Február hónap is
bővelkedett izgalmakban!
Történt valami
rettenetesen ijesztő. Szegény dédike rosszul lett és néhány napot a kórházban
kellett töltenie, hát gondolhatod!
Rettentően
megrémültünk mindannyian, kimondhatatlanul féltem, hogy valami tragédia fog
történni újra. Le se merem írni, de attól rettegtem, hogy elveszítjük.
Születésem óta
jelen van az életünkben valamilyen formában. Régebben még lejártunk hozzá
alföldre, erre mondjuk nem nagyon emlékszem, csak a mesékből.
Családi legenda,
hogy egy hatalmas liba után indultam el 9 hónaposan. Egyszer csak feltornásztam
magam, a nagy pelusos fenekemmel, és hatalmas dörgő léptekkel, kinyújtott
kezekkel, akár egy jó zombi filmben, a szárnyas után eredtem. Mindenkiben
meghűlt a vér, mert a Barbi csak 11 hónaposan indult el. Mondjuk utána nem is
volt hajlandó leülni.
Anyu mesélte, hogy
miután már tudott menni, ha beleültette a babakocsiba, akkor valahogy kikötötte
magát, hiába csatolta be, aztán feltérdelt, felállt és belekapaszkodott a kocsi
lehajtott napellenzőjébe, vagy a toló kar végébe, és úgy lobogott, előre ívbe
hajolva, mint a vitorlás hajókon a vitorla. Lehetetlen volt kocsiban tolni,
mert hiába kötötte le, azonnal kiszökött, felpattant, és menetiránynak háttal,
ívben hajolva követelte anyutól a maga kis nyelvén, hogy azonnal vegye ki.
Anyu engedett az
erőszaknak, mert azt mondta, végtelenül büszke volt a lányára. Más anyukák azért
harcoltak a földön fetrengő, hisztiző gyerekükkel, mert nem akartak gyalogolni,
a tesóm meg kocsiba nem akart ülni!
Hát igen! A Barbi
már a kezdetektől nem okozott anyunak csalódást, és tart ez még most is! Már a
születése is bravúros volt, észleléstől számítva, hogy jaj, szülni fogunk, 35
perc múlva már a körcsi nyújtotta anyunak, hogy itt van, nézd milyen
gyönyörű!:)
Anyu azóta is
esküszik rá, hogy Barbi úgy vágódott ki belőle, mint egy rakéta, és körcsike is
csak kapkodott utána, de keresztanyu csak nevet, hogy úgy jött az a lány, ahogy
kellett, kicsit gyorsabban az átlagosnál, de örülj neki.
Azért ez különleges
volt, mondta is a főorvos, hogy mióta ő itt van ebben a kórházban, még első
szülő kismama, ilyen rövid idő alatt, nem adott életet babának.
Hát csak remélni
tudom, hogy továbbvisszük majd ezt a hagyományt, ha egyszer TE születsz!:)
Főleg, mert anyu az
első pillanattól kezdve veszélyeztetett terhes volt vele, a szomorú előzmények
miatt. Hiszen azt mondták neki, hogy nem is lehet gyereke, aztán mégis lett,
három is! Befektették a kiírt dátum előtt két héttel a kórházba, és úgy volt,
hogy hétfőn megcsászározzák, erre szombaton, alig fél óra alatt megszült!
Papáék bent voltak
nála látogatni. Anyu kijött a kertbe, mert a nagyi nem tudott a lépcsőn felmenni,
aztán a látogatási idő végén elbúcsúztak, és mire hazaértek kocsival, és a papa
zárta ki a lakásajtót, már csengett bent a telefon. Besietett és a keresztanyu
hívta, hogy megszületett Barbi. A nagyapa csak hápogott meg sírt, a nagyi meg
kiragadta a kezéből a telefont, hogy mi történt, és neki is mondta a körcsi,
hogy megszületett az unokájuk. Szegény nagyim annyira megrémült, és
megzavarodott, hogy izgalmában azt kérdezte. És szépek? Pedig hát nem ezt
akarta nyilván!
Körcsi meg
nevetett, hogy igen, gyönyörűek, és egészségesek is mindketten!
Hát így robbant be
az életbe a nővérem, a te nagynénéd, és azóta is hasonló tempóban éli azt!
Még két infó róla,
ami ha ismered a nénikédet, nem is annyira furcsa!:)
Anyu kiskönyve
szerint, nagy valószínűséggel október 31.-én alkották meg a nővéremet. Ez a
dátum egyrészről a körcsike szülinapja, tehát gondolom volt egy kis buli,
másrészről viszont Halloween napja. Vagyis eredetileg július 23.-ára volt
kiírva anyu, ez már oroszlán csillagjegy, és azért ez annyira jellemző a
Barbira!:) A hatalomvágy, uralkodni vágyás és a tökéletesség igénye!
Ráadásul állítólag
anyu, a saját szülinapján ismerte meg apánkat, ami szeptember 19. Bulizni
voltak, a körcsi elrángatta a kórházi nővérekkel, meg dokikkal egy
szórakozóhelyre, és apánk ott volt kidobó. Keresztanyut ismerte, és mikor
nyújtotta neki a belépőjegy árát, elvette, aztán más címletű pénzben visszaadta
az egészet, és beengedte őket ingyen. Apámat ismerve, ez óriási kegy volt tőle,
mert a pénzt az mindenekfelett szerette! Viszont volt üzleti érzéke is, a jó
ügyért néha beáldozott. Később odament az asztalukhoz és azonnal ráröppent a
csodaszép anyukánkra.
És hogy milyen
kicsi a világ? Évek múltán kiderült, hogy a biológiai apám és anyu főnöke, aki
sokkal jobb volt hozzánk, és én úgy szerettem mindig is, mint egy apukát, egy
mesternél tanultak kung-fuzni. Vagyis ismerték egymás! Fura lett volna, ha
akkor valaki elárulja nekik, hogy mindkettőjük életébe ugyanaz a nő fog belépni!
Anyu gyereket
akart! Hitte, hogy az orvosi vélemények ellenére is lehet családja. Apám
sportos volt és nagy dumás, levette anyut a lábáról, és gondolom a genetikai
állománya is rendben volt anyu szemében. Anyu akkor még úgy készült, hogy
egyedül vállal gyereket. Ez így is történt, de a korrektséghez azért
hozzátartozott, hogy anyu elmondta apánknak, hogy nem szed gyógyszert, mert az
orvosok szerint valószínűleg nem lehet gyereke. Apánkat nem érdekelte, csak be
akarta fészkelni magát anyuhoz. De ezt később mindig anyu fejéhez vágta.
Mondván, hogy te akartál gyereket, még egyedül is felnevelted volna. Ha durvább
volt, akkor meg azt mondta, tőlem legalább kaptál 3 gyereket, mástól még ennyit
sem. Mit akarsz még? Örülj nekik és kérj segítséget apádéktól!
Apánk lakni akart
valahol, hiszen egész életében csak vándorolt, és költözött, mint a hód! Anyunak
meg lakása volt, berendezett biztos élete, egzisztenciája, jó munkája. Akkoriban
egy állami vállalat üzemmérnökének volt az irodavezető titkárnője.
Nem tudom, hogy
vajon szerette-e egyáltalán apám anyut, úgy őrült szerelemmel, vagy csak bejött
neki, mert jó nő volt és biztos háttér.
Anyu azt mondja,
szerette apánkat, de nem úgy, mint az első férjét a Tamást, aki meghalt
autóbalesetben – majd később elmesélem neked ezt a szomorú történetet – és
mikor terhes lett a Barbival, vele akart élni, és igazi család lenni, és
megpróbálta nagyon szeretni. Azt mondta jó felesége volt, és ebben biztos
vagyok, hiszek anyunak. Ő sosem ment félre, csak apánk, talán már a
kezdetektől, és ezért nem vagyok biztos abban, hogy szerette egyáltalán az
anyut.
Körcsikétől kaptam ezt a képet anyuról, ő a
mamád!:)
Ezt a képet nézve nehéz elhinni!:)
Akkor készült mikor megismerkedett az apánkkal,
mert köri ragaszkodott a szülinapi bulijához, meg ahhoz,
hogy csinosan öltözzön fel és sminkeljen.
Nekem itt még mindig olyan nyúzottnak tűnik
anyu arca, olyan más,
mint a többi fotón, pedig már évek teltek el a Tamás halála
óta.
Hát ez meg én vagyok!
Látod, ezt egy osztálytársam oldalán találtam,
régi emlék fotó címmel,
és felfedeztem rajta magam a háttérben.
Egy futóverseny volt, 3.-ik lettem! Nézd, pont
olyan orrom van, mint anyunak!
Az orromat szerettem mindig, mert annyira
hasonlított anyuéra!:)
De legjobban a fogaimat, mert az meg a papa
munkája volt!:)
De visszatérve hozzám, nekem elég fura volt már ez az
elindulós történet is, mert a későbbiekben leginkább menekültünk Tomival a
libák elől. Rettenetes mikor egy gúnár üldözni kezd, és rikácsolva gigázik,
olyan fülsiketítő hangon, hogy csak, és aztán meg még félelmetesebben sziszeg
akár a kígyók. Hát mi bizony úgy futottunk mindig öcsémmel az életünkért, hogy
valószínűleg meg is nyertünk volna egy olimpiai döntőt.
