2014. február hó....

Február hónap is bővelkedett izgalmakban!

Történt valami rettenetesen ijesztő. Szegény dédike rosszul lett és néhány napot a kórházban kellett töltenie, hát gondolhatod!

Rettentően megrémültünk mindannyian, kimondhatatlanul féltem, hogy valami tragédia fog történni újra. Le se merem írni, de attól rettegtem, hogy elveszítjük.

Születésem óta jelen van az életünkben valamilyen formában. Régebben még lejártunk hozzá alföldre, erre mondjuk nem nagyon emlékszem, csak a mesékből.

Családi legenda, hogy egy hatalmas liba után indultam el 9 hónaposan. Egyszer csak feltornásztam magam, a nagy pelusos fenekemmel, és hatalmas dörgő léptekkel, kinyújtott kezekkel, akár egy jó zombi filmben, a szárnyas után eredtem. Mindenkiben meghűlt a vér, mert a Barbi csak 11 hónaposan indult el. Mondjuk utána nem is volt hajlandó leülni.

Anyu mesélte, hogy miután már tudott menni, ha beleültette a babakocsiba, akkor valahogy kikötötte magát, hiába csatolta be, aztán feltérdelt, felállt és belekapaszkodott a kocsi lehajtott napellenzőjébe, vagy a toló kar végébe, és úgy lobogott, előre ívbe hajolva, mint a vitorlás hajókon a vitorla. Lehetetlen volt kocsiban tolni, mert hiába kötötte le, azonnal kiszökött, felpattant, és menetiránynak háttal, ívben hajolva követelte anyutól a maga kis nyelvén, hogy azonnal vegye ki.

Anyu engedett az erőszaknak, mert azt mondta, végtelenül büszke volt a lányára. Más anyukák azért harcoltak a földön fetrengő, hisztiző gyerekükkel, mert nem akartak gyalogolni, a tesóm meg kocsiba nem akart ülni!

Hát igen! A Barbi már a kezdetektől nem okozott anyunak csalódást, és tart ez még most is! Már a születése is bravúros volt, észleléstől számítva, hogy jaj, szülni fogunk, 35 perc múlva már a körcsi nyújtotta anyunak, hogy itt van, nézd milyen gyönyörű!:)

Anyu azóta is esküszik rá, hogy Barbi úgy vágódott ki belőle, mint egy rakéta, és körcsike is csak kapkodott utána, de keresztanyu csak nevet, hogy úgy jött az a lány, ahogy kellett, kicsit gyorsabban az átlagosnál, de örülj neki.

Azért ez különleges volt, mondta is a főorvos, hogy mióta ő itt van ebben a kórházban, még első szülő kismama, ilyen rövid idő alatt, nem adott életet babának.

Hát csak remélni tudom, hogy továbbvisszük majd ezt a hagyományt, ha egyszer TE születsz!:)

Főleg, mert anyu az első pillanattól kezdve veszélyeztetett terhes volt vele, a szomorú előzmények miatt. Hiszen azt mondták neki, hogy nem is lehet gyereke, aztán mégis lett, három is! Befektették a kiírt dátum előtt két héttel a kórházba, és úgy volt, hogy hétfőn megcsászározzák, erre szombaton, alig fél óra alatt megszült!

Papáék bent voltak nála látogatni. Anyu kijött a kertbe, mert a nagyi nem tudott a lépcsőn felmenni, aztán a látogatási idő végén elbúcsúztak, és mire hazaértek kocsival, és a papa zárta ki a lakásajtót, már csengett bent a telefon. Besietett és a keresztanyu hívta, hogy megszületett Barbi. A nagyapa csak hápogott meg sírt, a nagyi meg kiragadta a kezéből a telefont, hogy mi történt, és neki is mondta a körcsi, hogy megszületett az unokájuk. Szegény nagyim annyira megrémült, és megzavarodott, hogy izgalmában azt kérdezte. És szépek? Pedig hát nem ezt akarta nyilván!

Körcsi meg nevetett, hogy igen, gyönyörűek, és egészségesek is mindketten!

Hát így robbant be az életbe a nővérem, a te nagynénéd, és azóta is hasonló tempóban éli azt!

Még két infó róla, ami ha ismered a nénikédet, nem is annyira furcsa!:)

Anyu kiskönyve szerint, nagy valószínűséggel október 31.-én alkották meg a nővéremet. Ez a dátum egyrészről a körcsike szülinapja, tehát gondolom volt egy kis buli, másrészről viszont Halloween napja. Vagyis eredetileg július 23.-ára volt kiírva anyu, ez már oroszlán csillagjegy, és azért ez annyira jellemző a Barbira!:) A hatalomvágy, uralkodni vágyás és a tökéletesség igénye!

Ráadásul állítólag anyu, a saját szülinapján ismerte meg apánkat, ami szeptember 19. Bulizni voltak, a körcsi elrángatta a kórházi nővérekkel, meg dokikkal egy szórakozóhelyre, és apánk ott volt kidobó. Keresztanyut ismerte, és mikor nyújtotta neki a belépőjegy árát, elvette, aztán más címletű pénzben visszaadta az egészet, és beengedte őket ingyen. Apámat ismerve, ez óriási kegy volt tőle, mert a pénzt az mindenekfelett szerette! Viszont volt üzleti érzéke is, a jó ügyért néha beáldozott. Később odament az asztalukhoz és azonnal ráröppent a csodaszép anyukánkra.

És hogy milyen kicsi a világ? Évek múltán kiderült, hogy a biológiai apám és anyu főnöke, aki sokkal jobb volt hozzánk, és én úgy szerettem mindig is, mint egy apukát, egy mesternél tanultak kung-fuzni. Vagyis ismerték egymás! Fura lett volna, ha akkor valaki elárulja nekik, hogy mindkettőjük életébe ugyanaz a nő fog belépni!

Anyu gyereket akart! Hitte, hogy az orvosi vélemények ellenére is lehet családja. Apám sportos volt és nagy dumás, levette anyut a lábáról, és gondolom a genetikai állománya is rendben volt anyu szemében. Anyu akkor még úgy készült, hogy egyedül vállal gyereket. Ez így is történt, de a korrektséghez azért hozzátartozott, hogy anyu elmondta apánknak, hogy nem szed gyógyszert, mert az orvosok szerint valószínűleg nem lehet gyereke. Apánkat nem érdekelte, csak be akarta fészkelni magát anyuhoz. De ezt később mindig anyu fejéhez vágta. Mondván, hogy te akartál gyereket, még egyedül is felnevelted volna. Ha durvább volt, akkor meg azt mondta, tőlem legalább kaptál 3 gyereket, mástól még ennyit sem. Mit akarsz még? Örülj nekik és kérj segítséget apádéktól!

Apánk lakni akart valahol, hiszen egész életében csak vándorolt, és költözött, mint a hód! Anyunak meg lakása volt, berendezett biztos élete, egzisztenciája, jó munkája. Akkoriban egy állami vállalat üzemmérnökének volt az irodavezető titkárnője.

Nem tudom, hogy vajon szerette-e egyáltalán apám anyut, úgy őrült szerelemmel, vagy csak bejött neki, mert jó nő volt és biztos háttér.

Anyu azt mondja, szerette apánkat, de nem úgy, mint az első férjét a Tamást, aki meghalt autóbalesetben – majd később elmesélem neked ezt a szomorú történetet – és mikor terhes lett a Barbival, vele akart élni, és igazi család lenni, és megpróbálta nagyon szeretni. Azt mondta jó felesége volt, és ebben biztos vagyok, hiszek anyunak. Ő sosem ment félre, csak apánk, talán már a kezdetektől, és ezért nem vagyok biztos abban, hogy szerette egyáltalán az anyut.

Körcsikétől kaptam ezt a képet anyuról, ő a mamád!:) 

Ezt a képet nézve nehéz elhinni!:)

Akkor készült mikor megismerkedett az apánkkal, 

mert köri ragaszkodott a szülinapi bulijához, meg ahhoz, 

hogy csinosan öltözzön fel és sminkeljen.

Nekem itt még mindig olyan nyúzottnak tűnik anyu arca, olyan más, 

mint a többi fotón, pedig már évek teltek el a Tamás halála óta.

Hát ez meg én vagyok!

Látod, ezt egy osztálytársam oldalán találtam, régi emlék fotó címmel,

és felfedeztem rajta magam a háttérben.

Egy futóverseny volt, 3.-ik lettem! Nézd, pont olyan orrom van, mint anyunak!

Az orromat szerettem mindig, mert annyira hasonlított anyuéra!:)

De legjobban a fogaimat, mert az meg a papa munkája volt!:)

De visszatérve hozzám, nekem elég fura volt már ez az elindulós történet is, mert a későbbiekben leginkább menekültünk Tomival a libák elől. Rettenetes mikor egy gúnár üldözni kezd, és rikácsolva gigázik, olyan fülsiketítő hangon, hogy csak, és aztán meg még félelmetesebben sziszeg akár a kígyók. Hát mi bizony úgy futottunk mindig öcsémmel az életünkért, hogy valószínűleg meg is nyertünk volna egy olimpiai döntőt.

Azt mesélik, nagyapáék sokat levittek dédikéhez alföldre, mert anyu, az orvosi jóslatok ellenére, Barbi után nem csak engem szült meg sikeresen, hamar nagyon hamar, illetve véletlenül a szopizásom alatt terhes lett az öcsénkkel, és kímélnie kellett magát, én meg ugye, a Barbival ellentétben, még nem tudtam se enni, se inni, hiszen csak egy év meg egy hónap van kettőnk között.

Aztán mikor a nagyi rosszabbul lett, dédike feljött a nagyszüleimhez segíteni. Eleinte csak télen lakott itt, és ez mindenkinek jó volt. Neki nem kellett téli tüzelőt vásárolnia, a nagyinak meg rengeteget segített, meg nekünk is, mert vigyázott ránk, ha szükség volt rá.

Dédike…hát róla sokat kell majd mesélnem neked kicsim, mert azt hiszem, őt nem fogod tudni megismerni, bármennyire is szeretném! Leírok majd róla mindent később, ha nem egybe tömörítek már egy hónapot. De a lényeg, hogy bizonyos téren hasonlítok rá a gondoskodásommal, és a Barbi is a gyerekkerülésével.

Hát ezt szépen fogalmaztam most meg, mert valójában a nővérem ki nem állhatja a gyerekeket. Jó, ez sem igaz így, kicsit talán túlságosan sarkalatosan fogalmaztam, inkább azt mondanám, nem érdeklik a gyerekek, a másé. Azt mondja, ha majd foglalkozni akar egyel, akkor szül magának, de addig őt kíméljék meg mások. És hát végül is azt hiszem ez így teljesen korrekt!

Ez azért van, mert valamiért a taszításával bevonzza őket. Ha a vonaton, egy szem gyerek utazik, az biztos, hogy elé áll, és bepróbálkozik nála. Volt már, hogy nézd ez az én játékom, amire szorgalmi időszakban, egy kényszeredett, nahát volt a válasz, vizsga időszakban viszont, egy kemény, hol érdekel az engem?

Egyszer nagylány volt, és tele lett az arca apró pici pattanásokkal. Nem is pattanás volt, inkább kipirosodott a bőre, ahogy begyulladt. Rettentő fáradt volt, vizsga közben voltunk, Cleot is nyüstölte, hogy sikerüljön kollokválnia, azt mondta, leszarja, majd mielőtt leszállunk, bekeni a fejét korrektorral. Egyszer csak elénk pattant egy nagyon fura 4 év körüli kisfiú, aki mindenkitől folyamatosan kérdezett. Azt mondja nekem, te hova utazol? Nem akartam sokat belefektetni a magyarázkodásba, azt mondtam, haza! Erre a Barbi felé fordult, és lelkendezve felkiáltott, jé bárányhimlő!

Mindenki ránk bámult, és nővéremnek nem volt őszinte a mosolya, ahogy farkas mosollyal hessegette, hogy eredjél is innen, mert még utóbb megfertőzlek!

Aztán legközelebb jön a durvább bepróbálkozás, egy kislány elé állt, két kezével a lába közét markolászva, és közölte, pisilnem kell! Odamorogta neki,  hogy akkor szóljál anyukádnak. A gyerek meg erre, hogy anyu nem ér rá, telefonál!

Hát tesó nem volt boldog, és nem lobogott vele a toalett felé kézen fogva. Attól sem, hogy szegény kislány folyamatosan köhécselt, és még csak véletlenül se tette a szája elé a kezét, hanem egyenesen bele Miss Antibakteriál arcába köpte a bacikat.

A még durvább az volt, mikor egy hatalmasat tüsszentett, miközben bámészan nézett minket, és szegénykének az álláig kiugrott az orra. Nővéremhez lépett bömbölve, az meg rászólt a telefonon játszó anyjára, hogy megtörölnéd a kölyköd orrát? Sajnos a nünüke engedett a gravitációnak és a nővérem térdére toccsant, ő meg öklendezve kifutott a fülkéből.

Hát mit tagadjam, kicsit nekem is összeszorult a látványtól a gyomrom. Aztán a torkom is, mikor az anyja szidni kezdte a kicsit, hogy mi a faszom bajod van neked állandóan? Nem igaz, hogy vagy hugyoznod kell, vagy folyik a taknyod!

Arra gondoltam, talán ha jobban felöltöztetné, és nem lógna ki szegény dereka a hidegben, lehet, hogy ez elkerülhető lenne. És arra például határozottan emlékszem, hogy anyu az Ildinek is mindig mondta, hogy alul gombos pólócskát adjál a Lucára, mikor már kúszott-mászott, mert úgy nem lesz kint soha a dereka, még ha lecsúszik a melegítője, akkor sem.

És már iskolásak voltunk, még akkor is, ha tüsziztünk, egy, ránk szólt, hogy hol a kezed – már ha kellett, mert mi a szánk elé tettük, akkor is, ha köhögtünk vagy ásítottunk – kettő, menet közben is odafordult, hogy mutasd a nózid! Mindig leellenőrizte, még alsós korunkban is, és ha baj volt, akkor szólt, hogy fújjad csak ki szépen!

Köhögéskor mindig figyeltünk a kezünkre, mert anyu azt mondta, ha elszállnak a bacik a szánkból, azzal mást betegítünk meg, és ha az öreg, mint a dédike, és le van gyengülve a szervezete, akkor bele is halhat. Nem akartam, hogy miattam valakinek baja essen, így aztán néha az oviban is rászóltam a köhécselő társaimra. Hát ugye, amúgy sem voltam túl népszerű, állandóan a világos szemem miatt csúfoltak, és ezzel meg még úgysem loptam be magam a szívükbe.

Aztán a Barbi vette át a szerepét, mikor oviba kezdtünk járni és volt, hogy ő jött értünk. És ha ásítani, vagy tüsszenteni mertünk a kezünk nélkül, egyszerűen azt mondta, tudtátok? Ha nyitva van a szátok, beleszáll a mumus! Később öcsénk pókfóbiáját felhasználva, még kiegészítette, hogy ja, vagy belemászik egy pók és lepetézik!

Na, ennek meg az lett a következménye, hogy öcsénk rémületében az orrán keresztül tüsszentett csukott szájjal, és hát onnan is jöttek elő néha csodák, ezért nővérünk visszavonta a felvázolt lehetőséget, hogy a pókkal csak vicceltem!:)

Én olyannyira tökéletes táptalaj voltam, hogy még éjjel is a szám elé tettem egy ideig a kezem, vagy a nyuszimat, amivel aludtam, hogy bele ne menjen a mumus. Drasztikus volt a módszer, de hatásos!:)

Na, de a lényeg, hogy a tesó nem kedveli a gyerekeket, és ebben a dédikére üt, mert régen, mikor megszülettünk, meg picik voltunk, dédi se szeretett minket. Nem is a nem szeretett a helyes kifejezés, inkább kerülte velünk az érintkezést.

Szörnyű tragédia érte a háború alatt. Egyetlen nap alatt elvesztette a családját, férjét, gyermekeit, ráadásul minden a születésnapján történt. Dédike azóta kerüli a gyerekeket, nem ment többet férjhez, és családja se lett, pedig nagyon fiatal volt még akkor.

Én törtem át nála a gátat, ez is egy legendás történet a családban, és majd elmesélem. A lényeg, hogy elbotlottam előtte, még nem voltam egy éveske sem, ő pedig ösztönösen a hátam elé fektette a tenyerét, ahogy hanyatt vágódtam volna. Állítólag ránevettem, egy cuppanós nyálas puszikát nyomtam a karjára, és az ölébe fektettem a fejem.

Valami megmozdulhatott a dédikében, azt hiszem, ezt nevezik anyai ösztönnek. Felemelt, megölelt és aztán én már csak arra emlékszem, hogy mindig itt volt velünk, és nagyon szeretett. Neki mindig volt ideje rám, és mikor pánikbeteg voltam, egy évet töltöttünk el kettesben, és soha nem unatkoztam mellette. Nagyon, nagyon szeretem őt!

