végül csak sikerült. És ahogy kijöttem az önsajnálatból, az észosztásból, és a duzzogásból, minden más is könnyebb lett. Kellett hozzá egy pszichodoki, de megcsináltuk!:)

Lehet, hálásabbnak kellene lennem? A doki nem csak a legjobb barátom, még a jellememet is kellemesebbé formálta?

Ezért jó pszichológusnak lenni. Ha ügyes vagy, olyanná alakíthatod magad körül az embereket, amilyenekkel jól érzed magad!:)

Egyszer azt mondta, igaz kicsit be volt csiccsentve és jó kedvű volt, hogy sok munkája van bennem, mert észrevétlenül úgy terelgetett, olyanná formált belülről, amilyen nőt elképzelt maga mellé. Jól sikerültem! Kívülről gyönyörű vagyok, azon nem volt mit dolgozni! Most már csak meg kell tartson! Remekül mutatok majd mellette a rendelőnkben!

Bár nevetett mikor ezt mondta, de én azért elgondolkoztam, és azt hiszem, van benne igazság. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és egy dilidoki úgy dolgozik, hogy mindig visszakérdez és rávezet a válaszra. Talán valóban hatással volt a jellememre.

Ő volt az első külsős, aki a szemembe mondta, hogy gyönyörű vagyok, és most mondhatnám, hogy ez nem fontos, meg kit érdekel, de az igazság az, hogy jól esett, még ha hazudós is!:)

Minden embernek jó egy kis szeretgélés, hízelgés, szükségünk van a bókokra, attól egy pillanatra megszépül minden körülöttünk. Olyan ez a lelkünknek, mint a kolibrinek a nektár. Meghalunk nélküle! A lelkünk!:)

Hát nekem nemigen bókolgattak, mert ha valaki közeledni próbált olyan voltam, mint egy bolhás, morgós kutya. Csak felpillantottam nagy megvetően, aztán visszamélyedtem a könyvembe vagy az irományomba. Nem tudom miért voltam olyan, ma már máshogy csinálnám!

A doki jó ember ám! És ha minden jól megy, jelenleg is együtt dolgozunk! Szóval meg fogod ismerni!:) Azt hiszem, hallgathatsz rá, nekem sose akart rosszat!

Addig is, fel a fejjel, az élet szép, és jegyezd meg!

Ne csak lélegezz, hanem élj is, és hogy soha nem tudunk már, ugyanabba a folyóba lépni, ezért ne bámuld állandóan a visszapillantót, ahogy én teszem, hanem fel a fejet, hátra a vállat, ki a mellet, és előre, mert az élet nevű szekér nem vár rád, ha sokáig hezitálsz, lemaradsz róla!

Isten hozott az életemben kicsikém!:), <3,

*  *  *