Azt mesélik, nagyapáék sokat levittek dédikéhez
alföldre, mert anyu, az orvosi jóslatok ellenére, Barbi után nem csak engem
szült meg sikeresen, hamar nagyon hamar, illetve véletlenül a szopizásom alatt terhes
lett az öcsénkkel, és kímélnie kellett magát, én meg ugye, a Barbival
ellentétben, még nem tudtam se enni, se inni, hiszen csak egy év meg egy hónap
van kettőnk között.
Aztán mikor a nagyi rosszabbul lett, dédike feljött
a nagyszüleimhez segíteni. Eleinte csak télen lakott itt, és ez mindenkinek jó
volt. Neki nem kellett téli tüzelőt vásárolnia, a nagyinak meg rengeteget
segített, meg nekünk is, mert vigyázott ránk, ha szükség volt rá.
Dédike…hát róla sokat kell majd mesélnem neked
kicsim, mert azt hiszem, őt nem fogod tudni megismerni, bármennyire is
szeretném! Leírok majd róla mindent később, ha nem egybe tömörítek már egy
hónapot. De a lényeg, hogy bizonyos téren hasonlítok rá a gondoskodásommal, és
a Barbi is a gyerekkerülésével.
Hát ezt szépen fogalmaztam most meg, mert valójában
a nővérem ki nem állhatja a gyerekeket. Jó, ez sem igaz így, kicsit talán
túlságosan sarkalatosan fogalmaztam, inkább azt mondanám, nem érdeklik a
gyerekek, a másé. Azt mondja, ha majd foglalkozni akar egyel, akkor szül
magának, de addig őt kíméljék meg mások. És hát végül is azt hiszem ez így
teljesen korrekt!
Ez azért van, mert valamiért a taszításával bevonzza
őket. Ha a vonaton, egy szem gyerek utazik, az biztos, hogy elé áll, és bepróbálkozik
nála. Volt már, hogy nézd ez az én játékom, amire szorgalmi időszakban, egy kényszeredett,
nahát volt a válasz, vizsga időszakban viszont, egy kemény, hol érdekel az
engem?
Egyszer nagylány volt, és tele lett az arca apró
pici pattanásokkal. Nem is pattanás volt, inkább kipirosodott a bőre, ahogy
begyulladt. Rettentő fáradt volt, vizsga közben voltunk, Cleot is nyüstölte,
hogy sikerüljön kollokválnia, azt mondta, leszarja, majd mielőtt leszállunk,
bekeni a fejét korrektorral. Egyszer csak elénk pattant egy nagyon fura 4 év
körüli kisfiú, aki mindenkitől folyamatosan kérdezett. Azt mondja nekem, te
hova utazol? Nem akartam sokat belefektetni a magyarázkodásba, azt mondtam,
haza! Erre a Barbi felé fordult, és lelkendezve felkiáltott, jé bárányhimlő!
Mindenki ránk bámult, és nővéremnek nem volt őszinte
a mosolya, ahogy farkas mosollyal hessegette, hogy eredjél is innen, mert még
utóbb megfertőzlek!
Aztán legközelebb jön a durvább bepróbálkozás, egy
kislány elé állt, két kezével a lába közét markolászva, és közölte, pisilnem
kell! Odamorogta neki, hogy akkor
szóljál anyukádnak. A gyerek meg erre, hogy anyu nem ér rá, telefonál!
Hát tesó nem volt boldog, és nem lobogott vele a
toalett felé kézen fogva. Attól sem, hogy szegény kislány folyamatosan köhécselt,
és még csak véletlenül se tette a szája elé a kezét, hanem egyenesen bele Miss
Antibakteriál arcába köpte a bacikat.
A még durvább az volt, mikor egy hatalmasat
tüsszentett, miközben bámészan nézett minket, és szegénykének az álláig
kiugrott az orra. Nővéremhez lépett bömbölve, az meg rászólt a telefonon játszó
anyjára, hogy megtörölnéd a kölyköd orrát? Sajnos a nünüke engedett a
gravitációnak és a nővérem térdére toccsant, ő meg öklendezve kifutott a
fülkéből.
Hát mit tagadjam, kicsit nekem is összeszorult a
látványtól a gyomrom. Aztán a torkom is, mikor az anyja szidni kezdte a kicsit,
hogy mi a faszom bajod van neked állandóan? Nem igaz, hogy vagy hugyoznod kell,
vagy folyik a taknyod!
Arra gondoltam, talán ha jobban felöltöztetné, és
nem lógna ki szegény dereka a hidegben, lehet, hogy ez elkerülhető lenne. És
arra például határozottan emlékszem, hogy anyu az Ildinek is mindig mondta,
hogy alul gombos pólócskát adjál a Lucára, mikor már kúszott-mászott, mert úgy
nem lesz kint soha a dereka, még ha lecsúszik a melegítője, akkor sem.
És már iskolásak voltunk, még akkor is, ha
tüsziztünk, egy, ránk szólt, hogy hol a kezed – már ha kellett, mert mi a szánk
elé tettük, akkor is, ha köhögtünk vagy ásítottunk – kettő, menet közben is
odafordult, hogy mutasd a nózid! Mindig leellenőrizte, még alsós korunkban is,
és ha baj volt, akkor szólt, hogy fújjad csak ki szépen!
Köhögéskor mindig figyeltünk a kezünkre, mert anyu
azt mondta, ha elszállnak a bacik a szánkból, azzal mást betegítünk meg, és ha
az öreg, mint a dédike, és le van gyengülve a szervezete, akkor bele is halhat.
Nem akartam, hogy miattam valakinek baja essen, így aztán néha az oviban is rászóltam
a köhécselő társaimra. Hát ugye, amúgy sem voltam túl népszerű, állandóan a
világos szemem miatt csúfoltak, és ezzel meg még úgysem loptam be magam a
szívükbe.
Aztán a Barbi vette át a szerepét, mikor oviba
kezdtünk járni és volt, hogy ő jött értünk. És ha ásítani, vagy tüsszenteni
mertünk a kezünk nélkül, egyszerűen azt mondta, tudtátok? Ha nyitva van a szátok,
beleszáll a mumus! Később öcsénk pókfóbiáját felhasználva, még kiegészítette,
hogy ja, vagy belemászik egy pók és lepetézik!
Na, ennek meg az lett a következménye, hogy öcsénk
rémületében az orrán keresztül tüsszentett csukott szájjal, és hát onnan is
jöttek elő néha csodák, ezért nővérünk visszavonta a felvázolt lehetőséget,
hogy a pókkal csak vicceltem!:)
Én olyannyira tökéletes táptalaj voltam, hogy még
éjjel is a szám elé tettem egy ideig a kezem, vagy a nyuszimat, amivel aludtam,
hogy bele ne menjen a mumus. Drasztikus volt a módszer, de hatásos!:)
Na, de a lényeg, hogy a tesó nem kedveli a
gyerekeket, és ebben a dédikére üt, mert régen, mikor megszülettünk, meg picik
voltunk, dédi se szeretett minket. Nem is a nem szeretett a helyes kifejezés, inkább
kerülte velünk az érintkezést.
Szörnyű tragédia érte a háború alatt. Egyetlen nap
alatt elvesztette a családját, férjét, gyermekeit, ráadásul minden a
születésnapján történt. Dédike azóta kerüli a gyerekeket, nem ment többet
férjhez, és családja se lett, pedig nagyon fiatal volt még akkor.
Én törtem át nála a gátat, ez is egy legendás
történet a családban, és majd elmesélem. A lényeg, hogy elbotlottam előtte, még
nem voltam egy éveske sem, ő pedig ösztönösen a hátam elé fektette a tenyerét,
ahogy hanyatt vágódtam volna. Állítólag ránevettem, egy cuppanós nyálas
puszikát nyomtam a karjára, és az ölébe fektettem a fejem.
Valami megmozdulhatott a dédikében, azt hiszem, ezt
nevezik anyai ösztönnek. Felemelt, megölelt és aztán én már csak arra emlékszem,
hogy mindig itt volt velünk, és nagyon szeretett. Neki mindig volt ideje rám,
és mikor pánikbeteg voltam, egy évet töltöttünk el kettesben, és soha nem
unatkoztam mellette. Nagyon, nagyon szeretem őt!
Szerencsére jól van, csak megszédült és elvesztette
az egyensúlyát. Elborult szegényke, mert neki senki se tette a dereka alá a
kezét. A vérnyomása rendetlenkedett, azt mondták, lehet a front miatt is.
Pár órával azután történt, hogy elment a barátom,
aki most is hagyott itt egy rakat pénzt, hogy vegyek magamnak, amit akarok.
Tomit is magammal ragadtam, és gyorsan vettem
szegénykének mindent, ami eszünkbe jutott. Új papucskát, meg szép hálóinget,
mert bármit akarunk neki, nem engedi. Régen is, mikor még annyira nem volt
pénzünk, mindenét odaadta, és azt mondta, nem kell neki semmi, öreg már, jó az
is ami van, minek flancolni.
Hát most vettem minden szépségeset, hogy csinos
legyen, és érezze mennyire fontos nekünk, és még innivalót, meg gyümölcsöt,
amiket tudom, hogy szeret. Két napig tartották bent, és én végig rohangásztam hozzá,
ahogy időm engedte, és persze a többiek is, mert nagyon megrémültünk, hogy baj lesz
vele.