Szerencsére jól van, csak megszédült és elvesztette az egyensúlyát. Elborult szegényke, mert neki senki se tette a dereka alá a kezét. A vérnyomása rendetlenkedett, azt mondták, lehet a front miatt is.

Pár órával azután történt, hogy elment a barátom, aki most is hagyott itt egy rakat pénzt, hogy vegyek magamnak, amit akarok.

Tomit is magammal ragadtam, és gyorsan vettem szegénykének mindent, ami eszünkbe jutott. Új papucskát, meg szép hálóinget, mert bármit akarunk neki, nem engedi. Régen is, mikor még annyira nem volt pénzünk, mindenét odaadta, és azt mondta, nem kell neki semmi, öreg már, jó az is ami van, minek flancolni.

Hát most vettem minden szépségeset, hogy csinos legyen, és érezze mennyire fontos nekünk, és még innivalót, meg gyümölcsöt, amiket tudom, hogy szeret. Két napig tartották bent, és én végig rohangásztam hozzá, ahogy időm engedte, és persze a többiek is, mert nagyon megrémültünk, hogy baj lesz vele.

Ott ücsörögtem mellette és beszélgettünk. És ahogy annak idején őt sem érdekelte az idő, ha rólam volt szó, én sem néztem az órámat. Nem érdekelt, ha lemaradtam valamiről, mert akkor ott semmi, és senki nem volt fontosabb a dédikénél.

Nagyon megrogytam lelkileg, és később, otthon is csak sírdogáltam egész nap, ha nem látta, mert nem volt elég ez a rémület, még más is történt, ami miatt aztán a Tominak is fel kellett újítanom a ruhatárát.

De előtte még szerencsére öcsémnek egy rövid időre sikerült felderítenie a családot, a nagy kalandom a barátnőmnél, című tragikomédiájával.

Történt ugyanis, hogy korábban végeztek a suliban, és gondolták, míg apuék nem jönnek, picit felmennek a lányhoz, hogy melegedjenek ugye. Hát javában melengették egymást, és ahogy már ilyenkor lenni szokott, apu is előbb jött haza a vártnál. Szegény lány, első riadalmában kapta az öcsémet, és bedugta a ruhásszekrényébe. Aztán nagy izgatottan, utána vágta a kabátját meg a csukáját, és egy tál szendvicset – amit a melegedés után fogyasztottak volna jó étvággyal – hátha megéhezik a nagy izgalomban.

Nem éhezett, mert velem volt elfoglalva, ugyanis én hívogattam lankadatlan szorgalommal.

Ráadásul a lány, nem minden bűnjelet tüntetett el, mert a pulóvere, a sapkája –amit a barátomtól kapott dedikálva, és hát eléggé egyedi – a széken maradt.

Mivel meg volt beszélve, hogy együtt megyünk el otthonról, és már indulnom kellett volna, ő meg sehol, hát persze, hogy felhívtam!

Kinyomott! Engem!

A talpamig ledöbbentem! Hát hova jut így ez a világ?

Nosza, hívtam újra, hogy megosszam vele a véleményemet, aztán még egyszer, egészen addig, amíg hihetetlen, merész módon kikapcsolta a telóját! Elképzelhetetlen pimaszságról és merészségről téve ezzel tanúbizonyságot.

Hát, nem tértem magamhoz, de nem is várhattam rá tovább, egyedül mentem táncolni, pedig azt mondta szeretné megnézni hol tartok, mielőtt megy edzésre. Hát nem jött….:(

Este aztán otthon még volt egy kis időm, mielőtt jött a lány tanulni, mondom, majd én kifőzöm azt a tésztát, csak nem rontom már el, had gyakoroljak kicsit, ti meg pihenjetek dédike.

Hát nekiálltam csak ügyesen, és vettem még tengeri sót is, merthogy egészséges, meg még sose kóstoltam azt se. Kiöntöttem a tartóba, a maradékot meg eltettem a többi fűszer közé. És közben hallgattam a megtért túlélő bajnok bűnbánó élménybeszámolóját, az őt ért hatalmas megrázkódtatásról.

Annyira röhögtem, hogy nem figyeltem, és a kezemben maradt zacskóból szórtam sót a tészta vízébe. De nem só volt, hanem szódabikarbóna, én meg alaposan meghintettem a tésztát, csak fura volt, mert olyan érdekesen pezsegni kezdett. Nem szóltam senkinek, gondoltam csak nem lesz ebből baj, de aztán csak nem bírta a lelkiismeretem, és elmondtam a tudor Barbinak, mert hát ő mégis csak orvos tanonc.

Hümmögött csak, hogy semmi baj, egyensúlyba hozza a szervezet sav-bázis egyensúlyát és feltölti nyomelemekkel. Jobb lesz tőle a hangulat, elmúlik a fejfájás, jó lábdagadásra, egyszóval rendkívül jó méregtelenítő hatással bír!

Na tessék, egyszer a születési dátumom, meg egy teszt alapján az jött ki, hogy én, ha egy lakatlan szigetre vetődnék, azonnal gyógyfüveket kezdenék gyűjteni, mert egy másik életemben gyógyító voltam! Hát tényleg ösztönös gyógyító vagyok!:)

Hümmögött még, ahogy gondolkozni szokott, aztán hozzátette, ha így főzzük, még a zöldségekben is több vitamin marad. Úgy sorolgatta a szódabikarbóna jótékony hatásait, mint egy bűnlajstromot, rám meredve. Hát behúztam a nyakam, mert ismerem már annyira, hogy ez nem jelent nála sok jót.

Másnap aztán meg is jelent egy kilós kiszerelésű szódabikarbónával, és a dédikének kétnaponta fél órás lábfürdőt írt elő, amitől majd friss lesz, akár egy zerge. És mi is fürödhettünk egy héten egyszer, sőt a főzővízbe is kellett anyuék tegyenek. Hát ez van, ha valaki kérdez tőle, egyre jobban kezd elhatalmasodni rajta ez a doktor nénisdi.

A lényeg, hogy mindketten megszívtuk a telefonunkkal, nem hiába vagyunk rokon lelkek. Az enyém öntudatára ébred, és füttyög, meg időnként bemondja a pontos időt, sőt rettentő bariton mély hangon közli, a töltetségi százalékot, pedig ezeket senki se kérdezi tőle!

Tomié más típus, igazi rapper telcsi. Neki is füttyög néhányat, de utána nem a pontos időt közli, hanem egy sértődött, dühös borízű rapper férfihang utasít. „Nem veszed fel? Akkor kapd be a faszomat!”

Nagyon bírom, de nem merem elkérni tőle ezt a csengőhangot, mert órán azért elég gáz, egy ilyen agresszív, modortalan telcsi.

Na most, a lány apukája hazament a meghitt meleg otthonába. Evett egyet, ivott rá, aztán jó férfiszokás szerint, elvonult a trónjára a napi sajtóval. A WC a lány szobájával közös falú, és öcsénk eleinte még vidorkodott, az átszűrődő hangok hallatán, de aztán az apát meditálás közben, egyszer csak egy dühös férfihang kérdőre vonta, és arra bíztatta, hogy kapd be a faszomat!

Elhűlve hallgatta ezt a példátlan szemtelenséget, mert egészen addig ordítozta magából kikelve a mobil, míg végre sikerült öcsémnek előhalászni a feneke alá dobott kabátból, és elnémítani. Mert hát én ugye, elég állhatatosan hívogattam. Ő meg küzdött a szűk helyen, néhány kabát és cipő társaságában, és közben ügyesen magára borította a tálca szendvicset, kiütötte néhányszor a szekrény oldalát, végül tüsszentett egy hatalmasat, amit megpróbált elfojtani, ezért nagy buzgalmában kifejelte az ajtót. Szóval nem ment minden zaj nélkül, se zökkenőmentesen.

Azt mondja, van humorérzéke a lány apjának, mert miután elvégezte a dolgát, és kinevette magát, megsajnálta a szekrényben kuksolót, és jó hangosan azt mondta, most lefutok a kocsihoz valamiért….és elköszönt a szekrénytől is. Rácsapott az oldalára, amitől Tomas cseppet berottyantott, és majdnem kivetődött az ajtón, az apa meg közölte, hogy szia, mindenkinek!

Még kint a lépcsőházban is hallatszott, ahogy röhög.

Öcsém kicsit zabos volt, és még morcos is, mert cseppet összezördült a lánnyal, amiért totális hülyét csinált belőle, miközben pánikszerűen elhagyta a fedezéket, meg a lakást. Magára kapkodva a pulcsit, sapkát, egyebeket, aztán kezében a csukával vágtatott lefelé a lépcsőn, erősen fohászkodva, hogy ne a vicces oldala jöjjön elő az apjának, hanem a megértő. Ugyanis a negyediken laknak, felfelé nem menekülhetett csak lefelé, és ha mondjuk, a másodikon találkoznak, ahogy zilált öltözetben lobog, keblére ölelt sportcsukával, erősen verejtékezve a hideg ellenére, hát az nem lett volna túl mókás neki.

Szerencsésen kiért, és feszülten figyelt, akár egy riadt mongúz, miközben egy barátságos tuja tövében magára kapkodott mindent. Most pedig én röhögök rajta úgy, hogy zeng a ház!:)

A vagány rapper meg puffogott, hogy durci-murcik gyülekezete, még ő sértődött meg, ahogy ti is mindig, ha az ember visszalő egy kis fricskát.

Mondom Tomas hol van az már! Bírom a kritikát, mint bokszzsák az ütést! És a pontosság kedvéért, a te fricskáid néha akkorák, hogy az ember sérvet kaphat tőlük. Talán ebben a kiélezett helyzetben nem kellett volna véleményt mondanod a szekrényben fellelhető, tüsszentésre ingerlő por mennyiségéről. Csak miheztartás végett, a jövőre nézve, ez nem az a helyzet volt, mikor van helye a csípős vicceknek! És sajnálom Tom, csak te lehetsz olyan idióta, hogy egy szeptemberi anya és nővér mellé, még beválogatsz egy szeptemberi barátnőt!:)

Tomi rengeteget sztorizik a sulijáról, meg arról, milyen kalandos úton érnek néha be, mert az iskola kint van a világ végén, egy nagyon lepukkant negyedben, ami még a fővárosi „nyóckert” is űbereli. Tomiék úgy is hívják a környéket, hogy Mordon völgye, a Gyűrűk ura után szabadon. Mit ne mondjak, találó név, ha arra megyünk kocsival, komolyan félek, és végig azon izgulok, nehogy itt robbanjunk le.

Számtalan kalandja volt az ottani őslakosokkal, nem csak neki, hanem mindenkinek a suliból, mert valahogy, azoknak az ottani fiataloknak, ők az egyes számú közellenség.

Az első két évben, bevett szokás volt, hogy ha lekésted a buszt, futás haza, vagy hazáig kergetnek, és még ki is fosztanak. A verésről már nem is beszélve, mint egy kis bónuszról.

Busz se sok jár arra, ráadásul félúton van az egyik temető.

Ez két részről is érdekes megvilágításba helyezte a suliba járást, mert ha reggel lekésték, vagy nem fértek fel a buszukra, akkor valahogy más járattal, elügyeskedtek a temetőig, aztán ott csapatokba verődve, főleg a szakadó esőben, dülöngélő zombik módjára keresték a sírok között, a suliba vezető utat. Gyakran a térdig érő sárban dagonyázva.

Azt nem mondanám, hogy irigyeltem ezek miatt a kalandok miatt, de az biztos, hogy rengeteget nevettünk, ahogy előadta, hogy aznap éppen merről, hogyan, és mikorra sikerült beessenek órára. Hogy kit szedtek éppen össze a rendőrök útközben, mert sírrablónak nézték, vagy kergettek meg az őslakosok.

Ha elkéstek, az ofő úgy ordított, hogy egy alkalommal például, leugrott a város címere a falról, amit nehéz volt röhögés nélkül kibírniuk, nem beszélve az egyéb retorziókról, mint Himnusz éneklés, és óraközi békaügetés, ha elkalandozott a figyelmük.

Rohadt kis nyápic békák, dörögte közben felettük a jó 70 kg-os tanár, aki hosszú, helyenként már őszesbe forduló hajat és szakállat viselt a Kárpátia pólók felett, és megesett, hogy tévedésből kiküldték egy üzletből, vagy nem szállhatott fel a kiránduló buszra elsőre, mert a sofőr hajléktalannak nézte.

Aztán harmadikra visszavett a tanár, azt mondta, na ti most már maradtok, akkor csiszolódjunk össze, és hozzuk ki egymásból a legjobbat!

És egyébként fantasztikus ember volt, mert a pótvizsgákon végig ott volt az osztálya mögött. Segített, bátorított és súgott, és hajtotta őket, és biztatta azokat, akik fel akarták adni. Én nagyon bírtam őt, de valószínűleg sírógörcsöt kaptam volna egy órája után!:)

Anyu rosszul volt, ha szülőire kellett menjen, mert a tanár valamiért elsőben a fejébe vette, hogy apja lesz Tom öcsénknek, apja helyett. Ezért mikor véget ért a megbeszélés, mindig odaszólt, hogy anyuka még egy pillanatra! Aztán legalább egy órán keresztül beszélgettek öcsénkről. Elmondta a véleményét, hogy szerinte mit kellene anyunak tennie, ezzel a lusta disznóval, aki az egyik legjobb képességű tanítványa, mégis minden évben pótvizsgázik. Ilyenekkel, hogy anyuka, aki ötös szakmaiból, és az egyik legjobb matekos, és megbukik magyarból, az nem buta, hanem hülye!

Anyu meg csak kényszeredetten mosolygott és védelmezte a lusta disznót, mert hát lássuk is be, valahol igaza volt a tanárnak, de melyik anyukának esik jól, ha lehülyézik a fiát?

Anyu is védelmezte és vitázott a tanárral nagy bátran, hogy az iskola mellett diákmunkázik is, akár egy hős. Aztán hazavezetett, lehúzott egy pohár vörösbort, amitől azonnal kidőlt, és két napig üveges szemekkel nézett maga elém és felnyüszített, hogy - „Miért? Mond miért pont én?” – valahányszor, a nevetéstől fuldokló körcsikének mesélte a történteket. Ilyenkor nem tudtuk, hogy a sírástól, vagy a nevetéstől rázkódik a válla. Így utólag azt hiszem jobbára nevetett!:) Anyu hamar túltette magát a dolgokon, olyan jó természetű, sokszor irigyeltem a tűrőképességét, és a kötélidegzetét.

Másrészről reggelente tömött sorokban mennek az idős nénik is a járatokra. Tomasék persze pöfögnek, hogy miért kell ezzel a busszal, hát nem tud már az a halott egy fél órát még várni?

Mert nyolc után már senki sincs a járaton a Lali’bá szerint, aki az öcsém kedvenc buszsofőrje, és annyira jó fej, hogy időnként megengedte a rajongó öcsémnek, hogy a kietlen végállomáson, ahol csak megfordul a busz a temető sarkában és jön vissza a járat, ő fordulhasson meg. 

Íme! Mikor Tomi a paradicsomban érzi magát!

Hát azokon a napokon öcsémmel röptében lehetett volna elkapatni az én Tubimat, annyira szálldosott a boldogságtól. Mindent tud a buszokról, hogy leengednek, ha a megállóba állnak, meg hogy hol nyílik az ajtajuk, meg egy csomó érdekességet. Teljesen megszállottja a buszvezetésnek, feltett szándéka hogy buszvezető lesz. 

Tomi és az eufória J

Ilyen egy magyar busz műszerfala belülről!:)

Az a zöld szerkentyű volt a jegykezelő!:)

Engem se nagyon hoz izgalomba, de szeressük Tomi kedvéért!:)

Anyu azt mondta, neki mindegy, csak legyen néhány szakmája, álljon több lábon, és ha őt a vezetés teszi boldoggá ám legyen, majd ha meggondolja, később is tanulhat mást, de az autóvillamossági suli elvégzése, az kötelező. Amúgy se vezethetne mostanában, csak 21 éves kora után vizsgázhat le, és ha jól hallottam, csak 24 évesen vezethet buszt. Ez egy új rendelet, hát nem volt tőle boldog az én öcsém.

Szóval ezen a reggelen is szorongott meg préselődött, gyomrában egy sulis lány táskájával, ráadásul egy több mázsás pasi rálépett a cipőjére, és nem tudott szabadulni alóla. Egy erőteljesebb rántás következtében aztán sikerült, de sajnos a csuka eleje a pasi talpa alatt maradt.