Ott ücsörögtem mellette és beszélgettünk. És ahogy
annak idején őt sem érdekelte az idő, ha rólam volt szó, én sem néztem az
órámat. Nem érdekelt, ha lemaradtam valamiről, mert akkor ott semmi, és senki
nem volt fontosabb a dédikénél.
Nagyon megrogytam lelkileg, és később, otthon is csak
sírdogáltam egész nap, ha nem látta, mert nem volt elég ez a rémület, még más
is történt, ami miatt aztán a Tominak is fel kellett újítanom a ruhatárát.
De előtte még szerencsére öcsémnek egy rövid időre sikerült
felderítenie a családot, a nagy kalandom a barátnőmnél, című tragikomédiájával.
Történt ugyanis, hogy korábban végeztek a suliban,
és gondolták, míg apuék nem jönnek, picit felmennek a lányhoz, hogy
melegedjenek ugye. Hát javában melengették egymást, és ahogy már ilyenkor lenni
szokott, apu is előbb jött haza a vártnál. Szegény lány, első riadalmában kapta
az öcsémet, és bedugta a ruhásszekrényébe. Aztán nagy izgatottan, utána vágta a
kabátját meg a csukáját, és egy tál szendvicset – amit a melegedés után
fogyasztottak volna jó étvággyal – hátha megéhezik a nagy izgalomban.
Nem éhezett, mert velem volt elfoglalva, ugyanis én
hívogattam lankadatlan szorgalommal.
Ráadásul a lány, nem minden bűnjelet tüntetett el,
mert a pulóvere, a sapkája –amit a barátomtól kapott dedikálva, és hát eléggé
egyedi – a széken maradt.
Mivel meg volt beszélve, hogy együtt megyünk el
otthonról, és már indulnom kellett volna, ő meg sehol, hát persze, hogy
felhívtam!
Kinyomott! Engem!
A talpamig ledöbbentem! Hát hova jut így ez a világ?
Nosza, hívtam újra, hogy megosszam vele a
véleményemet, aztán még egyszer, egészen addig, amíg hihetetlen, merész módon
kikapcsolta a telóját! Elképzelhetetlen pimaszságról és merészségről téve ezzel
tanúbizonyságot.
Hát, nem tértem magamhoz, de nem is várhattam rá
tovább, egyedül mentem táncolni, pedig azt mondta szeretné megnézni hol tartok,
mielőtt megy edzésre. Hát nem jött….:(
Este aztán otthon még volt egy kis időm, mielőtt
jött a lány tanulni, mondom, majd én kifőzöm azt a tésztát, csak nem rontom már
el, had gyakoroljak kicsit, ti meg pihenjetek dédike.
Hát nekiálltam csak ügyesen, és vettem még tengeri
sót is, merthogy egészséges, meg még sose kóstoltam azt se. Kiöntöttem a
tartóba, a maradékot meg eltettem a többi fűszer közé. És közben hallgattam a
megtért túlélő bajnok bűnbánó élménybeszámolóját, az őt ért hatalmas megrázkódtatásról.
Annyira röhögtem, hogy nem figyeltem, és a kezemben
maradt zacskóból szórtam sót a tészta vízébe. De nem só volt, hanem szódabikarbóna,
én meg alaposan meghintettem a tésztát, csak fura volt, mert olyan érdekesen
pezsegni kezdett. Nem szóltam senkinek, gondoltam csak nem lesz ebből baj, de
aztán csak nem bírta a lelkiismeretem, és elmondtam a tudor Barbinak, mert hát
ő mégis csak orvos tanonc.
Hümmögött csak, hogy semmi baj, egyensúlyba hozza a
szervezet sav-bázis egyensúlyát és feltölti nyomelemekkel. Jobb lesz tőle a
hangulat, elmúlik a fejfájás, jó lábdagadásra, egyszóval rendkívül jó
méregtelenítő hatással bír!
Na tessék, egyszer a születési dátumom, meg egy
teszt alapján az jött ki, hogy én, ha egy lakatlan szigetre vetődnék, azonnal
gyógyfüveket kezdenék gyűjteni, mert egy másik életemben gyógyító voltam! Hát
tényleg ösztönös gyógyító vagyok!:)
Hümmögött még, ahogy gondolkozni szokott, aztán
hozzátette, ha így főzzük, még a zöldségekben is több vitamin marad. Úgy
sorolgatta a szódabikarbóna jótékony hatásait, mint egy bűnlajstromot, rám
meredve. Hát behúztam a nyakam, mert ismerem már annyira, hogy ez nem jelent
nála sok jót.
Másnap aztán meg is jelent egy kilós kiszerelésű
szódabikarbónával, és a dédikének kétnaponta fél órás lábfürdőt írt elő, amitől
majd friss lesz, akár egy zerge. És mi is fürödhettünk egy héten egyszer, sőt a
főzővízbe is kellett anyuék tegyenek. Hát ez van, ha valaki kérdez tőle, egyre
jobban kezd elhatalmasodni rajta ez a doktor nénisdi.
A lényeg, hogy mindketten megszívtuk a
telefonunkkal, nem hiába vagyunk rokon lelkek. Az enyém öntudatára ébred, és
füttyög, meg időnként bemondja a pontos időt, sőt rettentő bariton mély hangon
közli, a töltetségi százalékot, pedig ezeket senki se kérdezi tőle!
Tomié más típus, igazi rapper telcsi. Neki is
füttyög néhányat, de utána nem a pontos időt közli, hanem egy sértődött, dühös borízű
rapper férfihang utasít. „Nem veszed fel? Akkor kapd be a faszomat!”
Nagyon bírom, de nem merem elkérni tőle ezt a
csengőhangot, mert órán azért elég gáz, egy ilyen agresszív, modortalan telcsi.
Na most, a lány apukája hazament a meghitt meleg
otthonába. Evett egyet, ivott rá, aztán jó férfiszokás szerint, elvonult a
trónjára a napi sajtóval. A WC a lány szobájával közös falú, és öcsénk eleinte
még vidorkodott, az átszűrődő hangok hallatán, de aztán az apát meditálás
közben, egyszer csak egy dühös férfihang kérdőre vonta, és arra bíztatta, hogy
kapd be a faszomat!
Elhűlve hallgatta ezt a példátlan szemtelenséget,
mert egészen addig ordítozta magából kikelve a mobil, míg végre sikerült öcsémnek
előhalászni a feneke alá dobott kabátból, és elnémítani. Mert hát én ugye, elég
állhatatosan hívogattam. Ő meg küzdött a szűk helyen, néhány kabát és cipő
társaságában, és közben ügyesen magára borította a tálca szendvicset, kiütötte
néhányszor a szekrény oldalát, végül tüsszentett egy hatalmasat, amit megpróbált
elfojtani, ezért nagy buzgalmában kifejelte az ajtót. Szóval nem ment minden zaj
nélkül, se zökkenőmentesen.
Azt mondja, van humorérzéke a lány apjának, mert
miután elvégezte a dolgát, és kinevette magát, megsajnálta a szekrényben kuksolót,
és jó hangosan azt mondta, most lefutok a kocsihoz valamiért….és elköszönt a
szekrénytől is. Rácsapott az oldalára, amitől Tomas cseppet berottyantott, és
majdnem kivetődött az ajtón, az apa meg közölte, hogy szia, mindenkinek!
Még kint a lépcsőházban is hallatszott, ahogy röhög.
Öcsém kicsit zabos volt, és még morcos is, mert
cseppet összezördült a lánnyal, amiért totális hülyét csinált belőle, miközben
pánikszerűen elhagyta a fedezéket, meg a lakást. Magára kapkodva a pulcsit,
sapkát, egyebeket, aztán kezében a csukával vágtatott lefelé a lépcsőn, erősen
fohászkodva, hogy ne a vicces oldala jöjjön elő az apjának, hanem a megértő.
Ugyanis a negyediken laknak, felfelé nem menekülhetett csak lefelé, és ha
mondjuk, a másodikon találkoznak, ahogy zilált öltözetben lobog, keblére ölelt
sportcsukával, erősen verejtékezve a hideg ellenére, hát az nem lett volna túl
mókás neki.
Szerencsésen kiért, és feszülten figyelt, akár egy
riadt mongúz, miközben egy barátságos tuja tövében magára kapkodott mindent. Most
pedig én röhögök rajta úgy, hogy zeng a ház!:)
A vagány rapper meg puffogott, hogy durci-murcik
gyülekezete, még ő sértődött meg, ahogy ti is mindig, ha az ember visszalő egy
kis fricskát.
Mondom Tomas hol van az már! Bírom a kritikát, mint
bokszzsák az ütést! És a pontosság kedvéért, a te fricskáid néha akkorák, hogy
az ember sérvet kaphat tőlük. Talán ebben a kiélezett helyzetben nem kellett
volna véleményt mondanod a szekrényben fellelhető, tüsszentésre ingerlő por
mennyiségéről. Csak miheztartás végett, a jövőre nézve, ez nem az a helyzet
volt, mikor van helye a csípős vicceknek! És sajnálom Tom, csak te lehetsz
olyan idióta, hogy egy szeptemberi anya és nővér mellé, még beválogatsz egy
szeptemberi barátnőt!:)
Tomi rengeteget sztorizik a sulijáról, meg arról,
milyen kalandos úton érnek néha be, mert az iskola kint van a világ végén, egy
nagyon lepukkant negyedben, ami még a fővárosi „nyóckert” is űbereli. Tomiék
úgy is hívják a környéket, hogy Mordon völgye, a Gyűrűk ura után szabadon. Mit ne mondjak, találó név, ha
arra megyünk kocsival, komolyan félek, és végig azon izgulok, nehogy itt
robbanjunk le.