Jött haza és telefonált, hogy álljunk ki az erkélyre, ha nevetni akarunk. Gyors felöltöztünk és kisorakoztunk, úgyis levegőztetni kellett a dédikét is. Hát jött az öcsém, magas lábemeléssel, mintha a díszőrségben parádézna, a csukája meg ahogy közelebb ér, halljuk ám, hogy mondogatja, klaff, klaff, klaff….

Merthogy a talpa levált az orrától, és minden lépésnél klaffant egyet, ahogy felcsapódott. De magasan kellett lépegessen, nehogy visszagyűrődjön a talpa, mert akkor pofára esik. Édesen masírozott, magas térdemeléssel, akár egy részeg gólya, az éhes puffogó csukával. Mondtam a többieknek, látjátok, megelevenítette a Csoszogi, az öreg suszter történetét. Lehet, hogy bukik a gyerek magyarból, de legalább van kreatív művészei érzéke!:)

Hát volt min röhögni, dédikének is egész jókedve kerekedett.

Örömömben mondtam is, gyerünk cipőt venni, meghívlak egy csukára.

Mentünk mind, a barátnőim, a Barbi meg az egyke öcsém. Leárazások voltak, és egy csomó mindent összevásároltak maguknak a Cleoék. Persze a pénztárnál derült ki, hogy nem lehet kártyával fizetni, nosza akkor álljunk félre, Tomas meg levágtatott az úgy ötven lépésre lévő automatához, hogy vegyen ki pénzt, mégsem akarták visszaengedni az emeletre, merthogy záróra, pedig még volt negyed óra addig. És nekünk is szóltak, hogy távozzunk, mert zárnának. Ráadásul totál kinéztek minket, ott toporogtak mellettünk, hogy takarodjunk már.

Hát nem azért de öten voltunk, és mindegyikünknél két tömött kosár volt, szóval nem egy zoknit ugrottunk be venni, és mentünk volna már rég, ha fizethetünk kártyával, vagy felengedik a pénzünket lobogtató, lépcsőnél rekedt legifjabbat.

Hát, nővéremnél körülbelül eddig tartott a türelem, és kezdett puffogni. Én igyekeztem, mint egy békebíró. Legyen béke és szeretet, mondtam, akár a dilidoki, ha nem engedik fel a tesómat, akkor itt hagyjuk a cuccot, mert nála a pénz.

De Barbi akkor már úgy dürrögött akár egy fajdkakas, és egyre hangosabban, hogy mégis mit képzelnek, mert a biztonsági őr, meg biztos, ami biztos, azért beleállt a fenekünkbe.

Egyre kínosabb lett, ott álltam egy flegma rapper, meg egy puffogó vipera között, és én kértem elnézést, miközben a nővérem, a vásárlói szabályzatot magyarázta meg a Grinicsi időt, az öcsém meg az android telefon óráját mutogatta és okított, a nemzetközileg- és központilag elismert pontosságáról, és adott, egy átfogó kis értekezést, melynek eredményeként, felhívta a figyelmüket a nyilvánvalóra, hogy még mindig van 15 perc zárásig. És akkor még nem említettem a Cleot és Sziszit, mert ők is kivették részüket a csapatmunkából!

Az eladók meg nekem pampogtak, hogy ha dolgoznánk, megértenénk őket, mert valami ünnepségre készülnek, de olyan nyomatékkal, hogy már körbe felmostak körülöttünk, és ha tehetik, kilöknek minket.

Aztán kitört a statárium, a biztonsági őr kicsit közelebb nyomult a nővéremhez a megengedettnél, volt egy kis simi ott, ahol gömbölyödik, és még be is szólogatott. Neki! A Nővéremnek!

Aki akkor már nem volt koránt sem egy kedves doktorandusz, hanem mint egy sárkánygyík, mi a faszt ugatsz bele? Nem veszed észre, hogy nem veled beszélek?

Ez volt a pillanat, amikor elengedtem mindent, lehajtottam a fejem és összeszorítottam a szemem, jöjjön aminek jönnie kell, egy család vagyunk, ha kell együtt harcolunk, aztán meg együtt ülünk majd a börtönben, amíg az András nem jön értünk.

Hát kicsit összeszólalkoztak, és aznap, nem a biztonságis győzött.

A bírjál a véreddel köcsög buzi, magasabb az IQ-m mint te magad, ne akard már nekem elmagyarázni a pontos időt, te kis egyenruhás kobold faszfej, volt talán a leglájtosabb szóvirág, az elkövetkezendő öt percben, míg én kifizettem végre a cseppet megcsúszott számlát, melyet a fejszámoló művész öcsém, még a vita hevében is rögvest korrigált. Tökéletes összhangban dolgoztak össze.

Azért a nővérem mentségére hozzá kell tennem, hogy az őr kezdte a beszólogatást, és ő sem doktornőnek szólította meg a tesómat, sokkal inkább egy ősi mesterségre célzott, meg arra,  hogy mit is kell megtegyen a pasijának ezért a sok pénzért, miközben finoman nyomulva fogdosni próbálta a hátsóját, és még a táskánkba is bele akart kukkantani, hogy szerinte elcsentünk ezt-azt. Nővérem elkapta a fenekét simogató kezét, rámutatott vele a lépcsőnél felállított biztonsági rendszerre, hogy ha loptunk, majd az bejelez, és akkor kutakodhatsz, addig meg takarodj innen, mert eltöröm a kezed!

Én meg csak szorongattam a pénzem és próbáltam szabadkozva békülni, hogy csak rossz napjuk volt…fáradtak…

Addig hebegtem, hogy zavaromban beleadattam a táskám cipzárjába, és leszakadt a kisujjamról a köröm. Véremet, és önbecsülésemet hátrahagyva, menekülve szédelegtem ki. Erre lent még a két tesóm is nekem támadt. Hogy ki szült téged? Meg hogy áruló!

Hát ez vagyok én….

Néhány nap múltán újra ott jártunk, de akkor már mások voltak a kiszolgálók, és a biztonsági őr is egy kedves mosolygó bácsi volt, aki még segített is, mikor leejtettem egy köteg zoknit!

Kellett egy csomó minden vásárolnom a Tominak, mert a kabátja elszakadt, ahogy a cipője is, sőt még el is veszítettük egy időre, és a hátizsákja szára is leszakadt.

Nagyon sebezhető lett a lelkem, egész nap csak pityeregtem és ölelgettem mindenkit.

Az történt, hogy a hétvégén elmentünk kiflit venni a szokásos mákos gubához, és visszafelé kerültünk egyet a Lucával, meg az új bringájával.  A Tomi a bringázás alapjaira oktatta a jövendőbeli mátkáját, miszerint a zebrán nem átkacsázunk sikongatva, hanem illedelmesen áttoljuk a biciklit. Akkor megállt egy terepjárós és intett, hogy menjünk.

Elindultunk, és mikor elhaladtunk előtte, én visszafordultam, hogy segítsek a kislánynak, mert nem akarta engedni, hogy mi vigyük át a bringát, de nem boldogult vele. Gyorsan át akartam tolni, aztán mehet tovább, ő meg akadékoskodott. Ez volt a szerencsénk, mert már csak azt láttam, hogy a terepjáró mellől kirobban egy nagy fekete autó, és telibe kapja az öcsémet, aztán csikorogva csúszik tovább, a testvérem meg fent fekszik a motorház tetején, és az ablaktörlőbe, meg a visszapillantóba próbál kapaszkodni. Aztán elszáll akár egy rongybaba, és mindent végtagja összevissza csapkodott, mi meg csak álltunk és bámultuk.

De csak egy pillanatig tartott és már lendültem is, vitt a szívem, a világgal is megharcoltam volna, hogy odamehessek a földön fekvő testvéremhez. A Luca meg csak zokogott és kapaszkodott belém. Egy pillanatig úgy éreztem, kettészakadok, mert a szívem már vitt volna az öcsémhez, az eszem meg azt súgta, hogy most nem hagyhatom magára a kislányt. Felkaptam, és rohantam volna a Tomihoz. De ekkor kivágódott a fekete kocsi ajtaja, kipattant belőle egy kigyúrt barom, és üvöltözve rátámadt a feltápászkodó öcsémre. Úgy állon vágta, hogy szegény újra visszaesett a betonra.

Nem gondolkoztam, ledobtam szegény kislányt, és nekiugrottam annak az állatnak. Hát, amit tudtam megtettem, de aztán egy akkora pofont kaptam, hogy hanyatt estem, és csak feküdten félig süketen a hátamon, akár egy bogár. Az orromból fröcskölt a vér, a szám szétdurrant, mert ráharaptam, és a fülem hangosan csengett, de azért hallottam hogy szegény Luca felettem térdel, sír és kiabál, hogy ne haljál meg Luna, ne haljál meg…..

Mire feltápászkodtam a kislánnyal, előtántorgott a szakadt ruhájú öcsém, és akár egy vérben forgó fenevad, üvöltve nekirontott annak a szemétnek. Akkora állast bevitt neki, hogy a meglepett pasi hanyatt esett, a Tomi meg csak ordított és ütette verte, teljesen kikapcsolt szegény, olyan volt mintha meg akarta volna ölni.

Ekkorra értek hozzánk a buszmegállóból, hogy segítsenek, és a terepjárós is kiszállt, aki átengedett minket. És nem volt még elég bajunk, valahonnan ott termett egy rendőrautó is, és a ránk rohanó rendőrök, az öcsémet felrángatták, rányomták a motorháztetőre, és megbilincselték a kezeit.

Hát totál kiborultam, a kislány zokogott és kapkodta a levegőt, az öcsém meg úgy remegett a kocsira borulva, mintha rázták volna, és minden csupa vér volt, én az orrom miatt tocsogtam a vérben, ő meg nem is tudtam, hogy hol sérült meg esetleg komolyan, mert még mindig nem értem oda hozzá.

Csak ordítoztam meg sírtam, hogy engedjék már el, hogy miért minket bántanak, mi ez az egész…?

Aztán a terepjárós meg a buszmegállóban állok elmondták, hogy az a barom elütötte, aztán még le is ütötte az öcsémet. Végre elengedték szegény Tomit és átölelhettem. Akkor még a rendőrökre is rátámadott az a benarkózott pöcs. Hiába nyomták le, csak úgy izzott a szeme a kitágult pupillájával, ordibált, rugdosott, és köpködött. Mikor benyomták végre a kocsiba, azt fejelgette és csak tombolt akár egy őrült.

A rendőrök egyébként rendesek voltak. Mentőt hívtak, segítettek, próbálták a zokogó Lucát is nyugtatgatni, meg engem is, hogy ne haragudjunk, elsőre úgy látták, hogy az öcsém a támadó, mert hát két kézzel ütötte a másik pasit….

Rájuk nem is haragudtam, de azt a másikat, meg tudtam volna ölni! Nem azért, mert elütötte. Azt megtörténhet bárkivel, mert nem figyel, vagy rosszul lesz, emberek vagyunk, hibázhatunk, tisztába vagyok vele, még ha fáj is, ha ilyen történik. De amit utána művelt, az megbocsájthatatlan!  Olyan agresszív, szinte megfékezhetetlen volt. Bárkit megölhetett volna aznap!

Tomi meg csak remegett és azt hajtogatta a mentősöknek, hogy jól van, és hogy menjünk haza Luna….

Elmentünk, egyik felemen a remegő öcsémet támogattam, a másikon a sokkos kislány, de csak pár lépést kellett megtennünk, mert az egész, a házunk sarkában történt, ott van a gyalogátkelőhely. Ha szegény anyukám kinézett volna az erkélyről, látja, ahogy elütik a Tomit. Elmondhatatlan érzés volt nézni a házunkat, a biztonságos otthonunkat, ott térdelve a véres aszfalton, a tudat, hogy alig pár méterre van az anyukám meg a nővéremék, és nem tudnak semmiről. Akár meg is halhattunk volna ott a házunk sarkában, és ez rettenetes érés volt.

Végül a Tomi saját felelőségére hazajött velünk, amíg a mentősök a másik barmot látták el, mert szétfejelte a kocsi belsejét.

Ez itt anyu erkélye, mellette van az enyém, és a busz ott áll a megállóban.

Látod, ilyen közel voltunk mikor ez történt.

A parkírozóban a második kocsi, aminek nyitva a csomagtere a mi kis Opelünk,

Tomi feje a fa ága felett látszik, épp a kukához igyekszik, mert nagytakarít!:)

Itt jobban látni, ahogy szorgoskodik a csomagtartóban!

Fura, mert amennyire nem érdekli a szobája tisztasága,

annyira iparkodik a kocsinál, hogy rendben legyen!

Örök csata Cleoval, hogy a kutyus ne ugorjon az ülésre

a sáros tappancsával!:)

Hazamentünk, úgy néztünk ki, mint egy vámpírvacsora túlélői. Tomi kabátja, táskája, nadrágja elszakadt, az egyik cipőjét meg a sapkáját, úgy hozták utánunk valami ismerősei, és mikor anyu szembe jött, és megpillantott minket….

Hát szegényt rengeteg sokk érte miattunk az évek folyamán az már biztos.

Egyből jött a nővérem meg a barátnőim, mondtam nekem nincs bajom, csak a Tomit ütötték, szegény öcsémben, meg akkor pattant el valami, és anyura borulva sírni kezdett, hát szegény anyukánk meg csak ölelte….

Nem is emlékeztem, mikor láttam a Tomit sírni. Kisgyereknek se nagyon sírt, mert jó volt, ahogy én is. Sőt, később is rendes srác maradt, ő nem dohányzik, nem iszik egyáltalán alkoholt, csak ha ünnepelünk, de soha nem kortyol bele egy sörbe, vagy valami erősebbe még viccből sem.

Megvizsgálták szegényt, de nem tört el semmije, csak a feje volt tiszta vér, ahogy lefejelte a szélvédőt, aztán meg az a barom telibe vágta az arcát.

Az orra elrepedt, most duda formájú. Nekem édes kis szerecsen, cukorszopó szám lett addigra, és kicsit belilult az arcom. Folyamatosan csengett a fülem, ezért állandóan hallgatóztam, és olyan ferdén tartottam akár egy lúd, de amúgy rendben voltam. Kaptunk egy nyugtatót és onnantól már teljesen laza voltam, valami hülye kómában éltem meg mindent, és csak simogattam, meg cirógattam felváltva a Tomit, a Lucát és szegény anyut, aki eléggé viseltes volt tőlünk.

Aznap este, egy nagy családi összeborulós simogatós nap volt nálunk! Mindenki ölelt mindenkit. Néztem őket, a családomat, és nem tudtam volna szavakban kifejezni, hogy mennyire fontosak, mennyire szeretem őket! Belepusztulnék, ha elveszteném valamelyiküket!

Másnap kórház és a lelkes dilidoki. Szinte már menetrendszerű ez a látogatás. Félútról ráadásul vissza kellett fordulni, mert Cleo sietségében, megint a kilincsen felejtette szegény Whiskyt, pedig eléggé izgultunk a Tomival. Ő a törött orra miatt, nehogy meg kelljen operálni, én meg a fülemért, ami még mindig csengett, és ha arra gondoltam, hogy beszakadt a dobhártyám, és baj lesz a hallásommal, hát nem voltam maradéktalanul boldog.

Whisky egy extra törpe Yorkshire kutyus, nincs egy kiló se, és olyan aprócska, hogy belefér egy literes tejes kancsóban. Általában a táskánkba tesszük, és így csempésszük be mindenhova. Tudja, hogy csendben kell maradnia, így jön velünk moziba is, néha kiengedjük a fejét, és akkor eltekingél, de inkább durmol. Ami kínos vele kapcsolatban, hogy aprócska termete ellenére is rettentő büdöseket pukizik, és elég gyakran teszi. Na most mikor a moziban elengedi magát, hát az elég gáz, szó szerint is, mert ugye nem mondhatjuk, hogy a kutya volt!:) Nővérem erre kifejlesztett egy módszert, főleg ha vitában van öcsénkkel. Feltűnően felé fordul a moziban, néha még halkan meg is jegyzi, NAHÁT!

Szegény Tomi meg csak vigyorog, hogy hát igen, kicsúszott, én kérek elnézést! Jól megértik egymást!:)

Ha velünk vannak a fiúk is, akkor a szabatos dilidoki védelmébe kell Tominak, és felénk bólint, had szóljon lányok!

 De ha meg amolyanja van, akkor pampog, hogy persze, már megint a kutya volt, hát egy tehén nem durrog annyit, mint ez a nyomorult! Erre az állatorvos Dani csak megjegyzi csendesen, hogy ó dehogy nem! Tudnék mesélni!

Dani vérbeli texasi, rengeteg ottani tehén tudora, onnan jött egészen Magyarországig, hogy megismerkedjen a nővéremmel!

A mi Wiskynk!:)

Be kell vallanom, csak ritkán ilyen csinos, most épp fodrásztól jött!

Ha Cleo nem készít neki frizut, én nem szoktam. 