Számtalan kalandja volt az ottani őslakosokkal, nem
csak neki, hanem mindenkinek a suliból, mert valahogy, azoknak az ottani
fiataloknak, ők az egyes számú közellenség.
Az első két évben, bevett szokás volt, hogy ha lekésted
a buszt, futás haza, vagy hazáig kergetnek, és még ki is fosztanak. A verésről
már nem is beszélve, mint egy kis bónuszról.
Busz se sok jár arra, ráadásul félúton van az egyik
temető.
Ez két részről is érdekes megvilágításba helyezte a
suliba járást, mert ha reggel lekésték, vagy nem fértek fel a buszukra, akkor
valahogy más járattal, elügyeskedtek a temetőig, aztán ott csapatokba verődve,
főleg a szakadó esőben, dülöngélő zombik módjára keresték a sírok között, a
suliba vezető utat. Gyakran a térdig érő sárban dagonyázva.
Azt nem mondanám, hogy irigyeltem ezek miatt a
kalandok miatt, de az biztos, hogy rengeteget nevettünk, ahogy előadta, hogy
aznap éppen merről, hogyan, és mikorra sikerült beessenek órára. Hogy kit
szedtek éppen össze a rendőrök útközben, mert sírrablónak nézték, vagy
kergettek meg az őslakosok.
Ha elkéstek, az ofő úgy ordított, hogy egy
alkalommal például, leugrott a város címere a falról, amit nehéz volt röhögés
nélkül kibírniuk, nem beszélve az egyéb retorziókról, mint Himnusz éneklés, és
óraközi békaügetés, ha elkalandozott a figyelmük.
Rohadt kis nyápic békák, dörögte közben felettük a jó
70 kg-os tanár, aki hosszú, helyenként már őszesbe forduló hajat és szakállat
viselt a Kárpátia pólók felett, és megesett, hogy tévedésből kiküldték egy üzletből, vagy
nem szállhatott fel a kiránduló buszra elsőre, mert a sofőr hajléktalannak
nézte.
Aztán harmadikra visszavett a tanár, azt mondta, na
ti most már maradtok, akkor csiszolódjunk össze, és hozzuk ki egymásból a
legjobbat!
És egyébként fantasztikus ember volt, mert a
pótvizsgákon végig ott volt az osztálya mögött. Segített, bátorított és súgott,
és hajtotta őket, és biztatta azokat, akik fel akarták adni. Én nagyon bírtam
őt, de valószínűleg sírógörcsöt kaptam volna egy órája után!:)
Anyu rosszul volt, ha szülőire kellett menjen, mert
a tanár valamiért elsőben a fejébe vette, hogy apja lesz Tom öcsénknek, apja
helyett. Ezért mikor véget ért a megbeszélés, mindig odaszólt, hogy anyuka még
egy pillanatra! Aztán legalább egy órán keresztül beszélgettek öcsénkről.
Elmondta a véleményét, hogy szerinte mit kellene anyunak tennie, ezzel a lusta
disznóval, aki az egyik legjobb képességű tanítványa, mégis minden évben
pótvizsgázik. Ilyenekkel, hogy anyuka, aki ötös szakmaiból, és az egyik legjobb
matekos, és megbukik magyarból, az nem buta, hanem hülye!
Anyu meg csak kényszeredetten mosolygott és
védelmezte a lusta disznót, mert hát lássuk is be, valahol igaza volt a
tanárnak, de melyik anyukának esik jól, ha lehülyézik a fiát?
Anyu is védelmezte és vitázott a tanárral nagy
bátran, hogy az iskola mellett diákmunkázik is, akár egy hős. Aztán hazavezetett, lehúzott egy pohár vörösbort, amitől
azonnal kidőlt, és két napig üveges szemekkel nézett maga elém és felnyüszített,
hogy - „Miért? Mond miért pont én?” – valahányszor, a nevetéstől fuldokló körcsikének
mesélte a történteket. Ilyenkor nem tudtuk, hogy a sírástól, vagy a nevetéstől
rázkódik a válla. Így utólag azt hiszem jobbára nevetett!:) Anyu hamar túltette
magát a dolgokon, olyan jó természetű, sokszor irigyeltem a tűrőképességét, és
a kötélidegzetét.
Másrészről reggelente tömött sorokban mennek az idős
nénik is a járatokra. Tomasék persze pöfögnek, hogy miért kell ezzel a busszal,
hát nem tud már az a halott egy fél órát még várni?
Mert nyolc után már senki sincs a járaton a Lali’bá
szerint, aki az öcsém kedvenc buszsofőrje, és annyira jó fej, hogy időnként
megengedte a rajongó öcsémnek, hogy a kietlen végállomáson, ahol csak megfordul
a busz a temető sarkában és jön vissza a járat, ő fordulhasson meg.
Íme! Mikor Tomi a paradicsomban érzi magát!
Hát azokon a
napokon öcsémmel röptében lehetett volna elkapatni az én Tubimat, annyira
szálldosott a boldogságtól. Mindent tud a buszokról, hogy leengednek, ha a
megállóba állnak, meg hogy hol nyílik az ajtajuk, meg egy csomó érdekességet.
Teljesen megszállottja a buszvezetésnek, feltett szándéka hogy buszvezető lesz.
Tomi és az eufória J
Ilyen egy magyar busz műszerfala belülről!:)
Az a zöld szerkentyű volt a jegykezelő!:)
Engem se nagyon hoz izgalomba, de szeressük
Tomi kedvéért!:)
Anyu azt mondta,
neki mindegy, csak legyen néhány szakmája, álljon több lábon, és ha őt a
vezetés teszi boldoggá ám legyen, majd ha meggondolja, később is tanulhat mást,
de az autóvillamossági suli elvégzése, az kötelező. Amúgy se vezethetne mostanában,
csak 21 éves kora után vizsgázhat le, és ha jól hallottam, csak 24 évesen
vezethet buszt. Ez egy új rendelet, hát nem volt tőle boldog az én öcsém.
Szóval ezen a
reggelen is szorongott meg préselődött, gyomrában egy sulis lány táskájával,
ráadásul egy több mázsás pasi rálépett a cipőjére, és nem tudott szabadulni
alóla. Egy erőteljesebb rántás következtében aztán sikerült, de sajnos a csuka
eleje a pasi talpa alatt maradt.
Jött haza és
telefonált, hogy álljunk ki az erkélyre, ha nevetni akarunk. Gyors felöltöztünk
és kisorakoztunk, úgyis levegőztetni kellett a dédikét is. Hát jött az öcsém,
magas lábemeléssel, mintha a díszőrségben parádézna, a csukája meg ahogy
közelebb ér, halljuk ám, hogy mondogatja, klaff, klaff, klaff….
Merthogy a talpa
levált az orrától, és minden lépésnél klaffant egyet, ahogy felcsapódott. De
magasan kellett lépegessen, nehogy visszagyűrődjön a talpa, mert akkor pofára
esik. Édesen masírozott, magas térdemeléssel, akár egy részeg gólya, az éhes
puffogó csukával. Mondtam a többieknek, látjátok, megelevenítette a Csoszogi,
az öreg suszter történetét. Lehet, hogy bukik a gyerek magyarból, de legalább
van kreatív művészei érzéke!:)
Hát volt min
röhögni, dédikének is egész jókedve kerekedett.
Örömömben mondtam
is, gyerünk cipőt venni, meghívlak egy csukára.
Mentünk mind, a barátnőim,
a Barbi meg az egyke öcsém. Leárazások voltak, és egy csomó mindent
összevásároltak maguknak a Cleoék. Persze a pénztárnál derült ki, hogy nem
lehet kártyával fizetni, nosza akkor álljunk félre, Tomas meg levágtatott az
úgy ötven lépésre lévő automatához, hogy vegyen ki pénzt, mégsem akarták
visszaengedni az emeletre, merthogy záróra, pedig még volt negyed óra addig. És
nekünk is szóltak, hogy távozzunk, mert zárnának. Ráadásul totál kinéztek
minket, ott toporogtak mellettünk, hogy takarodjunk már.
Hát nem azért de
öten voltunk, és mindegyikünknél két tömött kosár volt, szóval nem egy zoknit
ugrottunk be venni, és mentünk volna már rég, ha fizethetünk kártyával, vagy
felengedik a pénzünket lobogtató, lépcsőnél rekedt legifjabbat.
Hát, nővéremnél
körülbelül eddig tartott a türelem, és kezdett puffogni. Én igyekeztem, mint
egy békebíró. Legyen béke és szeretet, mondtam, akár a dilidoki, ha nem engedik
fel a tesómat, akkor itt hagyjuk a cuccot, mert nála a pénz.
De Barbi akkor már
úgy dürrögött akár egy fajdkakas, és egyre hangosabban, hogy mégis mit
képzelnek, mert a biztonsági őr, meg biztos, ami biztos, azért beleállt a
fenekünkbe.