Különösen a csatocskáit utálom, és még fel is kell őt öltöztetni télen! 

Miközben küzdök a patentokkal, dilidoki kérés nélkül, 

tudományos kiselőadásba kezd, a gatyában befülledt heréken kialakult 

tüszőgyulladás kellemetlen hatásairól!:/

Őkelme meg nyüsszög, mert már becsurrantana legszívesebben. 

(mármint a kutyusJ)

Ezért is utálom a szaunát. Elég, ha van egy kutyusod, 

akit öltöztetni kell,ömlik rólam a víz, mire indulunk.

Anyu szerint ez nem fog változni akkor sem, ha gyerekeim lesznek,

és télen anorákban megyünk együtt valahová!:)

Nos, a dobhártyám megvan, öcsém orra meg elrepedt csupán, nem kell beavatkozni, majd meggyógyul magától. Ha pimasz egyszerűen közöljük vele, hogy mindjárt csavarok egyet az orrodon, erre puffogva, de visszavesz magából!:)

Micsoda remek nevelési módszer!:) Freud örülhetne!

Luca is átjött az anyukájával, szerencsére nem haragszik, attól féltem nem engedi többet velünk a kislányt, amiért nem figyeltünk rá jobban. Megérteném, ha így döntene. A Luca a mindene, nincs senki más neki, és a kislány az egyetlen dolog, ami a férjétől maradt. Szerintem jobban aggódik miatta, mint egy olyan anya, ahol van apa, és esetleg még tesó is. Persze lehet, hogy nem így van, nem tudhatom sajnos.

Suliban mindenki saját vérmérséklete szerint vette tudomásul a bucira dagadt, oldalra tartott képemet. A nőstényfarkas például fejcsóválva körbe járt, cigivel kínált, aztán feltette a leginkább őt foglalkoztató kérdést.

A pasid volt?

Mondtam, nem az enyém, másé! És ezzel valójában igazat is mondtam!:)

Aztán megjött a barátom és ő sem volt felhőtlen boldog a látványomtól. Jött a szokásos menetrend és megint csak összevesztünk, mert mellette ilyen nem történhetett volna velem az biztos.

Sokat gondolkodom azon, vajon, hogy alakult volna az életünk, ha nem találkozom vele. Mert nekünk soha nem volt könnyű, de a nehézségek ellenére, nagyon boldog család voltunk. Ő meg mindig kérdezi, hogy mire van még szükségünk, hogy csak szóljak bátran, mert soha nem mondom, hogy kellene valami. De hogy is mondanám, mikor elhalmoz mindennel, sokkal többel, mint amit valaha is reméltem. Annyi boldog percet szerzett, mikor odaadtam anyunak a pénzt, hogy fizesse ki a jelzálogunkat, vagy a Cleonak, hogy vásárolja meg az a pici lakást, amire úgy kuporgatott.

A barátnőm, aki a legkeményebb ember akit ismerek, még a Barbinál is, csak sírt és ölelgette szegény Whiskyt, és nem tudta abbahagyni a zokogást. Persze a végén együtt bömböltünk, mert én mindig fogékony vagyok egy kollektív sírásra, nem nehéz elérzékenyülnöm.

Hálálkodott nekem, pedig ő sokkal többet tett értem akkoriban, mikor csak vegetáltam, mint egy melegházi zöldség, nekem kellene hálálkodnom.

Én nem tettem mást, csak adtam abból a pénzből, amit úgy kaptam. Nem dolgoztam meg érte, nem aláztak, nem tettem semmi olyant, amit szégyellnem kellene.

Ő megtette miattam! Pénz kellett gyógyszerre, meg az orvosnak, de nem volt. Akkor még a dilidoki se volt, és súlyos pánikbeteg voltam. És ő akkor elment, és elvállalt egy fotózást, ahol nem volt rajta ruha. Azt mondta művészi fotók voltak. Fekete fehér, az árnyékkal játszott a „művész” és egyetlen képen se látni az arcát. Ehhez ragaszkodott. Azt mondta nem volt gáz, egy idő után már el is felejtette, hogy nincs rajta semmi.

De aztán hallottam, ahogy sírt, szívta a cigit, és azt mondta a nővéremnek, még soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatva, megalázva, ahogy a pasas gusztálgatta, hogy hova tegye a kezét, meg, hogy domborítson, meg dörzsölje meg a mellét, hogy a cicigombja megmerevedjen. És a legszörnyűbb az volt, mikor azt kérte, tárja szét a combjait egy széken ülve, és hajoljon hátra, hogy csak a mellei látszódjanak a feje helyén, a fotós meg ott ült a lába között és kattogtatta a masináját.

Azt mondta, amikor anyám pasija próbálkozott nálam, legalább belemásztam a pofájába, de most, önként tettem, amit kért, és ez a kiszolgáltatottság volt rettenetesen megalázó.

Nem akartam hallani, ahogy sír, és egyre csak azt hajtogatta a nővéremnek, hogy nem bántam meg, újra megtenném értetek, csak most ki kell bőgnöm és tombolnom magam, mert ha módomban állna, megölném az összes szemét pasit.

Nem akartam arra gondolni, hogy ez is miattam van. Éjjelente feküdtem a sötétben, és égő szemmel bámultam ki az ablakon, meg a falat, ahogy a fa árnyéka rárajzolódik a falra, és a szélben olyan volt, mintha lopakodna valaki, hogy rám támadjon, és belém vágjon megint. Már nem csak ezen gondolkoztam, hanem a Cleon is, még egy bánat rakódott a lelkemre, amit cipelnem kellett tovább. De nem fájhatott nekem, hiszen nem az én meztelen testemet bocsájtottam áruba, hanem ő volt, akinek ezzel kellett innentől élnie tovább és megbirkóznia….miattam!

Szégyelltem magam, és nem csak akkor, hanem most is, mikor odaadtam azt a nyomorult pénzt és ő sírva hálálkodott. Pedig nekem kellett volna!

És soha nem felejtem el anyu arcát sem, amikor szóltam neki, hogy menjünk és szóljunk a bankban, hogy ki akarjuk fizetni a hitelünket. Amiről gyakran mondogatta, ez az én keresztem, végig kísér egész életemen, majdnem nyugdíjig fizetem. Most azért nincs pénzem, aztán meg a nyugdíjam lesz kevés, de legalább addigra megtanulok beosztóan élni.

Én inkább úgy mondanám ügyesen éhezni, de nem fontos, mert már az csak a múlt.

És összeszorult a torkom anyun, mikor karácsony előtt fogtam egy rakat pénzt és mondtam, most pedig gyerünk, és vásároljunk be minden finomságot, amit csak szeretnénk. Ő meg csak körözött a sorok között tanácstalanul, és aztán vett egy hatalmas csomag WC-papírt, egy karton lisztet, cukrot, meg mosószert és öblítőt.

Mondtam ne vételezzél, hanem vegyél meg mindent, amire vágysz, amit meg szeretnél kóstolni. Időbe tellett, amíg megtanult anyu, kedvére válogatni, és nem csak a nélkülözhetetlen kenyér, parizer, tej szenthármasságot tette a kosárba.

Érdekes volt látni, hogy milyen mély nyomot hagyott rajta a szegénység, hogy télen is merjen paprikát vagy paradicsomot venni, és ne csak a leárazott csenevész ubit tegyük a kosárba a höriknek.

És mikor anyu hálálkodni akart, a barátom nagyon jó érzékkel hárított. Anyura és a főnökre terelte a szót mondván, ha ügyesek leszünk, akár egyszerre is szülhettek a Lunával.

Anyunak torkán akadt a hála, meg a falat is, de ő csak mosolygott.

Nehezen viseli a hálálkodást, meg azt is, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzeli, hogy nekem is vannak terveim az életemmel és a jövőmmel kapcsolatban, és nem csak arra vágyok, hogy üljek egy szuper luxus házban, lessem óhajait, és loholjak vele országról országra, ha úgy tartja kedve.

Az a baj, hogy nem ismer eléggé, nem ért meg, mert nem ismeri a múltamat. Nem tudja, hogy nekem a biztonság, a család, az önállóság mindennél fontosabb. Ez nem egy szeszély, hanem létkérdés nálam!

Tudom, hogy mellette aztán mindenem meglenne, de az nem az a biztonság, amire én vágyom. Én azt akarom, hogy egyedül is képes legyek megélni és eltartani, ha mást nem legalább magamat. Le kell érettségiznem és tovább kell tanulnom!

Nem nagyon ért meg engem, és csak meregeti rám a szépséges szemeit, hogy mi a faszomnak neked az érettségi? aztán újra megállapítja már kitudja hányadszor, hogy te nem bízol bennem Luna! Nagyon sokat veszekszünk ezen, meg, hogy menjek vele, mert ő nem akar tovább egyedül lenni, és szerinte engem nem érdekel, hogy ő mit szeretne, csak a kurva érettségim, és ezért nem lakom vele, csak magammal törődöm, önző vagyok, pedig ez nem így van.

Mégsem mondok semmit, nem védekezem, csak hallgatom dacosan, és nem mondom el a félelmeimet. Hogy mi lesz, ha majd talál egy olyant, aki az esete. Aki nem kék, sőt inkább piszkosfehér színű szemű, és nem világos szőke, hanem barna? Mi lesz, ha mondjuk tíz év múlva rám un, és nekem még csak egy érettségim sincs? Akkor majd ott állok a nyolc általánosommal, és biztosan mindenki értem fog kapkodni, hogy vele dolgozzam.

Az ember felkapott lesz egy milliárdos mellett, bekerül más körökbe, egy másik társadalmi rétegbe, még ha nem is futtatja magát, ez elkerülhetetlen. De nem magamért lennék sikeres, csak miatta, és tudom, ha egyszer véget érne a kapcsolatunk, akkor amilyen meredeken ívelt fel az életem, olyan meredeken zuhanna le, mert ezeknek az embereknek nem én kellek, csak az ő közelébe akarnak kerülni általam, vagy épp rajtam keresztül. Ha egyszer rám un, akkor már senkinek se kellenék, nem leszek érdekes, hirtelen értékemet vesztem, és mondjuk, ha ez harminc éves koromban következik be, sokkal nehezebb lesz akkor újra kezdeni, leérettségizni és szakmát tanulni, mint mondjuk most. Az a néhány hónap, amíg megpróbálnának kiszedni belőlem néhány szaftos, hírértékű pletykát róla, nem biztos, hogy elég lenne, egy új élet beindításához. Főleg nem nekem!

Neki aztán mindene megvan. Most már csak engem akar és egy gyereket, meg azt, hogy ne táncoljak, ne dolgozzak, és ne tanuljak, csak legyek mellette. És ezzel nincs is semmi baj, csak még egy kis időre lenne szükségem, amíg legalább leérettségizem. Mert szükségem van egy biztonságos háttérre, amit saját magam teremtek meg, és amíg ezt nem képes megérteni, addig sajnos nagyon sokat vitatkozunk.

Tudom, hogy őt is bántja, ami történt, hogy ő is felelősnek érzi magát, nem véletlen mondogatja, hogy ha újra terhes leszek, és megtudja, hogy valamit is csinálok, jön és begipszelteti mint a két lábam.

Dühös rám, mert nem akarom megismerni a családját, se a barátait, se a világát. Szerinte az orránál, sőt szabad szájúban fogalmazott, a farkamnál fogva vezetsz, én meg hagyom, mert egy hülye fasz vagyok!

A doki próbálta elmagyarázni neki, hogy az én múltammal, a zárkózottságommal, félelmeimmel, és önértékelési zavaraimmal, nagyon is sokat adtam neki magamból. Hogy ne várjon tőlem azonnal csodát, adjon időt, és legyen velem türelmes, vagy keressen mást. 

Hát nem tudom mennyire sikerült meggyőznie, és tényleg nagyon hálás vagyok neki ezért a kortes beszédért, bár a végén, az a keressen mást, annyira azért nem jönne be nekem…

Addig lógattam az orrom nagy depressziósan, amíg elkapott a nővérem és aztán már bántam, hogy nem vigyorogtam inkább körbe a fejem. Támadott, ahogy szokott, ha megijed, mert bajt szimatol.

Azt mondta, nincs miért sajnáltatnod magad, mert te akartad, hogy így legyen, ő hívott, de te nem mentél. A sulit választottad, és a saját életedet, amit én maximálisan támogatok. De gondolj bele, szerinted tíz nőből hány tette volna ugyanezt? Megmondom, kilenc és félből fél, és te vagy a maradék fél. Az a szint, ahol ő él, az emberek nagy százalékát megbolondítja. A pénz, az elképzelt gondtalan élet nagy úr, és magával ragadja a többséget, pedig minden társadalmi rétegnek megvan a maga problémája. Kevesek értik meg, hogy kisebb fájdalom az, hogy nem telik márkás táskára, minthogy magányosan ülsz egy luxusvillában és tudod, hogy a kinti farkastársadalom, csak arra vár, hogy előbúj és elkövess egy hibát, és akkor darabokra tépnek azok, akik addig a talpadat nyalták. Akkor is tolonganának körülötte, ha két feje volna szarvakkal és patával, de valljuk be, elég jó pasi a te skandinávod, már akinek bejön ez a típus. Én nem szeretem a szőke pasikat, tette hozzá vigyorogva.

(Volt is miért nevetni, mert Dani, pont az a tipikus vörösesszőke, kék szemű texasi cowboy, ahogy a nagykönyvben meg van írva!)

Hiába dumál, hogy nem ez a típus az esete, rögtön megtetszettél neki, és mikor megértette mi a szitu, becsületére legyen mondva, oda is tette magát rendesen. Talán jobban is, mint kellett volna, de ezen már kár rágódni. Aztán elment és gondolkodott, mert nála az ilyesmi eddig tart, hogy rájöjjön ki az a barom, aki egy ilyen nőt elenged, mint te, mikor az első volt nálad? Ő nem hülye, és tudja mit akar, valószínűleg annak is oka volt, hogy nem keresett azonnal, gondolom fel akarta mérni, hogy mennyire vagy diszkrét. Az hogy közben kiderült, több közös is van bennetek már más kérdés, de jött volna akkor is, ha nem leszel terhes, úgyhogy szedd össze magad, ne nyavalyogj itt nekem, inkább edd meg ebédre! Egy aranybányát lelt benned, ahogy te is benne, és veled ellentétben ő tudja ezt jól, és igyekszik is kihasználni. Kellesz neki, és hiszed vagy sem, szeret téged! Gondolom, ezt el is mondta már a maga módján. Többet ne is várj tőle, ő nem egy pattanásos képű kamasz, aki szerelmes szíveket küldözget neked a facebookon!

Úgy döntöttél, hogy maradsz, és ha engem kérdezel helyesen.  Ha igent mondasz, az ő életét éled, az ő feltételeivel. Persze csinálhatnád azt, hogy majd ha már lesz gyereketek, akkor megpróbálod te diktálni a feltételeket, és egy darabig ez működne is, mert nagyon odavan egy gyerekért, de nem sokáig. Ő egy karakteres kemény szerkezetű pasi, nem lehet hajlítgatni, mert hamar eltörik. És nem is ez egy őszinte szerelmes kapcsolat alapja. Nem hazudtál, nem bújtál álarc mögé, úgysem tudnál örökké alakoskodni, a természet előbb utóbb előjön. Jobb, hogy az elején tisztáztad vele, hogy te ilyen vagy, ezt tudod nyújtani. Ha nem képes rád várni még néhány hónapot, akkor soha nem lesz türelme hozzád, és soha nem fogja érdekelni, hogy te mit szeretnél, mert az ilyen öntelt gazdagok azt hiszik, ők mindent jobban tudnak. És a ti esetetekben ez lehet, hogy igaz is, de akkor is meg kell hallgassa, a te érveidet is. Szóval, vagy küld el most, amíg még nem szeretsz jobban bele, és nem veri magát több költségbe, vagy fogadd el olyannak amilyen.

Beláttam, hogy igaza van a nővéremnek, aki addigra már eléggé felhergelte magát, annyira, hogy alaposan kiosszon. Miszerint ne nyüsszögjek már, mert ha nem szeretne, csak gyereket akarna, akkor már rég keresett volna az oroszoknál egy szőke kék szemű béranyát, és egy számára jelentéktelen összegért, kihordatta volna a gyerekét. Nem venne neki lakást, és nem fizetné ki az anyja jelzálogját, meg a barátnője lakásának egy részét. Mivel elég okos, ezt ő is tudja, és sokkal egyszerűbben, olcsóbban és kényelmesebben is megoldhatta volna ezt a kérdést.