Egyre kínosabb
lett, ott álltam egy flegma rapper, meg egy puffogó vipera között, és én kértem
elnézést, miközben a nővérem, a vásárlói szabályzatot magyarázta meg a Grinicsi
időt, az öcsém meg az android telefon óráját mutogatta és okított, a
nemzetközileg- és központilag elismert pontosságáról, és adott, egy átfogó kis
értekezést, melynek eredményeként, felhívta a figyelmüket a nyilvánvalóra, hogy
még mindig van 15 perc zárásig. És akkor még nem említettem a Cleot és Sziszit,
mert ők is kivették részüket a csapatmunkából!
Az eladók meg nekem
pampogtak, hogy ha dolgoznánk, megértenénk őket, mert valami ünnepségre
készülnek, de olyan nyomatékkal, hogy már körbe felmostak körülöttünk, és ha tehetik,
kilöknek minket.
Aztán kitört a
statárium, a biztonsági őr kicsit közelebb nyomult a nővéremhez a megengedettnél,
volt egy kis simi ott, ahol gömbölyödik, és még be is szólogatott. Neki! A
Nővéremnek!
Aki akkor már nem
volt koránt sem egy kedves doktorandusz, hanem mint egy sárkánygyík, mi a faszt
ugatsz bele? Nem veszed észre, hogy nem veled beszélek?
Ez volt a pillanat,
amikor elengedtem mindent, lehajtottam a fejem és összeszorítottam a szemem,
jöjjön aminek jönnie kell, egy család vagyunk, ha kell együtt harcolunk, aztán
meg együtt ülünk majd a börtönben, amíg az András nem jön értünk.
Hát kicsit
összeszólalkoztak, és aznap, nem a biztonságis győzött.
A bírjál a véreddel
köcsög buzi, magasabb az IQ-m mint te magad, ne akard már nekem elmagyarázni a
pontos időt, te kis egyenruhás kobold faszfej, volt talán a leglájtosabb
szóvirág, az elkövetkezendő öt percben, míg én kifizettem végre a cseppet
megcsúszott számlát, melyet a fejszámoló művész öcsém, még a vita hevében is
rögvest korrigált. Tökéletes összhangban dolgoztak össze.
Azért a nővérem
mentségére hozzá kell tennem, hogy az őr kezdte a beszólogatást, és ő sem
doktornőnek szólította meg a tesómat, sokkal inkább egy ősi mesterségre
célzott, meg arra, hogy mit is kell
megtegyen a pasijának ezért a sok pénzért, miközben finoman nyomulva fogdosni
próbálta a hátsóját, és még a táskánkba is bele akart kukkantani, hogy szerinte
elcsentünk ezt-azt. Nővérem elkapta a fenekét simogató kezét, rámutatott vele a
lépcsőnél felállított biztonsági rendszerre, hogy ha loptunk, majd az bejelez,
és akkor kutakodhatsz, addig meg takarodj innen, mert eltöröm a kezed!
Én meg csak
szorongattam a pénzem és próbáltam szabadkozva békülni, hogy csak rossz napjuk
volt…fáradtak…
Addig hebegtem,
hogy zavaromban beleadattam a táskám cipzárjába, és leszakadt a kisujjamról a
köröm. Véremet, és önbecsülésemet hátrahagyva, menekülve szédelegtem ki. Erre
lent még a két tesóm is nekem támadt. Hogy ki szült téged? Meg hogy áruló!
Hát ez vagyok én….
Néhány nap múltán
újra ott jártunk, de akkor már mások voltak a kiszolgálók, és a biztonsági őr
is egy kedves mosolygó bácsi volt, aki még segített is, mikor leejtettem egy
köteg zoknit!
Kellett egy csomó minden
vásárolnom a Tominak, mert a kabátja elszakadt, ahogy a cipője is, sőt még el
is veszítettük egy időre, és a hátizsákja szára is leszakadt.
Nagyon sebezhető
lett a lelkem, egész nap csak pityeregtem és ölelgettem mindenkit.
Az
történt, hogy a hétvégén elmentünk kiflit venni a szokásos mákos gubához, és
visszafelé kerültünk egyet a Lucával, meg az új bringájával. A Tomi a bringázás alapjaira oktatta a jövendőbeli mátkáját, miszerint
a zebrán nem átkacsázunk sikongatva, hanem illedelmesen áttoljuk a biciklit.
Akkor megállt egy terepjárós és intett, hogy menjünk.
Elindultunk, és mikor elhaladtunk előtte, én
visszafordultam, hogy segítsek a kislánynak, mert nem akarta engedni, hogy mi
vigyük át a bringát, de nem boldogult vele. Gyorsan át akartam tolni, aztán
mehet tovább, ő meg akadékoskodott. Ez volt a szerencsénk, mert már csak azt láttam, hogy a terepjáró mellől
kirobban egy nagy fekete autó, és telibe kapja az öcsémet, aztán csikorogva
csúszik tovább, a testvérem meg fent fekszik a motorház tetején, és az
ablaktörlőbe, meg a visszapillantóba próbál kapaszkodni. Aztán elszáll akár egy
rongybaba, és mindent végtagja összevissza csapkodott, mi meg csak álltunk és
bámultuk.
De
csak egy pillanatig tartott és már lendültem is, vitt a szívem, a világgal is
megharcoltam volna, hogy odamehessek a földön fekvő testvéremhez. A Luca meg csak
zokogott és kapaszkodott belém. Egy pillanatig úgy éreztem, kettészakadok, mert
a szívem már vitt volna az öcsémhez, az eszem meg azt súgta, hogy most nem
hagyhatom magára a kislányt. Felkaptam, és rohantam volna a Tomihoz. De ekkor
kivágódott a fekete kocsi ajtaja, kipattant belőle egy kigyúrt barom, és üvöltözve
rátámadt a feltápászkodó öcsémre. Úgy állon vágta, hogy szegény újra
visszaesett a betonra.
Nem
gondolkoztam, ledobtam szegény kislányt, és nekiugrottam annak az állatnak. Hát,
amit tudtam megtettem, de aztán egy akkora pofont kaptam, hogy hanyatt estem,
és csak feküdten félig süketen a hátamon, akár egy bogár. Az orromból fröcskölt
a vér, a szám szétdurrant, mert ráharaptam, és a fülem hangosan csengett, de
azért hallottam hogy szegény Luca felettem térdel, sír és kiabál, hogy ne
haljál meg Luna, ne haljál meg…..
Mire
feltápászkodtam a kislánnyal, előtántorgott a szakadt ruhájú öcsém, és akár egy
vérben forgó fenevad, üvöltve nekirontott annak a szemétnek. Akkora állast
bevitt neki, hogy a meglepett pasi hanyatt esett, a Tomi meg csak ordított és ütette
verte, teljesen kikapcsolt szegény, olyan volt mintha meg akarta volna ölni.
Ekkorra értek
hozzánk a buszmegállóból, hogy segítsenek, és a terepjárós is kiszállt, aki
átengedett minket. És nem volt még elég bajunk, valahonnan ott termett egy
rendőrautó is, és a ránk rohanó rendőrök, az öcsémet felrángatták, rányomták a
motorháztetőre, és megbilincselték a kezeit.
Hát totál
kiborultam, a kislány zokogott és kapkodta a levegőt, az öcsém meg úgy remegett
a kocsira borulva, mintha rázták volna, és minden csupa vér volt, én az orrom
miatt tocsogtam a vérben, ő meg nem is tudtam, hogy hol sérült meg esetleg
komolyan, mert még mindig nem értem oda hozzá.
Csak ordítoztam meg
sírtam, hogy engedjék már el, hogy miért minket bántanak, mi ez az egész…?
Aztán a terepjárós
meg a buszmegállóban állok elmondták, hogy az a barom elütötte, aztán még le is
ütötte az öcsémet. Végre elengedték szegény Tomit és átölelhettem. Akkor még a
rendőrökre is rátámadott az a benarkózott pöcs. Hiába nyomták le, csak úgy
izzott a szeme a kitágult pupillájával, ordibált, rugdosott, és köpködött.
Mikor benyomták végre a kocsiba, azt fejelgette és csak tombolt akár egy őrült.
A rendőrök
egyébként rendesek voltak. Mentőt hívtak, segítettek, próbálták a zokogó Lucát
is nyugtatgatni, meg engem is, hogy ne haragudjunk, elsőre úgy látták, hogy az
öcsém a támadó, mert hát két kézzel ütötte a másik pasit….
Rájuk nem is
haragudtam, de azt a másikat, meg tudtam volna ölni! Nem azért, mert elütötte.
Azt megtörténhet bárkivel, mert nem figyel, vagy rosszul lesz, emberek vagyunk,
hibázhatunk, tisztába vagyok vele, még ha fáj is, ha ilyen történik. De amit
utána művelt, az megbocsájthatatlan!
Olyan agresszív, szinte megfékezhetetlen volt. Bárkit megölhetett volna
aznap!
Tomi meg csak
remegett és azt hajtogatta a mentősöknek, hogy jól van, és hogy menjünk haza
Luna….
Elmentünk, egyik
felemen a remegő öcsémet támogattam, a másikon a sokkos kislány, de csak pár
lépést kellett megtennünk, mert az egész, a házunk sarkában történt, ott van a
gyalogátkelőhely. Ha szegény anyukám kinézett volna az erkélyről, látja, ahogy
elütik a Tomit. Elmondhatatlan érzés volt nézni a házunkat, a biztonságos
otthonunkat, ott térdelve a véres aszfalton, a tudat, hogy alig pár méterre van
az anyukám meg a nővéremék, és nem tudnak semmiről. Akár meg is halhattunk
volna ott a házunk sarkában, és ez rettenetes érés volt.