Persze ebben a perspektívában nézve, egészen másként festett a dolog. Nem válaszoltam, mert egyrészt igaza van, másrészt meg nem merném felbosszantani még jobban, mert még képes és eltángál, mint kiskoromban. Inkább megpróbálok úszni az árral, bár ez sem az erősségem, és a viták és veszekedések szünetében úgy szeretni, ahogy tudom, szívből, igazán…

A Valentin napom egy kicsit depressziósra és szomorkásra sikeredett, nem egyedül akartam eltölteni. Nem volt még kapcsolatom, és sok mindent tanulnom kell még, és a köztünk lévő távolság se nagyon segít abban, hogy helyén tudjam kezelni a dolgokat. Dühös vagyok, ha nincs velem, és fáj, pedig én akartam itt maradni az iskola miatt, szóval én döntöttem így, mégis rossz.

Hát gondolom valami ilyesmi a szerelem, hogy egyik nap a mennyben és minden oké, másnap meg már minden akár a pokol.

De aztán késő este csengetett valaki, és hirtelen kisütött a nap és elállt az eső, és a kövér esőcseppekben megláttam a szivárványt.

Ott volt mosolygósan, szőkén, és innentől kezdve már nem voltam többé bánatos.

Reggel csak mosolygott a kávéja fölött, már nem meregeti a szemeit, mint eleinte, kezdi megszokni. Sokat kávézik amúgy csak light-osabbat. Lelkesen mosolyogtam rá vissza, vagy hát legalább is igyekeztem, mert az arcomnak az egyik fele az nem nagyon akart ebben részt venni, inkább olyan duzzogó volt, vagy mint egy falánk hörcsögé, aki teletömte a pofazacsiját magokkal.

Aztán az öcsém sündörögni kezdett, hogy nézd Luna, valami IQ bajnok, megint a ház elé állt, majd jól megvágja a közfelügyelet.

Nem értettem, miért olyan fontos most megtekintenem a delikvenst, de megtettem, és láttam, hogy a kedvenc autómárkám álldogál elárvultan a bejáratunk előtt, méghozzá a kedvenc barna színemben.  Nem egy fullos dilidoki féle Aston Martin, se egy Ferrari, hanem egy Wolsvagen Passát CC.

Barátom meghallgatta az öcsémet, aztán csak titokzatosan somolygott, hogy vajon ki lehet az a fasz, aki ideáll? Menjünk le, és nézzük meg!

Nem nagyon akartam érteni, miért is kellene, de ő csak mosolygott, és nekem az egész kezdett egyre gyanúsabbá válni.

Hát igen! Bizony az enyém lett, nekem hozta, most lett egy kocsim is!

Csodás vajszínű bőrülésekkel és belső kárpittal, valami gyönyörűséges barna színben. 

Ilyen origi állapotban kaptam meg!

Képes volt még a nejlonborítást is visszatenni rá, hogy lássam,

én vagyok az első gazdája, mert mindig azt mondtam,

szeretnék egyszer egy olyan kocsit vezetni, amin még rajta van a nejlon,

szóval hogy lássam, valóban új!:) Hát nem aranyos?

Olyan nagyon boldog vagyok, ha ilyen! Nem az ajándék miatt, 
hanem mert emlékszik miket mondtam, és figyel a számomra kedves 
fontos részletekre!:)

Hát a vezetés az nem ment rögtön, meg ott volt, hogy kóddal indul nem kulccsal, és még néhány fura dolog, ami az öreg kis Opelban nem volt. Megugrottunk, aztán ügyesen lefulladtam, közben megint azt hallgattam, hogy ne járkálj többet a gyalogátkelőn, inkább használd ezt.

Hát lehet haragudni egy ilyen pasira? Talán igen, de nekem az nem megy!

Ráadásul még olyan okos is! Figyelte, ahogy ismerkedünk a szépséggel, aztán csak sóhajtozott. Ezt még gyakorolni kell!:)

Türelmesen magyarázott, én meg figyeltem is, de hát olyan ennek a kocsinak a műszerfala, akár egy repülőé. Tettünk egy rövidke kört, és olyan jó volt újra hallani, hogy nem tévedtünk el, csak később érünk oda! De ez nem történt volna meg, ha bekapcsolod a navigációt. Én meg csak rácsodálkoztam! Nahát! Ebben az is van?:)

Mindenképpen szeretném neked megmutatni, mert Ő az én első saját autóm!

Ó annyira elképesztően boldog érzés gépjármű tulajdonosnak lenni, 

főleg egy ilyennek!:)

Tomi szerint ez a lényege, a futómű, a kipufogó és a hátsó, akár a nőknél!:)
Annyira boldog vagyok, hogy még csak hátba se vertem ezért!

Nagyon boldog voltam. Azt hittem elfeledkezett a Valentinról, de már egy ideje titokban készült rá. Mert hát ezt a kocsit ki kellett választani, előtte kideríteni, hogy mennyire tetszik ez a típus, és még a papírjait is elintézték az Andrással. Szóval teljes Don Carlos-i összeesküvés, boldog áldozata lettem.

Ezért csak megérdemelt egy nagyon szexi erotikus rúdtáncot! Szereti, én meg őt szeretem, meg mindent, amit csak akar!

Később kimentünk a konyhába, hogy némi kalória utánpótlást vegyen magához, és gondolta ő is mutat nekem egy kis erőnlétit. Felpattant a konyhaszekrényre, átnyúlt a szemben lévő gáztűzhely tetejére, és rendkívül mutatós fekvőtámaszokat nyomott a levegőben. Közben nagy elégedetten, elkönyvelhetett néhány óóót, és elismerő pillantás tőlem. Nagyon önelégült fejet vágott, gondoltam megcsikizem egy kicsit, hiszen annyira csiklandós. De nem volt túl jó ötlet, mert ahogy felnevetett, megbicsaklott a könyöke, elvesztette az egyensúlyát és leborult. Riadtan belekapaszkodott a sütőajtó fogantyújába, az meg engedelmesen kinyílott. Esés közben majdnem bedugta a szépséges fejét a sütőbe, akár egy újévi ropogós malacka, csak egy citrom kellett volna a szájába, ahonnan most egészen más szavak jöttek. Ráadásul a lábával kirántotta a fiókot, és az evőeszközök meg mind ráborultak. Szerencsére nem lett tarajos sül, és nem sérült meg sehol se!:)

Egész éjjel beszélgettünk, nevettünk és szerelmeskedtünk. Ő soha nem volt hozzám erőszakos, mindig gyengéd és figyel rám, de sokszor mutat vagy mond új dolgokat, amiket addig még nem csináltam. Eléggé behatárolt a tudáshalmazom, de nem bánja, inkább úgy veszem észre, nagyon is élvezi, hogy általában mindenben ő fekteti le nálam az alapokat. Nagyon türelmes, soha nem kér olyant, amit nem akarok, és ha nem értem, hogy mit akar, mert volt olyan is, hát rávezet. Egyszer például, azt kérte, ölelj át, én meg próbáltam a karommal, de épp egy asztalon gyakorlatoztunk, és nem nagyon értem el, erre elnevette magát, hogy a comboddal gondoltam.:)

Hát akadnak ilyen félreértések az életemben. Azért kérdőre vontam, hogy te most kinevetsz? Azt mondta, igen, mert szórakoztatsz. Melletted el tudok lazulni, fontos vagy nekem. Fontosabb, mint szeretném. Fontosabb, mint gondolod!

Tudod, őszintén szólva nem gondoltam semmire vele kapcsolatban. Bárcsak merném, bárcsak elhihetném, hogy tényleg én kellek ennek a férfinek. De ha rám néz, azzal a rezzenéstelen, hideg csodaszép tekintetével, még most is csak azt érzem, hogy elszédülök és beszippant valami őrült örvény. Nem vágyom semmi másra, csak szeressen és engedje, hogy még sokáig szerethessem!

Mellette olyan magától érthető minden,  ha nem értem, megmutatja mire gondol, és olyan természetes fesztelenséggel, hogy nem jövök zavarba, és nem szégyellem magam.

És most azt látom, hogy feltérdel, a lába közé kap és elkezd felfelé araszolni felettem. Hát egy kicsit meglepődtem, hogy csak így, mert hát nincs azzal semmi bajom, csak hát így hirtelen….

De nem arra gondolt, hanem a cicim közé akarta tenni magát, mert azt hitte már megnőttek annyira. De hát ugye a 75-ös B még nem elég nagy ehhez, ezekkel még nem lehet így vagánykodni. Szóval nem sikerült, és csak nevettünk, és azt mondta, ok, erre majd visszatérünk akkor, ha már ketten lesztek, és még jobban megnőnek.

Szóval nincs nekem bajom azzal, amire gondoltam, rendben van az orális szex is, főleg, hogy sosem kér olyant, amit ő ne tenne meg nekem, mindig hagyja, hogy én döntsem el, akarom vagy sem, csak meglepett, hogy úgy lerohan. És persze ő is észrevette, mert egy kis hallgatás után megkérdezte. Mire gondoltál, mikor olyan ijedt cicaképet vágtál?

És megmondtam, hogy azt hittem a számat vetted célba.

Ő meg csak nevetett és azt mondta, szeretem, hogy ilyen kedves buta vagy, el sem hiszed, mekkora hatalmad van felettem. Átölelt, és ahogy megcsókolt, súgta, hogy az enyém vagy és jobb, ha megbarátkozol ezzel a gondolattal, mert soha nem adlak másnak. És mikor már kezdtem volna elvarázsolódni, hogy nahát….kuncogva a fülembe súgta. Szóval, hogy is volt ez a sztori a száddal? Esetleg lenne kedved hozzá?

Hát ennyit az elvarázsolódásról!:)

Ez a hónap minden bizonnyal az öcsémé lett, bár a barátom is nagyot alkotott a konyhai akrobatikával, na és a Valentin napi meglepetéssel, de öcsém….  el kell ismernem, még magányomban is felderültem tőle. Anyu betévedt a titkosított szobájába – figyelmen kívül hagyta a 

„Bunker – Magánlak! 

Idegeneknek tilos!” 

feliratot, és talált néhány érdekességet. Magától elkószáló penészes szendvicset, szakállas húsit, erősen használt alsónadrágot. Gyanús állagú zoknikat, melyekkel Barbi szerint, ha hátba dobja, leszakad a tüdeje!

Hát szóvá tette!

Öcsénk kikérte magának a magánlaksértést, a zaklatást, és az ide vágó Ptk. paragrafusokat, és személyiség jogait idézgette a régi időkből. Hát ebből is látszik, hogy tényleg van esze arra ami érdekli, mert ezeket még akkor hallgattuk, mikor anyu már az egyetemre járt, és nekünk mondta fel az anyagot.

Anyu meg a magától elvágtató étkeket kérte ki magának!

Én meg, feledve a rosszkedvem, igazi görény voltam, és beálltam középre, fülig vigyorral, felrántottam a vállaimat, és kapkodtam a fejem egyikről a másikra, ahogy asszóztak, éppen ki óbégatott a másikkal. Még billegtem is, túljátszva az érdeklődést, és megjegyeztem, hogy régen ezt dalban mondtuk el…:)

A végeredmény! Anyu nevetve beleborzolt a hajamba, öcsém részéről meg érkezett néhány használtas alsó, magától menekülő zokni, és egyéb bűzös étek, amik elől sikoltozva menekültem, és kikértem magamnak a szemérem-és jóízlés elleni erőszakot, és felhívtam rá a figyelmét, hogy nekem is vannak személyiségi jogaim.

Lehet, szakmát váltok, és a Béke nagykövete leszek! Pillanatok alatt összefogtak ellenem!:)

Öcsém felbuzdulva a kezdeti sikerein, nem átallott beleborzolni a hajamba, a szokásos mi ez bambusszal, amit úgy utálok, amivel a vastag szálú, sűrű hajamra céloz, mert egyszer egy hülye tyúk, azt mondta egy osztály bulin, hogy nekem olyan a hajam, mintha bambuszokat hordanék.

Hát sajnos, akkoriban még nem ismertem a dilidokit, mert megemlíthettem volna az ő raszta hajkoronáját, hogy az már valóban kicsit hasonlít a bambuszra. Ettől eltekintve, egy igencsak szupi pasi hordozza büszkén a fején, és én még nem láttam nála jobb pasit. Sajnos ez nem csak az én véleményem volt, minden nő a környezetemben odáig van érte a kórházban is. Ettől meg szegény keresztanyunak volt totál elege, mert ő a főnővér a szülészeten, és állandóan a nővérek rajongását, vagy szerelmi bánatát hallgatta.

Öcsémmel viszont csata lett, és két vállra vittem. Azt mondta, ne eddzek ennyit, mert túl férfias vagyok. Hát nesze neked régi ropi!:)

Íme az izmos ropika!:)

Se cici, se popsi, csak némi karizom!:)

Szeretem a hajamat feltűzve hordani. Legtöbbször a fejem tetejére gumiztam, ezért aztán sokan hívtak szökőkúthajú lánynak!

Szeretem a hajamat feltűzve hordani. Legtöbbször a fejem tetejére gumiztam, ezért aztán sokan hívtak szökőkúthajú lánynak!

De volt, hogy csak simán hátragumiztam.

Nem tudom neked milyen hajad lehet!

Engem sokszor idegesített, hogy ilyen a hajam, de azért soha nem vágatnám le!:)

Most megy a nagytakarítás, mert hamarosan férfi kerül a házhoz!

Bizony kicsim! Valami csoda, ami most történik körülöttünk! Oldalakat kellene most írnom erről a kapcsolatról. A megismerkedésükről, mikor anyu ment hozzá interjúra, és annyira, de annyira zavarban volt szegénykém….

Az első pillanatban felizzott körülöttük a levegő, de hát ott voltunk mi, mint 3 utánfutó, és anyu úgy gondolta, ebből úgy sem lehetne semmi egy ilyen férfival, mint az András.

Doki szerint, minden okkal történik az életünkben, és én átvitt értelemben, nem kevesebbet, mint az életemet köszönhetem a főnöknek azzal, hogy időt és energiát nem sajnálva, megtanított kung-fu alapjaira, és mikor megtámadott az a gonosz ember, egy ideig tudtam védekezni. És a fizikai erőnlét mellett, a harcművészet szellemi részével elültette bennem a gondolatot, hogy soha nem szabad feladni! Mindig van holnap, és a holnap egy új remény!

Igazuk van! A dilidokinak is és az Andrásnak is!

Az élet olyan szövevényes. Ismerte a papát, együtt sportolt az igazi apánkkal, a maga módján megszépítette az életünket és rengeteget törődött velünk! Azzal, hogy anyu elment hozzá dolgozni, hogy belépett az életembe, meg is mentette azt. Ahogy a doki is, akit mindig piszkálok és a cinikus vicceimmel bombázok, mert nem akarom, hogy tudja mennyire kedvelem, és milyen hálás vagyok neki. Elég sokkal tartozom mindkettőjüknek azt hiszem!

Ígérem, később, ha már nem havi lebontásban írok, ezt a sztorit részletesen elmesélem, egészen eddig a napig, ami most történik.

Anyu annyi sok magányos év után, annyi keserűség, és fájdalom után, végre beadta a derekát, és felvállalta előttünk az Andrást! A főnök, aki hamarosan apu lesz nekünk, beköltözik. Én meg ki….

Rosszkedvű vagyok, tudom, hogy butaság, hogy egy érzékeny liba vagyok, de nem tehetek róla. Úgy érzem most már végérvényesen, visszavonhatatlanul felnőttem, mert kiköltözöm anyutól. Tudom, hogy butaság, csak egy fal választ majd el minket, és nem is most nőttem fel, hanem talán egy július végi éjszakán, vagy mikor elvesztettük Kevint.

De többé már nem lakom anyuval, nem nyithatok be hozzá éjjel, ha valami bajom van, többé már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Gyűlölöm a változásokat, mert csak ritkán hoznak jobbat. Remélem ezúttal másként lesz, mert anyuéknak kell egy hálószoba.

Anyu a nappalinkban aludt, a sarokkanapén, ahol éjszakára elhúzta a válaszfalat, és így nem zavartuk, ha kimentünk az ebédlőbe vagy a konyhába, mert régebben még mi egybenyitottuk a nagyszobát, a hallt és az egyik kisszobát, az eredetileg négy szoba hallos lakásunkban. Ez a hall egy haszontalan dolog. Átjáró a nagyszoba és a kicsi között, ablak nélküli, és még az előszoba felé is nyitott, tehát adva van egy sötét lyuk, amin három ajtó van.

Minden ismerőstől könyvespolcvasakat kunyiztunk, és végül az egész sötét zugot sikerült bepolcoznunk. Különböző mintázatú vasak voltak, de nem számított, a lényeg, hogy pakolni lehetet rá könyveket.

Polcnak valót pedig nagyon kalandos úton szereztünk! Anyu és a körcsike egy közeli építkezésre mentek, és bevetve minden női csáberőt és kedvességet, szert tettek két kerítésnek használt USB táblára, mikor már bontották el őket. Anyu úgy mondta, tulajdonjogot szereztünk rá!:)

Na ebből vagdostunk le polcokat, és ide a sötét zugba, elfért egy csomó könyvünk. Barbiék alig nagyképűen úgy jellemezték a sötét zugot, hogy „A Nádasdy könyvtár”!:)

Na ebből lett nekünk később kb. az ebédlőnk!

Így egy légtérbe lett a konyhánk az ebédlőnk és a nappalink, fő díszével, az imádott zongorával, amit egy elhúzható szalagajtóval választottunk le éjszakára anyunak. A kanapé is szép volt, pedig használtan vettük, U alakú, ahogy anyu meg a körcsi magyarázta áhítatosan, hogy ezen szinte mindenki elfér majd az ünnepeken!:)

Ha láttad volna kicsim! Akár a heringek néha, de esküszöm neked, mi olyan boldogak voltunk, olyan szeretetben majszoltuk karácsonykor a tócsit, mert másra nem tellett, hogy azt le se tudom írni. Azért mindig volt valami üdítő, ha más nem szomszéd bácsi féle málna, amivel koccinthattunk, és dédike a legnagyobb mágiaügyi varázsló, mindig tudott valami sütit a semmiből is elénk varázsolni!

Annyira, de annyira szerettem gyerek lenni! Úgy szerettem mindenkit! Néha arra gondolok, hogy talán a szegénység, a bajok hoztak minket ennyire közel egymáshoz, és az volt a legnagyobb szerencsénk, hogy anyu meg a körcsike, akivel 6 hónapos kora óta ismerik egymást, mindketten nagyon vidám, nevetős pozitív emberek.

Mi nevettünk a lyukas zoknikon, az elkopott könyökű pulóvereken, anyu alakján, akinek darázsderekára sosem sikerült megfelelő kosztümöt túrni, és dédikének mindent be kellett varrnia, a rettentő súlyú és hangú Singeren!:) Fillérekből öltöztünk a turkálókból, és egyáltalán nem zavart, hogy mások már hordták, kimostuk és kész.

Az zavart, hogy a suliban kukásnak csúfoltak, mert megláttak minket egy ilyen tuributikban. De ez a csúfolás csak akkor kezdődött, mikor már nem jártunk egy suliba a Barbival. Addig senki se mert volna gúnyolódni rajtunk, mert Barbi lehet kitépte volna a nyelvét, mint Ripley hadnagy az Alliennek!:)

A Singer egy varrógép volt, ami egy asztalba volt behelyezve, vas lábai voltak. Egyszer ráálltam, hogy letöröljem a karnisról a port, és megbokrosodott alattam. Két lábra állt, és ahogy leborultam, rám, meg a segédkező öcsémre dőlt, akinek pedig az lett volna a feladata, hogy szemmel tartsa az ilyen esetre. Maga alá temetett minket, és komoly sérüléseket okozott, alig bírtunk kimászni alóla, anyuék meg felállítani!:)

Körcsike legalább elégedett lehetett végre az erejére, ami a súlyából adódott, amit csak úgy jellemezett, hogy ha koca lennék, már megértem volna a vágásra!:)

Sose felejtem el, mikor berontott hozzánk egy tálca Dobos tortával - ami a kedvencünk, mert otthon nem tudtuk soha előállítani, csak olyan cukormázzal, amibe még az én fogam is majdnem beletört, - hogy anyu ossza ki mindenkinek és együnk. Anyu csak hüledezett, hogy megőrültél, miért költöttél ennyi pénzt sütire? Körcsike meg rettentő szomorú arcot vágott, és közölte vele, mert gyászolok! Anyu szegény egy pillanatra elbizonytalanodott, mert körcsike akkor már elvált, és a szülei sem éltek. Riadtan tapogatózott, hogy talán meghalt az exed? Körcsike meg hatalmasat harapott a tortába, és úgy mondta. Nem! 100 kiló lettem! Gyászolom a kettes számrendszert!:)

Anyu kicsit megkönnyebbült, aztán még próbálkozott, hogy akkor miért is falunk tortát? Körcsi meg olyan lila orrhangon, ahogy mi szoktunk sápítozni, rázendített, mert már mindegy! Egy kövér koca lettem! És most gyászolom a derekam!:)

Szóval, bármi is volt, mi mindig nevettünk!:)

Kellett a nagy tér, mert sokan voltunk, és anyunak ez volt az álma, egy egybe konyha, ebédlő, nappali! Ahol főzés közben tévézhet, vagy tanulhat az öcsivel, és nem kell szoronganunk, kettőnek kimenni, ha egy be akar menni a konyhába vizet inni, mint régen. Most a régi konyhánk lett a dédike szobája, ami azért nagyobb egy fél szobánál, ő prímán elfér benne. Van kényelmes széles nyoszolyája – ahogy ő hívja:) – szekrénykéje és még egy oltárkája is, amin egy legalább méteres imádkozó szűz Mária szobor áll.

 Nejlon zacsikba pakoltuk a törmeléket, ahogy bontottuk a falat, és a körbe rakott zacskóporciókat, naponta próbáltuk diszkréten elhagyni néhány kukában. Mindig csak egyet-egyet, mert tudjuk, hogy az építési törmelék veszélyes hulladék, de sajnos nem tellett konténerbérlésre.

És nem is zavartuk anyut, ha megszomjaztunk, mert a WC, a folyosóról nyílott, és inkább oda mentünk inni. Eddig a nővéremnek volt egy kis szobája, meg a dédike lakott a konyhából átalakított pici szobácskában. Mi a Tomival egy viszonylag nagyobb kisszobán osztoztunk, méghozzá úgy, hogy középen felhúztunk egy vékony ytong falat. Mivel abban a szobában homlokzati fal tiszta ablak, mindkettőnknek jutott elég világosság. Az ytong fal végére tettünk egy harmonika ajtót nekem, és tettünk egyet a Tomi szobájának a végébe is, amit ott lefalaztuk, így megvolt a külön bejáratú szobánk, plusz egy kis beugró, ahol a cicusok tanyáztak, az eredeti ajtófélfa és az én ajtóm között. Az én szobám pont egy keskeny ajtónyival volt rövidebb a Tomiénál, de mivel Kakukk ovis korunk óta nálunk dekkolt, úgy gondoltam, őt jobban megilleti a nagyobb szoba, hogy elférjenek, ha nálunk aludt!:)

A másik kisszobánk megmaradt egybe, ott a Barbi lakott a Sziszivel és Cleoval. Nem mondom, hogy táncolni lehetett, de azért elfértek. Soha nem is az alvással volt a gond, az átépítés előtt, mi együtt voltunk a Tomival, és engem egyáltalán nem zavart, szerettem vele lakni, és Kakukkal is jól elvoltunk, ha ott volt. Anyu szerette volna, ha mindegyikünknek van legalább egy picurka kis saját privát zuga. Anyu úgy gondolta, ez alap, minden embernek joga van egy picurka magánszférához, és ha már szült három gyereket, akkor ezt valahogy neki kell biztosítani. Tudod kicsim, anyukámnak a nehézségek ellenére is voltak elvei, és nem csak elvárásai velünk szemben, hanem előbb megteremtette az emberi méltósághoz alapvető dolgokat, még akkor is, ha szegények voltunk. Mindig tiszteltem benne, hogy ennyire mélyen belelátott a gyermeki lelkünkbe, hogy valahogy nem felejtette el, milyen volt gyereknek lenni. Mások utálták a tesóikat, nekünk az volt a büntetés, hogy nem lehettünk együtt, hanem a szobánkba kellett menni, gondolkozni.

Remélem, jó anyukád vagyok, mert tudom nincs könnyű dolgom, nagyok az elvárások magammal szemben is, és ott vannak az elődök, akik igencsak magasra tették a lécet!:)

A lakásban a gond a pakolással volt. Ennyi embernek már nagy kihívást jelentett a télikabátok tárolása is a nyári időszakban. Nem volt elég szekrényünk, dobozokba pakoltunk, amiket én szépen bevontam a fallal harmonizáló tapétával, és felpakoltuk a szekrények tetejére, hát így éltünk.

Igen érdekes szitu volt, mikor először hazavittem a barátomat! Amúgy is elég kaotikus volt az életünk akkoriban, és akkor még ő, a mi otthonunkban! Előtte próbáltam elmagyarázni, hogy mi az átlagosnál népesebb család vagyunk, a lakás méretei viszont adottak. És mikor bejött, mindenki meg volt kicsit illetődve, mert már tudták kicsoda. A lakás ragyogott, nem csak én, mindenki suvickolt, ő meg csak mosolygott anyu szabadkozásán, mikor az egyik szekrénybe bedobált cuccoknál győzött a nehézségi erő, és szépen kitárulkozott, a tartalmát meg a szoba közepére okádta!:)

Egyre csak mosolygott és azt mondta, nem a lakás mérete számít, hanem akik benne élnek. Gyerekkoromban nekünk is csak egy szobánk volt….az is a konyhában, tette hozzá kis gondolkodás után rám mosolyogva. Én meg vissza rá tátott szájjal, mert nem értettem, hogy most én nem értem mit motyog, vagy hülyeséget mondott!

Amúgy is idegességemben valamiféle euforikus hangulatban éltem meg az egészet, csak nyomokban emlékszem az eseményekre, hát ez a kínos pillanat viszont megmaradt!:)

Könyvespolcnak nem volt hely, ezért anyu azt találta ki, hogy az egész lakásban, a plafon alatt egy sor polcot fúrunk, és könyvet pakolunk fel. András hegesztetett egyik vállalkozó barátjával sima vas háromszögeket egy kampóval, ezeket felfúrták, mi meg a régi bútorokból, szomszéd bácsitól kölcsönkapott dekopír fűrésszel polcokat vágtunk rájuk. Hát nagy projekt volt, de rengeteg könyv elfért rajta körbe mindenütt a lakásban.

Az elosztás az én feladatom lett, és imádtam! Egész nap létráztam, már szinte úgy közlekedtem akár egy ízig-vérig festő, és igyekeztem úgy pakolászni a könyveket, hogy tartalmuk szerint, az öcsémhez például olyanok kerüljenek, amiket esetleg, ha elolvasna, szeretné. Indiános meg kaland könyvek, esetleg Rejtő Jenő.

Nekem mindegy volt, bármit olvastam, Rejtő könyvek meg a legszomorúbb napomon is, egy zacskó szotyi társaságában, harsány nevetésre késztettek néhány percen belül. Ha nagyon nagy volt a baj, akkor nem olvastam, és nem hallgattam zenét se, csak gubbasztottam.

Mikor a papa is elment, eladtuk a kis földszinti lakásukat. Akkoriban még nem voltak olyan horribilis árak, azt hiszem 1,2 millióért ment el a lakás. Ebből a pénzből anyu egy milliót befizetett a hitelünkbe, ami mire átváltották, meg ilyen levonás, olyan engedély, szóval 800 ezer lett a vége. A maradékból vettünk ytongot, harmonikaajtót, némi csempét, festéket, hogy kifessünk, és még ami kellett az átalakításhoz.

Falaztunk, csempéztünk, a végére már egészen jól mentek a dolgok, megbarátkoztunk a csempevágóval, és a vízmértéket igazi virtuózként kezeltük, hogy egyenes legyen a csempe, meg a fürdőt a wc-től elválasztó fal. Csak a vízszerelést nem tudtuk megoldani, arra kellett szerelő. Szerencsére András szerzett egy jó szakembert, aki nagyon baráti áron dolgozott.

Megmaradt a papa kocsija, a mi kis Opelünk, és a garázsuk is, ami az öcsém birodalma, szeme fénye!

Most a Tomi mellé megy a nővérem, elfoglalja az én picuri szobámat, anyuéknak meg lesz külön hálójuk. És bármikor hazamehetek, enyém a nappali sarokgarnitúrája, és a nővérem, amúgy is sok időt tölt a másik lépcsőházban levő Cleo lakásában, hogy együtt tanuljanak, és együtt legyen a másik barátnőnkkel, a Sziszivel is, vagy éppen gyorstalpaló állatorvosi kurzust vesz, valahol a város egy másik pontjában.

Az öcsém meg úgy döntött, beköltözik hozzám, ha nincs itt a barátom. Végül is elférünk, úgyse tudnám lerázni, és így legalább éjjel nem félek egyedül. Mostanában úgy is egyre jobban az árnyékommá válik. És tegnap annyira megnevettetett, hogy végre átlendültem a depressziómon. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, de örülök neki. Pedig csak annyi történt, hogy megkért, menjek el megnézni a kosaras edzését, és hazafelé természetesen ő vezetett. Mikor indultunk volna, óvatosan közénk ereszkedett egy aprócska, gombostűfejnyi pókocska. Mondom, nézd csak, itt egy nyakigláb apó! Ő meg nem volt ilyen szeretetteljes, azonnal fogd meg és dobd ki, hallod Luna ez nem vicces!

Irtózik a pókoktól, de ez olyan pici volt, hogy szinte nem is látszódott, persze, hogy nevettem.

Ő meg, fogd meg azonnal, nem akarom, hogy itt összefonja nekem a kocsidat. Hát akkor már kész voltam, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a nevetést.

Ő meg, egyre csak hajtogatta, "He, maradjál már!"

Ettől még jobban nevettem, mert anyu főnöke, meg a barátom is mindig ezt mondja, úgy tűnik ez olyan tipikus férfi szöveg korra, és nemzetiségre való tekintet nélkül.

Mondtam neki, az még rendben, hogy általánosban megkérdezted anyut, van-e foga a galambnak, mert különben, hogy töri meg a kukoricát, de az, hogy majd 18 évesen nem tudod, hogy a pók sző, és nem fon…. Mindjárt megkérem, hogy tanítson meg a Parketta fonásra, jól mutatna vele a hajam. Hát, maradjunk annyiban, hogy úgy szorította a kormányt, azt vártam mikor facsar belőle vizet, és nem nevetett velem….

És végszóra Kakukk is beszédelgett nagy izgatottan, majdnem olyan dagadt és lila arccal, mint az enyém. Úgy tűnik, nem akar kilógni a családból, most passzol hozzám, úgy is megígérte régen, hogy feleségül vesz, ha nem kellek senkinek se!:)

És annyira édes volt, ahogy mutáló kappanhangon, felajzottan elmesélte, hogy robogott a rozoga kis mopedjével, amit a tavalyi fizujából spórolt össze, és húzatta, mert késésben volt. És matek óráról késni, az lehetetlen, öcsém is képes lenne, még félholtan is bekúszni, szóval tud valamit az a tanár!

Gondolta, a Himnusz éneklése utáni kiértékelés alatt besurran, legfeljebb holnap majd szólózik. Ekkor jött egy idős sofőr és kihajtott elé, figyelmen kívül hagyva a Stop táblát, és annak következményeit. Szegény jó Kakukk, meg akart támaszkodni a kasztnin, de nem sikerült tompítania, és szépen átszállt a kocsin, közben meg csapkodott a karjaival, mint a vadlibák, csak éppen nem gágogott. Fejjel előre beleszállt az aszfaltba, a sisakja beszorult, ki se tudta tépni. Szédelegve faggatta a másikat, hogy nem látta, azt a kurva Stop táblát? A papa meg nagyon meggyőzően érvelt azzal, hogy az előbb az még nem volt ott!

Kakukk rettentőn felhúzta magát, még az időközben kiérkező rendőröknek is óbégatott, hogy mi? Talán én tettem ki repülés közben azt a rohadt táblát?

Megnyugtatták, hogy ott volt az már eddig is, ne aggódjon!

Rendőri felügyelettel ért be az órára, és olyan zilált volt, hogy még a büntetést is megúszta, a tanár teljesen meghatódott, hogy félholtan is benyargalt.

Szóval most egy kicsit mindhárman deformált fejűek lettünk, és óvatosan hordozzuk értelmünk tároló dobozát!:)

Én jobbára otthon tevékenykedem, katalógusokat bújok, a nővérem meg intézkedik, mert köztünk ő a telefonbetyár, szeret intézkedni, én meg nem kimondottan az a mindenben belefolyó asszisztens típus vagyok.

Intézi a konyhán az utolsó simításokat, a konyhakész szauna bekötését és minden egyéb felszerelést, amit én kiválasztok. Igyekszem lekötni magam a tervezéssel, mert valami nagyon fura dologról értesültem, és nem is tudom, hogy miként vélekedjek róla. Olyan érzésem van, mintha elrontottam volna a gyomrom. Most is, mint mindig, ha az igazi apámra gondolok, ha vele kapcsolatban tudok meg valamit. Ráadásul ez már valahogy a sors fintora is, hogy még a halála után majd egy évvel is megtudok olyasmit, ami valahogy engem érint kínosan.