Végül a Tomi saját
felelőségére hazajött velünk, amíg a mentősök a másik barmot látták el, mert
szétfejelte a kocsi belsejét.
Ez itt anyu erkélye, mellette van az enyém, és
a busz ott áll a megállóban.
Látod, ilyen közel voltunk mikor ez történt.
A parkírozóban a második kocsi, aminek nyitva a
csomagtere a mi kis Opelünk,
Tomi feje a fa ága felett látszik, épp a kukához
igyekszik, mert nagytakarít!:)
Itt jobban látni, ahogy szorgoskodik a
csomagtartóban!
Fura, mert amennyire nem érdekli a szobája
tisztasága,
annyira iparkodik a kocsinál, hogy rendben
legyen!
Örök csata Cleoval, hogy a kutyus ne ugorjon az
ülésre
a sáros tappancsával!:)
Hazamentünk, úgy
néztünk ki, mint egy vámpírvacsora túlélői. Tomi kabátja, táskája, nadrágja
elszakadt, az egyik cipőjét meg a sapkáját, úgy hozták utánunk valami ismerősei,
és mikor anyu szembe jött, és megpillantott minket….
Hát szegényt
rengeteg sokk érte miattunk az évek folyamán az már biztos.
Egyből jött a
nővérem meg a barátnőim, mondtam nekem nincs bajom, csak a Tomit ütötték,
szegény öcsémben, meg akkor pattant el valami, és anyura borulva sírni kezdett,
hát szegény anyukánk meg csak ölelte….
Nem is emlékeztem, mikor
láttam a Tomit sírni. Kisgyereknek se nagyon sírt, mert jó volt, ahogy én is. Sőt,
később is rendes srác maradt, ő nem dohányzik, nem iszik egyáltalán alkoholt,
csak ha ünnepelünk, de soha nem kortyol bele egy sörbe, vagy valami erősebbe
még viccből sem.
Megvizsgálták szegényt,
de nem tört el semmije, csak a feje volt tiszta vér, ahogy lefejelte a
szélvédőt, aztán meg az a barom telibe vágta az arcát.
Az orra elrepedt,
most duda formájú. Nekem édes kis szerecsen, cukorszopó szám lett addigra, és
kicsit belilult az arcom. Folyamatosan csengett a fülem, ezért állandóan
hallgatóztam, és olyan ferdén tartottam akár egy lúd, de amúgy rendben voltam.
Kaptunk egy nyugtatót és onnantól már teljesen laza voltam, valami hülye
kómában éltem meg mindent, és csak simogattam, meg cirógattam felváltva a
Tomit, a Lucát és szegény anyut, aki eléggé viseltes volt tőlünk.
Aznap este, egy
nagy családi összeborulós simogatós nap volt nálunk! Mindenki ölelt mindenkit.
Néztem őket, a családomat, és nem tudtam volna szavakban kifejezni, hogy mennyire
fontosak, mennyire szeretem őket! Belepusztulnék, ha elveszteném
valamelyiküket!
Másnap kórház és a
lelkes dilidoki. Szinte már menetrendszerű ez a látogatás. Félútról ráadásul
vissza kellett fordulni, mert Cleo sietségében, megint a kilincsen felejtette
szegény Whiskyt, pedig eléggé izgultunk a Tomival. Ő a törött orra miatt,
nehogy meg kelljen operálni, én meg a fülemért, ami még mindig csengett, és ha
arra gondoltam, hogy beszakadt a dobhártyám, és baj lesz a hallásommal, hát nem
voltam maradéktalanul boldog.
Whisky egy extra
törpe Yorkshire kutyus, nincs egy kiló se, és olyan aprócska, hogy belefér egy
literes tejes kancsóban. Általában a táskánkba tesszük, és így csempésszük be
mindenhova. Tudja, hogy csendben kell maradnia, így jön velünk moziba is, néha
kiengedjük a fejét, és akkor eltekingél, de inkább durmol. Ami kínos vele
kapcsolatban, hogy aprócska termete ellenére is rettentő büdöseket pukizik, és
elég gyakran teszi. Na most mikor a moziban elengedi magát, hát az elég gáz,
szó szerint is, mert ugye nem mondhatjuk, hogy a kutya volt!:) Nővérem erre
kifejlesztett egy módszert, főleg ha vitában van öcsénkkel. Feltűnően felé
fordul a moziban, néha még halkan meg is jegyzi, NAHÁT!
Szegény Tomi meg
csak vigyorog, hogy hát igen, kicsúszott, én kérek elnézést! Jól megértik
egymást!:)
Ha velünk vannak a
fiúk is, akkor a szabatos dilidoki védelmébe kell Tominak, és felénk bólint,
had szóljon lányok!
De ha meg amolyanja van, akkor pampog, hogy persze,
már megint a kutya volt, hát egy tehén nem durrog annyit, mint ez a nyomorult!
Erre az állatorvos Dani csak megjegyzi csendesen, hogy ó dehogy nem! Tudnék
mesélni!
Dani vérbeli texasi,
rengeteg ottani tehén tudora, onnan jött egészen Magyarországig, hogy
megismerkedjen a nővéremmel!
A mi Wiskynk!:)
Be kell vallanom, csak ritkán ilyen csinos,
most épp fodrásztól jött!
Ha Cleo nem készít neki frizut, én nem szoktam.
Különösen a csatocskáit utálom, és még fel is kell őt öltöztetni télen!
Miközben küzdök a patentokkal, dilidoki kérés nélkül,
tudományos kiselőadásba
kezd, a gatyában befülledt heréken kialakult
tüszőgyulladás kellemetlen hatásairól!:/
Őkelme meg nyüsszög, mert már becsurrantana
legszívesebben.
(mármint a kutyusJ)
Ezért is utálom a szaunát. Elég, ha van egy
kutyusod,
akit öltöztetni kell,ömlik rólam a víz, mire indulunk.
Anyu szerint ez nem fog változni akkor sem, ha
gyerekeim lesznek,
és télen anorákban megyünk együtt valahová!:)
Nos, a dobhártyám
megvan, öcsém orra meg elrepedt csupán, nem kell beavatkozni, majd meggyógyul
magától. Ha pimasz egyszerűen közöljük vele, hogy mindjárt csavarok egyet az
orrodon, erre puffogva, de visszavesz magából!:)
Micsoda remek
nevelési módszer!:) Freud örülhetne!
Luca is átjött az
anyukájával, szerencsére nem haragszik, attól féltem nem engedi többet velünk a
kislányt, amiért nem figyeltünk rá jobban. Megérteném, ha így döntene. A Luca a
mindene, nincs senki más neki, és a kislány az egyetlen dolog, ami a férjétől
maradt. Szerintem jobban aggódik miatta, mint egy olyan anya, ahol van apa, és
esetleg még tesó is. Persze lehet, hogy nem így van, nem tudhatom sajnos.
Suliban mindenki
saját vérmérséklete szerint vette tudomásul a bucira dagadt, oldalra tartott
képemet. A nőstényfarkas például fejcsóválva körbe járt, cigivel kínált, aztán
feltette a leginkább őt foglalkoztató kérdést.
A pasid volt?
Mondtam, nem az
enyém, másé! És ezzel valójában igazat is mondtam!:)
Aztán megjött a
barátom és ő sem volt felhőtlen boldog a látványomtól. Jött a szokásos
menetrend és megint csak összevesztünk, mert mellette ilyen nem történhetett
volna velem az biztos.
Sokat gondolkodom
azon, vajon, hogy alakult volna az életünk, ha nem találkozom vele. Mert nekünk
soha nem volt könnyű, de a nehézségek ellenére, nagyon boldog család voltunk. Ő
meg mindig kérdezi, hogy mire van még szükségünk, hogy csak szóljak bátran,
mert soha nem mondom, hogy kellene valami. De hogy is mondanám, mikor elhalmoz
mindennel, sokkal többel, mint amit valaha is reméltem. Annyi boldog percet
szerzett, mikor odaadtam anyunak a pénzt, hogy fizesse ki a jelzálogunkat, vagy
a Cleonak, hogy vásárolja meg az a pici lakást, amire úgy kuporgatott.
A barátnőm, aki a
legkeményebb ember akit ismerek, még a Barbinál is, csak sírt és ölelgette
szegény Whiskyt, és nem tudta abbahagyni a zokogást. Persze a végén együtt bömböltünk,
mert én mindig fogékony vagyok egy kollektív sírásra, nem nehéz
elérzékenyülnöm.
Hálálkodott nekem,
pedig ő sokkal többet tett értem akkoriban, mikor csak vegetáltam, mint egy
melegházi zöldség, nekem kellene hálálkodnom.
Én nem tettem mást,
csak adtam abból a pénzből, amit úgy kaptam. Nem dolgoztam meg érte, nem
aláztak, nem tettem semmi olyant, amit szégyellnem kellene.
Ő megtette miattam! Pénz kellett gyógyszerre, meg az orvosnak, de nem volt. Akkor még a dilidoki se
volt, és súlyos pánikbeteg voltam. És ő akkor elment, és elvállalt egy fotózást,
ahol nem volt rajta ruha. Azt mondta művészi fotók voltak. Fekete fehér, az
árnyékkal játszott a „művész” és egyetlen képen se látni az arcát. Ehhez
ragaszkodott. Azt mondta nem volt
gáz, egy idő után már el is felejtette, hogy nincs rajta semmi.