A hír pedig, hogy apám nőjének gyereke született. Nagyon fura és kínos volt a szitu, mert eleinte azt hittük, ő is a mi fél tesónk lesz, és sokan, még mások is ezt gondolták, mert a nővérem nevetve mutatta a nő facebook oldalát, ahol többen sajnálkozásukat fejezték ki, hogy milyen szörnyű így gyereket szülni, hogy soha nem találkoznak apa és gyermeke. Aztán mikor megtudták, hogy apa  köszöni szépen, jól van, vagyis más, és nagyon is élő, néhányan elejtettek, egy „ja bocs, akkor gratulálunk” és más hasonlót, ami szerintem még kínosabb, mint a meglepett hallgatás. De aztán egyre jobban felhúztam magam, mert ez a nő, nem tud olyant tenni még akaratlanul sem, hogy ne okozzon nekem fájdalmat vagy bosszúságot.

Mikor terhes voltam, sokáig gondolkoztam a neveken. Mivel elzárkóztam amennyire csak lehetett, ebben éltem ki magam. A fiú nevek közül a Kevin és a Robin volt a befutó, így a két név közt tanakodtam sokáig. A barátomnak is tetszett mindkettő, de végül a Kevin mellett döntöttünk, illetve én akartam, hogy inkább Kevin legyen, mert a Robin név nekem valahogy inkább lányhoz kötődik, még ha nálunk fiúknak adják, akkor is.

Viszont a lánynéven gondolkodnom se kellett, mert tudom, ha egyszer lányom lesz, a Kíra nevet kapja. Ez a név, ha ügyesen néztük, kötődött a barátomhoz, és ez olyan titkos intim dolog volt, amit csak mi tudtunk miért, és hogyan, de mivel kisfiúnk lett volna, egyelőre elengedtük a Kíra nevet. De úgy terveztük, majd később talán még odaadhatjuk egy kicsi csodának, aki a legfontosabb dolog lesz kettőnknek!

Ám mióta néztem a téli olimpiát, telesen rácuppantam a Natasa névre. De végül is a Kíra Natasa még simán belefér egy újabb babaprojektbe, gondoltam. Na és erre mit olvasok a facebookján? A kislány neve Kíra Natasa!

Hát iszonyatosan rosszul esett, hogy még ezt is elvette tőlem! Persze tudom baromság, de akkor is, rohadtul kiakadtam. Az nem érdekel, hogy még egy éve sincs, hogy az apám meghalt, mert azt kapta, amit megérdemelt. Neki nem volt jó az anyu, mert az anyu normális életet akart, meg rendszert vinni a mindennapjainkba, és nem akkor kelni, mikor éppen megébredünk, és akkor is feküdni, mikor kedvünk tartja. Ezt megteheti az, aki egyedülálló, de három gyerekkel képtelenség.

Apámnak a szabadság kellett, meg az „én is boldog akarok lenni” elcsépelt mentegetőzés. Hát remélem most boldog és elégedett, hogy az a nő, akit úgy védelmezett velünk szemben, akinek elhitte, hogy a nővérem rátámadt és megütötte terhesen, kikutatott minket és átnézte még a szennyesünket is, mikor ott kellett aludnunk és mentünk haza, mert azt hazudta neki, hogy elloptuk az aranygyűrűjét, aztán mikor megtalálta a táskájában csak nevetett. Akivel olyan jókat gúnyolódott rajtunk, bezártak egy szobába és azt mondták, nem engednek többet anyuhoz, mi csak sírtunk az öcsivel, és még ma is emlékszem mennyire rettenetesen féltem, szinte megbénított a rémület, hogy nem látom többet az anyut. Tudom, ma már persze tudom, hogy butaság, de akkor elhittem, hogy ott kell maradnunk örökre. És csak akkor engedtek el, mikor a nővérem jött értünk. Felkapott egy vázát és azt mondta, most kivágja az ablakkal együtt, és addig dobál ki mindent a szobából és ordít segítségért, amíg valaki kihívja a rendőrséget.

Minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzanak minket, és csak nevettek a vergődésünkön. Most ez a nő, egy másik férfinak szült gyereket, a halála után kevesebb, mint egy évvel.

Aztán lehiggadtam egy kicsit, mert hát attól még lehetne az én kislányom is Kíra, mert az övé az lett, elférnének a nap alatt. És próbáltam neki mentséget is találni, hogy talán éheztek, és nem tudták fizetni az albérletet, és nem volt, aki fizesse, mert hát a munkához, ő nem szokott hozzá. De akárhogy is keresem a mentségeket, akkor sem értem, hogy volt képes egy másik férfinak gyereket szülni, ilyen rövid időn belül, és hirdeti fennhangon a facebookján a fene nagy boldogságukat, mikor egy éve sincs még, hogy porig sújtottan gyászolt, és haldokolt a fájdalomtól.

Ha szakítottak volna, és úgy lesz rögtön terhes, azt még megértem, megeshet bárkivel. De ő nem elhagyta, hanem meghalt. És a halál, ha ilyen hirtelen jön, nem lehet rá lelkileg felkészülni, hogy na, most akkor mától már új társat keresek. Hiszen a gyásznak is megvan a lelki folyamata, amiken át kell menni. Tudom, rengeteget hallgattam a dilidokitól. Én csak azt nem értem, hogy egy gyászoló nő, sőt társ, mert együtt éltek az nem számít, hogy nem voltak házasok, szóval, hogy képes ilyen hamar elengedni a fájdalmát.

Láttam a Luca anyukáját, miután egyedül maradt. Olyan volt akár egy zombi. Egy gyászoló kismama volt, csak úgy sütött róla a szomorúság. Nem hallottam nevetni, inkább csak sírt, még akkor is, mikor már hazahozta a Lucát. Valahányszor beszélgetni kezdett velünk, oda lyukadtunk, hogy szegény kislány, soha nem fogja megismerni az édesapját. Most itt kellene legyen velünk és büszkén tolnia a kocsit, és már sírt is szegény.

Nos, azt hiszem, ez a része annak a nőnek valahogy kimaradt, mert az időpontokat nézve, nem is volt rá ideje!

Nem tudom sajnálni, és nem akarok foglalkozni se vele, se a gyerekeivel, mert ha eszembe jut, újra elkap az a rémes tehetetlen érzés, ami akkor volt bennem, ha oda kellett menni hozzájuk. Apánk elvitt minket az öcsémmel, mert a Barbi az nem volt hajlandó szóba állni vele mikor elment. Később is csak miattunk, hogy ne maradjunk velük egyedül. Jó oka volt erre!

Szóval elvitt, aztán odavágott annak a tizenhat éves lánynak, és lement a kocsmába üzletelni. Az albérletükben meg mindig egy rakat léhűtő, munkakerülő alkoholista fiatal pasi lébecolt, és bőszen istenítették apám nőjét, aki csak úgy fürdött a bókok tengerében, és jókat röhögött rajtunk. Mi meg a Tomival rémülten kuporogtunk egy idegen lakásban az ágyon, csak szorongattuk egymás kezét, meg szegény Tomi a Pandáját, ők meg kigúnyoltak és beszólogattak nekünk, hogy nézd a kis buzit, egy plüssmedvét szorongat, ez biztos homokos lesz. Anyuci kis buzi majma! És már a kis kurván is látni, hogy ribanc lesz, hogy villognak már most a szemei, kedvem lenne jól megszopatni. Akarod, hogy a bácsi megtanítson szopni? Jó kis kurva lesz belőle, az anyja is jó nő még mindig, szívesen megszopatnám a vén kurvát is.

Ez ugye anyu volt, aki sokáig nem értette, hogy miért is vén kurvázzák, a harmincas évei elején, de aztán mikor kiderült, hogy a lány nyolcadikos volt mikor apánk szeretője lett, hirtelen megvilágosodott, és onnantól csak legyintett, hogy ja, hát így esélyünk se volt.

És akkor hangzott el az a híres mondat is, mely hosszú időre meghatározta az életemet, és alaposan aláaknázta azt a kis maradék önértékelésemet és önbecsülésemet. Azt mondta, olyan ez a kis kurva, mintha hypóba mártották volna. Nekem meg zavaromban, valahogy nem normálisan forgott az agyam, és a mondatból csak a hippo-t jegyeztem meg. Magyarul nem tudtam mi az, de angolul vízilovat jelent, és onnantól, úgy tíz éven át, meg voltam arról győződve, hogy ronda vagyok, és büdös és gusztustalan. Állandóan fogat mostam, és ha nevettem, a szám elé tettem a kezem, és igyekeztem eltakarni az arcomat a hajammal, mert ronda vagyok, és ha valaki szólt hozzám, azonnal lesütöttem a szemeim, mert nem tudtam miért, de azt mondták, a szememen látni, hogy kurva leszek. És nem akartam, hogy ezt mindenki lássa. Otthon fogtündérnek kezdtek hívni a notórius fogmosásom miatt, és kezdtem mindenkinek az agyára menni. Mindig kértem az anyut, vagy a Barbit, hogy fonja be kétoldalt a hajam, mert azt mondta az egyik részeg pasi, hogy ha nagyobb lenne, jól belekapaszkodnék abba a kazalba, és adnék neki hátulról. Én meg nem tudtam mit jelenthet, az adnék neki hátulról, de nem akartam, ahogy azt sem, hogy belekapaszkodjon valaki hátulról. Egészen a füleimre fonattam és mindig lehorgasztott fejjel jártam, hogy eltakarják a fonataim az arcomat.

Furcsa, hogy egyikünk se felejtette el ezeket a napokat, pedig a Tomi még iskolába se járt, vagy talán elsős lehetett, mikor ezek történtek. Mégis olyan mély, engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az apánk iránt, ami anyu számára megmagyarázhatatlan volt, mert nem tudta ezeket. Soha nem bocsájtotta meg, hogy buzizták őt, és apánk is nevetett a többi rohadékkal. Jól emlékszem, ahogy nagy átéléssel ecsetelgette, hogy a Tomi, egy igazi anyuci kedvence, elkényeztetett kicsi fia, hogy biztosan majd egy elhízott, szemüveges, számítógép programozó okostojás lesz, mert nincs benne kalandvágy, se bátorság, teljesen odavan anyuért. Anyuci homokos kis majma, így nevezték, és röhögtek.

Amiket meg velem kapcsolatban mondtak, azt jobb inkább fel se emlegetni.

Ma elmondanám neki, hogy a Tomi egy cseppet sem kövér, inkább vékony. Nem szemüveges, viszont rohadt jóképű és népszerű srác, aki még csak véletlenül sem meleg, de ha az lenne se érdekelne minket, mert pontosan úgy szeretnénk akkor is, ahogy most! És ismerek egy programozó zsenit, aki több mint két méter, és olyan vékony, hogy a dédike is Nyurgának hívja. Amúgy meg rohadt jó fej, és ő sem meleg, még véletlenül sem!

Még mindig bennem van, hogy milyen nyomorultul éreztük magunkat, milyen elfogadhatatlan érzés, ha valakinek az arcába röhögnek.

Nem tudom miért mondták rám állandóan, hogy ribanc lesz, csak rá kell nézni. A lány is, ha dühös volt, mert enni kellett adjon nekünk, olyan hülyeségeket mondott, hogy majd én fogom kiszolgálni a hercegnőt, mit képzelsz? Hiába meregeted a szemeid, még várnod kell néhány évet, hogy használhasd, addig jobb, ha meghúzod magad.

Pedig én meghúztam magam felszólítás nélkül is, sőt azt szerettem volna, bárcsak ott se lennénk, és annyira nyomorultul éreztem magam, hogy nem mertem megszólalni se. Ha kérdeztek valamit a pasik, csak meregettem a szemem magam elé. Persze röhögtek, és azt mondták ez tényleg hülye! Hát igen, hidd el szörnyű volt!

És akkor elkezdtek szórakozni velem, hogy hercegnő, meg Luna hercegnő kegyeskedjék asztalhoz ülni, kegyeskedjék megtörölni a fikás orrát, tiszteljen meg minket a jelenlétével hercegnő. És csak nevettek, a legjobb szórakozásuk voltunk.

Szerintem nem tudták, mit tesznek. Nem akarom elhinni, hogyha tudják, mennyire meghatározza majd ez az egész az életem, hogy milyen félszeg, önértékelési zavarokkal küzdő gyerek leszek, biztosan nem teszik ezt. Nem lehettek ennyire kegyetlenek, inkább csak felelőtlen fiatalok, akiknek jó buli volt minket kinevetni.

Nem mondtuk el! Soha senkinek, pedig anyu nagyon komolyan elővett minket és kifaggatott, ha hazamentünk. Nem az érdekelte, hogy mi van velük, veszekednek, meg ilyenek, hanem, hogy kaptunk rendesen enni? Tudtunk fürdeni, meg, hogy aludtunk?

Tomi csak pampogott, aztán anyuhoz bújt, hogy én csak veled akarok lenni, és ezzel le is szerelte szegény anyut. A nővérem meg nagyon határozottan mondta, tudod, hogy utáljuk őket, rossz ott, mert nem az az otthonunk. Hiányzik minden és mindenki, főleg te. Ő nem az anyánk!

Barbi kiskorában is nagyon szuggesztív és meggyőző tudott lenni. (Ez a doki véleménye is!:)

Én meg eltanultam tőle, és mikor a papa kezdett volna puhatolózni nálam, hogy biztos minden rendben volt Luna? Olyan furcsa vagy nekem, ha apádról kérdezlek!

Átöleltem és azt mondtam, tudod, hogy én csak veled szeretek lenni! Ha ott vagyok, nem mesélsz nekem, utálok ott lenni! Utálom őket, mert ellopják tőlünk az időnket!

És ez aztán tényleg igaz volt! Minden perc, amit velük, rájuk pazaroltunk, eltékozolt idő volt!

Rájöttünk, hogyha nem hazudunk, de elhallgatjuk a dolgok egy részét, nem veszi észre senki, hogy viselkednek velünk. Így az utálom őket, tökéletes volt mindenre.

És hiába gúnyolódtak, hogy Luna hercegnő, soha nem utáltam meg a nevem, mert ők nem tudták úgy kiejteni, ahogy a papám, tele szeretettel és gyengédséggel! Ha csak rá gondolok, ahogy nézett és a nevemen szólított, már mosolyognom kell!

A dilidokim azt mondja a gyerekkori sérelmeimre, hogy azokat irigységből mondta az a lány. Hogy látta milyen leszek, és irigyelt érte. De ezt tudom, hogy nem kell komolyan venni, hiszen a doki kedvel minket, és olyan jó ember. Próbál nekem erőt, és önbizalmat adni az ilyen beszéddel, és bevallom, jó hallani, még ha tudom is, hogy egy kedves füllentés.

Tomi később kamasz korában, úgy ment el apánk mellett, hogy rá se nézett, nem is köszönt neki.

Ha anyu kérdőre vonta, mondván, hogy mi nem ezt tanítottuk neked a szüleimmel, csak vállat vont és azt mondta, én nem ismerem az a részeges faszit.

Az öcsém, aki még a kukát ürítő munkásoknak is köszönt, akire rávillogott a kukásautó sofőrje is, akit felvesznek az úton a buszok ha gyalogol, akinek mindenkihez van egy kedves szava, és képes felmászni egy fára, ha egy kiscica kétségbeesetten nyávog a tetején, vagy egy kisgyereknek fent ragad a játéka, aki óra után bent marad, hogy segítsen beindítani a tanár autóját, - olyan tanárnak aki nem tanítja, nem a jobb jegyért - úgy ment el apánk mellett, mintha nem létezne a számára.

Isten látja lelkem, megértettem őt, sőt irigyeltem a bátorságát, mert én mindig megalkuvó voltam és gyáva, én nem mertem ezt megtenni…. 

Pedig olyan jó lett volna, ahogy a Barbi! Rájuk nézni tele megvetéssel, vágni egy grimaszt, elfordulni és tovább menni!:) De hát……

Annyiban segített ez az új babahír, hogy tudatosan kerestem magamnak elfoglaltságot. Inkább tanultam, edzettem és táncoltam orrvérzésig, csak ne kelljen a múltamon agyalnom. Ennek meg is lett az eredménye, és február közepén sikeres táncvizsgát tettem! Immár hivatásos rúdtánc oktató vagyok! Hát nem szép az élet?:)

Az életről jut eszembe, valószínűleg a külsőmre is kivetítődött, a bensőmben dúló harag és elkeseredettség, mert a vizsgám után – amin ott szurkolt Tomi és Kakukk mellett a dilidokim is – elbeszélgetett velem a tanárnő, és útravalóul egy idézetet kaptam tőle.

„Az élet olyan, mint a tánc Luna, néha vissza kell egyet lépnünk, hogy aztán kettőt léphessünk előre!”

De én csak előre mentem! Rohantam a fiúcsapathoz.

Íme! Végre valamit én is felmutathatok!

Erre! Ki minden jónak elrontója?