De aztán hallottam,
ahogy sírt, szívta a cigit, és azt mondta a nővéremnek, még soha nem érezte
magát ennyire kiszolgáltatva, megalázva, ahogy a pasas gusztálgatta, hogy hova
tegye a kezét, meg, hogy domborítson, meg dörzsölje meg a mellét, hogy a
cicigombja megmerevedjen. És a legszörnyűbb az volt, mikor azt kérte, tárja
szét a combjait egy széken ülve, és hajoljon hátra, hogy csak a mellei
látszódjanak a feje helyén, a fotós meg ott ült a lába között és kattogtatta a
masináját.
Azt mondta, amikor
anyám pasija próbálkozott nálam, legalább belemásztam a pofájába, de most,
önként tettem, amit kért, és ez a kiszolgáltatottság volt rettenetesen
megalázó.
Nem akartam hallani,
ahogy sír, és egyre csak azt hajtogatta a nővéremnek, hogy nem bántam meg, újra
megtenném értetek, csak most ki kell bőgnöm és tombolnom magam, mert ha
módomban állna, megölném az összes szemét pasit.
Nem akartam arra
gondolni, hogy ez is miattam van. Éjjelente feküdtem a sötétben, és égő szemmel
bámultam ki az ablakon, meg a falat, ahogy a fa árnyéka rárajzolódik a falra,
és a szélben olyan volt, mintha lopakodna valaki, hogy rám támadjon, és belém
vágjon megint. Már nem csak ezen gondolkoztam, hanem a Cleon is, még egy bánat
rakódott a lelkemre, amit cipelnem kellett tovább. De nem fájhatott nekem,
hiszen nem az én meztelen testemet bocsájtottam áruba, hanem ő volt, akinek
ezzel kellett innentől élnie tovább és megbirkóznia….miattam!
Szégyelltem magam,
és nem csak akkor, hanem most is, mikor odaadtam azt a nyomorult pénzt és ő
sírva hálálkodott. Pedig nekem kellett volna!
És soha nem
felejtem el anyu arcát sem, amikor szóltam neki, hogy menjünk és szóljunk a
bankban, hogy ki akarjuk fizetni a hitelünket. Amiről gyakran mondogatta, ez az
én keresztem, végig kísér egész életemen, majdnem nyugdíjig fizetem. Most azért
nincs pénzem, aztán meg a nyugdíjam lesz kevés, de legalább addigra megtanulok
beosztóan élni.
Én inkább úgy
mondanám ügyesen éhezni, de nem fontos, mert már az csak a múlt.
És összeszorult a
torkom anyun, mikor karácsony előtt fogtam egy rakat pénzt és mondtam, most
pedig gyerünk, és vásároljunk be minden finomságot, amit csak szeretnénk. Ő meg
csak körözött a sorok között tanácstalanul, és aztán vett egy hatalmas csomag
WC-papírt, egy karton lisztet, cukrot, meg mosószert és öblítőt.
Mondtam ne
vételezzél, hanem vegyél meg mindent, amire vágysz, amit meg szeretnél kóstolni.
Időbe tellett, amíg megtanult anyu, kedvére válogatni, és nem csak a
nélkülözhetetlen kenyér, parizer, tej szenthármasságot tette a kosárba.
Érdekes volt látni,
hogy milyen mély nyomot hagyott rajta a szegénység, hogy télen is merjen
paprikát vagy paradicsomot venni, és ne csak a leárazott csenevész ubit tegyük
a kosárba a höriknek.
És mikor anyu
hálálkodni akart, a barátom nagyon jó érzékkel hárított. Anyura és a főnökre
terelte a szót mondván, ha ügyesek leszünk, akár egyszerre is szülhettek a
Lunával.
Anyunak torkán
akadt a hála, meg a falat is, de ő csak mosolygott.
Nehezen viseli a
hálálkodást, meg azt is, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzeli, hogy
nekem is vannak terveim az életemmel és a jövőmmel kapcsolatban, és nem csak
arra vágyok, hogy üljek egy szuper luxus házban, lessem óhajait, és loholjak
vele országról országra, ha úgy tartja kedve.
Az a baj, hogy nem
ismer eléggé, nem ért meg, mert nem ismeri a múltamat. Nem tudja, hogy nekem a
biztonság, a család, az önállóság mindennél fontosabb. Ez nem egy szeszély,
hanem létkérdés nálam!
Tudom, hogy
mellette aztán mindenem meglenne, de az nem az a biztonság, amire én vágyom. Én
azt akarom, hogy egyedül is képes legyek megélni és eltartani, ha mást nem
legalább magamat. Le kell érettségiznem és tovább kell tanulnom!
Nem nagyon ért meg
engem, és csak meregeti rám a szépséges szemeit, hogy mi a faszomnak neked az
érettségi? aztán újra megállapítja már kitudja hányadszor, hogy te nem bízol bennem Luna! Nagyon sokat veszekszünk ezen, meg, hogy menjek vele, mert ő nem akar
tovább egyedül lenni, és szerinte engem nem érdekel, hogy ő mit szeretne, csak
a kurva érettségim, és ezért nem lakom vele, csak magammal törődöm, önző
vagyok, pedig ez nem így van.
Mégsem mondok
semmit, nem védekezem, csak hallgatom dacosan, és nem mondom el a félelmeimet.
Hogy mi lesz, ha majd talál egy olyant, aki az esete. Aki nem kék, sőt inkább
piszkosfehér színű szemű, és nem világos szőke, hanem barna? Mi lesz, ha
mondjuk tíz év múlva rám un, és nekem még csak egy érettségim sincs? Akkor majd
ott állok a nyolc általánosommal, és biztosan mindenki értem fog kapkodni, hogy
vele dolgozzam.
Az ember felkapott lesz
egy milliárdos mellett, bekerül más körökbe, egy másik társadalmi rétegbe, még
ha nem is futtatja magát, ez elkerülhetetlen. De nem magamért lennék sikeres,
csak miatta, és tudom, ha egyszer véget érne a kapcsolatunk, akkor amilyen
meredeken ívelt fel az életem, olyan meredeken zuhanna le, mert ezeknek az
embereknek nem én kellek, csak az ő közelébe akarnak kerülni általam, vagy épp
rajtam keresztül. Ha egyszer rám un, akkor már senkinek se kellenék, nem leszek
érdekes, hirtelen értékemet vesztem, és mondjuk, ha ez harminc éves koromban
következik be, sokkal nehezebb lesz akkor újra kezdeni, leérettségizni és
szakmát tanulni, mint mondjuk most. Az a néhány hónap, amíg megpróbálnának
kiszedni belőlem néhány szaftos, hírértékű pletykát róla, nem biztos, hogy elég
lenne, egy új élet beindításához. Főleg nem nekem!
Neki aztán mindene
megvan. Most már csak engem akar és egy gyereket, meg azt, hogy ne táncoljak,
ne dolgozzak, és ne tanuljak, csak legyek mellette. És ezzel nincs is semmi
baj, csak még egy kis időre lenne szükségem, amíg legalább leérettségizem. Mert
szükségem van egy biztonságos háttérre, amit saját magam teremtek meg, és amíg
ezt nem képes megérteni, addig sajnos nagyon sokat vitatkozunk.
Tudom, hogy őt is bántja,
ami történt, hogy ő is felelősnek érzi magát, nem véletlen mondogatja, hogy ha
újra terhes leszek, és megtudja, hogy valamit is csinálok, jön és begipszelteti mint a két lábam.
Dühös rám, mert nem
akarom megismerni a családját, se a barátait, se a világát. Szerinte az
orránál, sőt szabad szájúban fogalmazott, a farkamnál fogva vezetsz, én meg hagyom,
mert egy hülye fasz vagyok!
A doki próbálta
elmagyarázni neki, hogy az én múltammal, a zárkózottságommal, félelmeimmel, és
önértékelési zavaraimmal, nagyon is sokat adtam neki magamból. Hogy ne várjon
tőlem azonnal csodát, adjon időt, és legyen velem türelmes, vagy keressen mást.
Hát nem tudom mennyire sikerült meggyőznie, és tényleg nagyon hálás vagyok neki
ezért a kortes beszédért, bár a végén, az a keressen mást, annyira azért nem
jönne be nekem…
Addig lógattam az orrom nagy depressziósan, amíg
elkapott a nővérem és aztán már bántam, hogy nem vigyorogtam inkább körbe a
fejem. Támadott, ahogy szokott, ha megijed, mert bajt szimatol.
Azt mondta, nincs miért sajnáltatnod magad, mert te
akartad, hogy így legyen, ő hívott, de te nem mentél. A sulit választottad, és
a saját életedet, amit én maximálisan támogatok. De gondolj bele, szerinted tíz
nőből hány tette volna ugyanezt? Megmondom, kilenc és félből fél, és te vagy a
maradék fél. Az a szint, ahol ő él, az emberek nagy százalékát megbolondítja. A
pénz, az elképzelt gondtalan élet nagy úr, és magával ragadja a többséget,
pedig minden társadalmi rétegnek megvan a maga problémája. Kevesek értik meg,
hogy kisebb fájdalom az, hogy nem telik márkás táskára, minthogy magányosan
ülsz egy luxusvillában és tudod, hogy a kinti farkastársadalom, csak arra vár,
hogy előbúj és elkövess egy hibát, és akkor darabokra tépnek azok, akik addig a
talpadat nyalták. Akkor is tolonganának körülötte, ha két feje volna szarvakkal
és patával, de valljuk be, elég jó pasi a te skandinávod, már akinek bejön ez a
típus. Én nem szeretem a szőke pasikat, tette hozzá vigyorogva.