Azt mondja a dilidoki, hiszen most fogsz érettségizni, ahogy a veled egyidősek. Legyőzted a démonjaidat, és visszaültél az iskolapadba. Jogsid is van, és most már tánctanár lehetsz! Inkább te vagy több az átlagnál, nem értem ezt a kétségbeesett bizonyításvágyat!

Hát úgy maradtam, mosollyal az arcomon! Ha kell egy boldogságromboló, legyen egy dilidoki barátod.

Hozzá léptem és megöleltem! Ő meg nagy lelkesen vissza, és egy ideig így is maradtunk. Végül öcsém kezdett dünnyögni, hogy ha nem nőttetek össze, talán mehetnénk is már innen…..

Persze nem értette. Ahogy nyilván a doki sem, de nekem hirtelen eszembe jutott, hogy mikor vezetésből vizsgáztam, a doki képes volt végig mögöttem jönni, mert akkor még kicsit labilis voltam, és féltem egy kocsiban maradni egy idegen férfivel.

Ő beszélt rá, hogy kezdjem el a jogsit, jó lesz terápiás gyakorlatnak, hogy bírom a csoportos közeget, mielőtt visszamegyek a suliba. Azt mondta, ott leszek végig mögötted, te csak arra koncentrálj, hogy sikerüljön. És valóban ott volt! Vizsga közben állandóan a tükröt néztem, és megnyugodtam. Sikerült a vizsgám, egy helyen álltam rossz helyre, az egyirányú utcában a jobbra kanyarodásnál, de korrigáltam, és kihúzódtam amennyire még tudtam. A vizsgabiztos megkérdezte, milyen utcában vagyunk? Mondtam, vagy inkább rebegtem, hogy egyirányú. És akkor hova kellett volna állni, firtatta? Mutattam, hogy ide mellénk! Ő meg atyáskodóan szusszant és azt mondta, ezért akár meg is buktathatnám ifjú hölgy! De nem tette!

Sőt a végén megdicsért, hogy nőnél ritka, aki ennyire használja a tükröt menet közben!:)

Hát tudod kicsim, ez a doki mindig szerencsét hozott nekem!

András keresett egy ismerőst, akinél vezetni tanultam, és megengedte, hogy vagy az öcsém, vagy a doki bent feszíthettek velem, mert féltem egyedül maradni idegen férfiakkal, és nem voltam képes koncentrálni. András úgy mondta, speciális eset vagyok!:) Mivel vizsgán nem ülhetett be senki, ezért a doki megüldözött, végig a nyomomban loholt a csodaautójával.

Egyre inkább úgy érzem, nagyon sokkal tartozom a dokinak, és most valahogy kibukott belőlem egy nagy és hosszú baráti ölelésben. Maradjon köztünk, néhány könnycseppet is elmorzsoltam a doki farmeringjén!:)

A rúdvizsgám egyébként kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, a végén már a fülemen is igyekeztem levegőt venni, de meg akartam csinálni, méghozzá tökéletesen, ahogy mindig, mindent úgy szeretnék. Meg akartam csinálni, hogy legyen végre valami, aminek örülhetek, akármilyen rossz is a hangulatom. Beteszem ide neked azt a dalt, amire vizsgáztam, bár nem tudom, abban a korban mikor majd ezt olvasod, mennyire számít muzeálisnak ez a felvétel.

Egy újabb tételt pipálhattam ki a listámról!:)

Ja igen, te még a listámról sem tudsz. Hát úgy nyolcadikos lehettem, mikor készítettem egy listát, pontokba szedve akkurátusan, hogy mit kell elérnem, hova kell eljutnom kb. úgy 35 éves koromig.  Hát, én ilyen listázós, elemzős rendszerető típus vagyok, ha még nem jöttél volna rá.:)

Szóval a listán pontokba szedtem olyanokat, mint az érettségi, egy egyetem, jogosítvány megszerzése, egy szuper autó, táncvizsga, zongoravizsga, nyelvvizsga, a tökéletes pasi, aki a férjem lesz és imádni fog, munka, amit én imádok majd, gyerekek, és egy saját könyv megjelentetése!

Nem akartam én sok mindent, csak amit mindenki, okos, szép és sikeres lenni!:)

Hát jelenleg még nem ezen az úton haladok, ez inkább a nővérem sikerlistája lehetne, de ez van! Azért egy pitbull szívósságával haladok a céljaim felé, és elégedetten bontok pezsgőt, ha sikerült valamelyik pontot teljesítenem!

Anyu persze nevet, a szépséges gótikus betűkkel megrajzolt Eredmény listámon, pedig én pontosan az ő Nádasdy Alkotmányáról vettem az ötletet. Az is a falon lógott sokáig. Az első pontja az volt, hogy bárhonnan, bármikor kötelesek vagyunk hazatelefonálni, hogy mindig, mindenki tudja a másikról, hogy hol van és mikor várható haza. Nem kell rohanni, inkább késsük le a buszt, mint elüssön, vagy a vonat alá essünk, de telefonáljunk, hogy a többiek ne aggódjanak. Ez a pont nem csak a gyerekekre, az összes felnőttre is kötelező érvényű!

A második pont viszont más hangvételű volt. Ne engedjük apánkat hallótávolságon belülre, mert ha beszélünk vele, az nekünk mindig anyagi veszteség, sok pénzbe kerül…..

Hát ez azért elég szomorú, ugye? De nagyon is igaz. Ha elkezdett beszélni, addig siránkozott vagy fenyegetőzött, hogy a végén mindig kiszedett anyuból valamennyi pénzt.

A Nádasdy Alkotmány nagyon komoly dolog volt az életünkben. Sokan voltunk, sokfelé mentünk, anyu azzal, hogy a barátnőink is velünk laktak, felelősséget is vállalt valamilyen szinten értük is. Elvárhatta, hogy mindig tudja, merre járunk, és mikor érkezünk haza. És mi nagyon figyeltünk erre, mert volt éppen elég baja anélkül is, és mi is izgultunk, mikor még a multinál dolgozott, és később jött, nem a különjárattal, mert kiszállítás volt, és a Mari nénivel ott maradtak, hogy elindulhasson a kamion.

Vettem egy használt pianínót, az új lakásomba! Olyan gyönyörűséges, hogy csak ölelgetem és simogatom. Az enyém, csak az enyém! Még sírtam is a boldogságtól mikor beállították, ráadásul ingyen kiszállították, szóval tejes a boldogság. Kipipálhatok egy újabb sort a listámról, és ha végre felhangolja a zongorahangoló, nekiesünk a Tomival, és addig játszunk rajta, amíg csak be nem görcsölnek az ujjaink.

Látod? Ilyen volt az első igazi pianínóm! Imádtam!

Csak simogattam a billentyűket és szagolgattam, néha meg sírdogáltam felette, és beszéltem hozzá, akár egy ütődött!:)

És így fest, ha nem használjuk!

Luca szerint olyan, mint egy kisszekrényke!:)

Azért is őt választottam, mert valóban kicsi és nem volt drága,

és hát akár marad, akár költözik velünk, legalább nem annyira nehéz,

mint egy jól megtermett.
Varázsládának hívtam, és mondtam Lucának, ha kinyitjuk, dallamok jönnek ki belőle, csak meg kell tanulni varázsolni vele!:)

Most már komolyan boldog vagyok, a zene valóban gyógyszer a fájdalomra!:)

Most már szabadon zongorázhatok sírdogálva, ha magamra hagy a barátom.

Tomi egyik vicces képe, amit valamiért a Barbi nem értékelt annyira!:)

Hehe, ez szó szerint is igaz, nem csak egy szép költői allegória. Szegény Barbi haldoklik a bölcsességfoga miatt. Nem hajlandó fogorvoshoz menni, ezért most egy kis vizsgálótükörrel a szájában közlekszik a nap felé forogva, akár egy szédült napraforgó, és az előbb is majdnem lenyelte a tükröt, mert nekiment a sarokgarnitúrának térddel. Saját magát megműtené, mert ugye orvos lesz, pontosan tudja, hogy nem tud kipattanni a foga, csak egy metszést kellene ejtenie az ínyén – ezek az ő szavai – és már nem is fájna.

Mondom, ezt egy pillanat alatt megtehetné neked egy szakképzett orvos is, és akkor nem járkálnál közöttük hófehér arccal akár a Manderley ház szelleme, és nem kellene Istent faggatnod több nyelven is, hogy miért, miért, mert nem gondolnám, hogy válaszol neked, bármennyire is jól érvelő, meggyőző, és tiszteletparancsoló vagy.

Hát nem mondanám most meg miket válaszolt, maradjunk annyiban, hogy az én jó dilidokim úgy érezte, hallatnia kell a hangját ebben a szituációban, és kifejtette, hogy azért fáj az ínye, mert a sok méreganyag, amit ránk köpköd, ott raktározódik!

Ezek után megnéztük milyen a reakció ideje egy pszichológusnak, jelentem ő is sikeresen elhajolt a repülő tárgyak elől, nem csak a barátom patent, már ami a reakció időt illeti.

És isten nem ver bottal. A Tomi addig röhögött a Barbi és a doki küzdelmén, míg anyu felszólított, hogy vágjam le a haját, mert a végén még kap egy pohár forró teát a vöröskereszttől, ha meglátják az utcán.

Hááát! Megtettem, mert én vagyok anyu jó lánya, de egyszerűen katasztrófa, amit az öcsém hajvágás közben művel. Mondtam is neki, hogy legközelebb felhívom a barátnőjét, ha hajat vágunk. Kíváncsi leszek akkor is így üvölti-e, hogy gyilkos, meg segítség, meg levágtad a fülcimpámaaaat!

Úgy ordibál, hogy zeng a lépcsőház, szerinte nincs bennem elég empátia, pedig nekem is olyan sűrű a hajam, mint neki, csak persze az enyémet nem nyiszatolják havonta, nem gond hogy gyorsan nő! Azt mondja, durván nyiszálom az érzékeny bőrén. Hát végül csak kihozott a sodromból, és mondtam neki, majd akkor óbégassál, ha a pöcsödről vágom, addig meg kussoljál most már, mert komolyan belenyomok egy csíkot a nullás géppel, mondjuk egy vízszintjelzőt!

De ő követeli, hogy neki is hosszú haja lehessen, mint a dokinak, nem érdekli a fenyegetőzésem. Anyu megértően bólogatott és közölte vele, rendben fiacskám, ha majd a diplomaosztódra megyünk, loboghat a hajad neked is!:)

Pártatlan maradtam, pedig nekem is tetszik a hosszú haja, és ha megnöveszthetné, gondom se lenne vele többet, de hát anyu a főnök!:)

Az évek folyamán annyit elértünk, hogy most már legalább a helyén marad hajvágás közben. Régebben még anyu nyírta, és mikor nekiálltak úgy visított meg ordibált, hogy az egész ház tudta mi folyik nálunk, ráadásul elfutott anyu elől, anyu meg üldözte a zizegő hajvágóval, mi meg csak röhögtünk majdnem bepisiltünk, még a dédike is. Öcsém behúzott nyakkal, mackós alsógatyában loholt elől, mert különben viszket, ha nem vetkőzik le.

Mostanra ez a tevékenység csak annyiban változott, hogy öcsénk immár egy Cleo által ajándékozott gatyóban iszkol előlem, mely két női tenyeret mintáz, ahogy marokra kapják a foghagyma gerezd fenekét. Hát valahányszor rápillantok, előnyre tesz szert, mert annyira röhögök, hogy nem tudom üldözni, és anyu meg a dédike is az asztalba kapaszkodnak a nevetéstől, a nővérem meg nem tudni, hogy a foga miatt sír, vagy a nevetés miatt potyognak a könnyei.

A szexi gatyó békülős ajándék a Cleotól, mert a minap összevitatkoztak. Ugyanis barátnőnk suttyomban le akarta vágni a kutyusa haját – mert a Yorkshirnek haja van nem szőre, érvelt nagy hévvel – az öcsém meg a talpáig ledöbben, mikor meglátta, milyen megaláztatásban akarja részesíteni a hajvágót. Csak úgy jódlizott az izgatott hangja, ahogy számon kérte a Cleot, hogy te a kutya szaros valagát akarod vágni azzal, amivel nekem a fejemet vágják? Megszentségteleníted ezt az érzékeny műszert?

Barátnőm szerint lehet, jobban járnánk vele mind, ha így lenne, de sajna nem a fejét, csak a haját nyirbáljuk. De azért vett egy békülős gatyót neki.

Tom nagyon fel tudja dobni a hangulatot, én meg elharcolok vele, van türelmem, és most már rá is érek. Úgy is azt tanácsolta a dilidokim, hogy kicsit lassítsak a vizsgám után, esetleg kössek vagy varrjak. Néha nagyon meglepődöm ezen a pasin, hogy honnan szed ilyen dolgokat, de lássa, hogy megfogadom a tanácsát, elhatároztam, hogy készítek egy falvédőt. Ki tudja? Talán lesz még tesóm, vagy esetleg egyszer nekem születik gyerekem. Készítek egy csuda dínós kivarrt falvédőt.

Míg Mr. Nádasdy hathatós előkészületeket tett, miszerint most, hogy megcsupaszítottam, itt az ideje a borotválkozásnak is, én nekiálltam elmélyülten varrogatni.

Mikor felpillantottam, kitört belőlem a nevetés, mert olyan lett az öcsém, akár egy 14 éves kamaszka, bután csodálkozó csupasz fejjel, alul-felül, mire a néhány kósza szakállkáját, véreres szemmel kiirtotta.

Leírhatatlan volt a látvány, totál olyan feje volt, mint egyik idióta meséjének, valami Barbapapa volt, mindig azt nézte, azok voltak ilyen kopasz figurák.

Van egy gyerekkori képe, na azon pont úgy nézett ki ahogy most, csak közben azért eltelt néhány esztendő. Mondtam is a nővérünknek, hogy feleslegesen játszod az öntelt felvágóst, mikor a dohányboltban elkérik a személyidet, ez itt úgy fest, mint 15 évvel ezelőtt.

Íme az ifjú Barbatom!:)

Hát nem édes? Most látnád!:)

Hát igen, az ott apánk keze, itt még büszke volt a fiára!

Sajnos ez a mámor hamar elszállt!:/

Azért fura, mert néhány osztálytársa olyan kigyúrt állat, akár egy 25 éves pasi, nyugodtan oda állhatna a dilidokim mellé. A Tomi meg olyan, mint egy csupasz ropi közöttük, egy deszkás ropi!:)

Velem ellentétben az öcsém nagyon népszerű a suliban. Jópofa és szerencsés természete van, sokszor megmosolyogtatja anyut is mikor látjuk, hogy kísérik őt haza a gorillák a suliból. Ő sztorizik, rugózik, mint rugóláb járás közben, ahogy én is, csak persze engem megszóltak, hogy rázom magam, neki macsós volt!:)

Körülötte meg langaléta kigyúrt testőrök lépkednek, holott egy osztályba járnak. Kakukk is magasabb a Tominál, csak ő is ropi!

Most nagyon el volt foglalva borotválkozás közben az orrával, ami ugye repedtke és kínosan érzékeny. Öcsénk retteg a megfázástól, attól, hogy tüsziznie kell, és Isten na adja, ki kell fújja az orrát. Mikor vergődött a hajvágó alatt, én is megígértem neki, hogy ha nem marad a női tenyereken nyugton, megcsavarom az orrát!:)

Hát nagyon megdolgoztam már az elején a falvédővel. Remélem, a doki majd értékeli, hogy hallgattam rá. Előbb lerajzoltam a Dini, a kis dinoszauruszból néhány figurát. Hát ez még könnyen ment, mert rajzolni nagyjából tudok, de ezeket a rajzokat át kellett vinnem kockás papírra, és ott átrajzolni, hogy majd tudjam számolni a szemeket. Mikor ez megvolt, akkor feketével kivarrom az alakokat, fákat, bokrokat, és ha majd mindent kikontúroztam, akkor kitöltöm, illetve kivarrom színekkel. Néha úgy belelendülök, hogy elfelejtek számolni, és varrok rettentő bőszen, illetve keresztszemezek egyenesen. Aztán elégedetten, megszemlélem és rádöbbenek, hogy Dininek zsiráf nyaka lett, és akkor káromkodok. Anyu meg nevet és arról mesél, hogy ő még nem elektromos gépen tanult gépelni, és sokszor volt, hogy úgy érezte, na most elkapta a fonalat, és rettenetesen verte a billentyűket, és csak a szöveg végén vette észre, hogy az egészet a margóra verte, mert lelkesedésében elfelejtett sort váltani!:)

Azért ez reményt adott, mert anyu mégiscsak megtanult gépelni, talán egyszer nekem is elkészül a dínós falvédőm!

Neked kicsim!:)

*  *  *  

Tom szösszenet:)