(Volt is miért
nevetni, mert Dani, pont az a tipikus vörösesszőke, kék szemű texasi cowboy,
ahogy a nagykönyvben meg van írva!)
Hiába dumál, hogy
nem ez a típus az esete, rögtön megtetszettél neki, és mikor megértette mi a
szitu, becsületére legyen mondva, oda is tette magát rendesen. Talán jobban is,
mint kellett volna, de ezen már kár rágódni. Aztán elment és gondolkodott, mert
nála az ilyesmi eddig tart, hogy rájöjjön ki az a barom, aki egy ilyen nőt elenged,
mint te, mikor az első volt nálad? Ő nem hülye, és tudja mit akar, valószínűleg
annak is oka volt, hogy nem keresett azonnal, gondolom fel akarta mérni, hogy
mennyire vagy diszkrét. Az hogy közben kiderült, több közös is van bennetek már
más kérdés, de jött volna akkor is, ha nem leszel terhes, úgyhogy szedd össze
magad, ne nyavalyogj itt nekem, inkább edd meg ebédre! Egy aranybányát lelt
benned, ahogy te is benne, és veled ellentétben ő tudja ezt jól, és igyekszik
is kihasználni. Kellesz neki, és hiszed vagy sem, szeret téged! Gondolom, ezt
el is mondta már a maga módján. Többet ne is várj tőle, ő nem egy pattanásos
képű kamasz, aki szerelmes szíveket küldözget neked a facebookon!
Úgy döntöttél, hogy
maradsz, és ha engem kérdezel helyesen.
Ha igent mondasz, az ő életét éled, az ő feltételeivel. Persze
csinálhatnád azt, hogy majd ha már lesz gyereketek, akkor megpróbálod te
diktálni a feltételeket, és egy darabig ez működne is, mert nagyon odavan egy
gyerekért, de nem sokáig. Ő egy karakteres kemény szerkezetű pasi, nem lehet
hajlítgatni, mert hamar eltörik. És nem is ez egy őszinte szerelmes kapcsolat
alapja. Nem hazudtál, nem bújtál álarc mögé, úgysem tudnál örökké alakoskodni,
a természet előbb utóbb előjön. Jobb, hogy az elején tisztáztad vele, hogy te
ilyen vagy, ezt tudod nyújtani. Ha nem képes rád várni még néhány hónapot,
akkor soha nem lesz türelme hozzád, és soha nem fogja érdekelni, hogy te mit
szeretnél, mert az ilyen öntelt gazdagok azt hiszik, ők mindent jobban tudnak.
És a ti esetetekben ez lehet, hogy igaz is, de akkor is meg kell hallgassa, a
te érveidet is. Szóval, vagy küld el most, amíg még nem szeretsz jobban bele,
és nem veri magát több költségbe, vagy fogadd el olyannak amilyen.
Beláttam, hogy
igaza van a nővéremnek, aki addigra már eléggé felhergelte magát, annyira, hogy
alaposan kiosszon. Miszerint ne nyüsszögjek már, mert ha nem szeretne, csak
gyereket akarna, akkor már rég keresett volna az oroszoknál egy szőke kék szemű
béranyát, és egy számára jelentéktelen összegért, kihordatta volna a gyerekét.
Nem venne neki lakást, és nem fizetné ki az anyja jelzálogját, meg a barátnője
lakásának egy részét. Mivel elég okos, ezt ő is tudja, és sokkal egyszerűbben, olcsóbban
és kényelmesebben is megoldhatta volna ezt a kérdést.
Persze ebben a
perspektívában nézve, egészen másként festett a dolog. Nem válaszoltam, mert
egyrészt igaza van, másrészt meg nem merném felbosszantani még jobban, mert még
képes és eltángál, mint kiskoromban. Inkább megpróbálok úszni az árral, bár ez
sem az erősségem, és a viták és veszekedések szünetében úgy szeretni, ahogy
tudom, szívből, igazán…
A Valentin napom
egy kicsit depressziósra és szomorkásra sikeredett, nem egyedül akartam
eltölteni. Nem volt még kapcsolatom, és sok mindent tanulnom kell még, és a
köztünk lévő távolság se nagyon segít abban, hogy helyén tudjam kezelni a
dolgokat. Dühös vagyok, ha nincs velem, és fáj, pedig én akartam itt maradni az
iskola miatt, szóval én döntöttem így, mégis rossz.
Hát gondolom valami
ilyesmi a szerelem, hogy egyik nap a mennyben és minden oké, másnap meg már
minden akár a pokol.
De aztán késő este
csengetett valaki, és hirtelen kisütött a nap és elállt az eső, és a kövér
esőcseppekben megláttam a szivárványt.
Ott volt
mosolygósan, szőkén, és innentől kezdve már nem voltam többé bánatos.
Reggel csak
mosolygott a kávéja fölött, már nem meregeti a szemeit, mint eleinte, kezdi
megszokni. Sokat kávézik amúgy csak light-osabbat. Lelkesen mosolyogtam rá
vissza, vagy hát legalább is igyekeztem, mert az arcomnak az egyik fele az nem
nagyon akart ebben részt venni, inkább olyan duzzogó volt, vagy mint egy falánk
hörcsögé, aki teletömte a pofazacsiját magokkal.
Aztán az öcsém
sündörögni kezdett, hogy nézd Luna, valami IQ bajnok, megint a ház elé állt,
majd jól megvágja a közfelügyelet.
Nem értettem, miért
olyan fontos most megtekintenem a delikvenst, de megtettem, és láttam, hogy a
kedvenc autómárkám álldogál elárvultan a bejáratunk előtt, méghozzá a kedvenc
barna színemben. Nem egy fullos dilidoki
féle Aston Martin, se egy Ferrari, hanem egy Wolsvagen Passát CC.
Barátom
meghallgatta az öcsémet, aztán csak titokzatosan somolygott, hogy vajon ki
lehet az a fasz, aki ideáll? Menjünk le, és nézzük meg!
Nem nagyon akartam
érteni, miért is kellene, de ő csak mosolygott, és nekem az egész kezdett egyre
gyanúsabbá válni.
Hát igen! Bizony az
enyém lett, nekem hozta, most lett egy kocsim is!
Csodás vajszínű
bőrülésekkel és belső kárpittal, valami gyönyörűséges barna színben.
Ilyen origi állapotban kaptam meg!
Képes volt még a nejlonborítást is visszatenni
rá, hogy lássam,
én vagyok az első gazdája, mert mindig azt
mondtam,
szeretnék egyszer egy olyan kocsit vezetni,
amin még rajta van a nejlon,
szóval hogy lássam, valóban új!:) Hát nem aranyos?
Olyan nagyon boldog vagyok, ha ilyen! Nem az
ajándék miatt,
hanem mert emlékszik miket mondtam, és figyel a számomra kedves
fontos részletekre!:)
hanem mert emlékszik miket mondtam, és figyel a számomra kedves
fontos részletekre!:)
Hát a vezetés az nem ment rögtön, meg ott volt, hogy
kóddal indul nem kulccsal, és még néhány fura dolog, ami az öreg kis Opelban
nem volt. Megugrottunk, aztán ügyesen lefulladtam, közben megint azt hallgattam,
hogy ne járkálj többet a gyalogátkelőn, inkább használd ezt.
Hát lehet haragudni egy ilyen pasira? Talán igen, de
nekem az nem megy!
Ráadásul még olyan okos is! Figyelte, ahogy
ismerkedünk a szépséggel, aztán csak sóhajtozott. Ezt még gyakorolni kell!:)
Türelmesen magyarázott, én meg figyeltem is, de hát
olyan ennek a kocsinak a műszerfala, akár egy repülőé. Tettünk egy rövidke
kört, és olyan jó volt újra hallani, hogy nem tévedtünk el, csak később érünk
oda! De ez nem történt volna meg, ha bekapcsolod a navigációt. Én meg csak
rácsodálkoztam! Nahát! Ebben az is van?:)
Mindenképpen szeretném neked megmutatni, mert Ő
az én első saját autóm!
Ó annyira elképesztően boldog érzés gépjármű
tulajdonosnak lenni,
főleg egy ilyennek!:)
Tomi szerint ez a lényege, a futómű, a kipufogó
és a hátsó, akár a nőknél!:)
Annyira boldog vagyok, hogy még csak hátba se vertem ezért!
Annyira boldog vagyok, hogy még csak hátba se vertem ezért!
Nagyon boldog
voltam. Azt hittem elfeledkezett a Valentinról, de már egy ideje titokban
készült rá. Mert hát ezt a kocsit ki kellett választani, előtte kideríteni,
hogy mennyire tetszik ez a típus, és még a papírjait is elintézték az
Andrással. Szóval teljes Don Carlos-i összeesküvés, boldog áldozata lettem.
Ezért csak
megérdemelt egy nagyon szexi erotikus rúdtáncot! Szereti, én meg őt szeretem,
meg mindent, amit csak akar!
Később kimentünk a
konyhába, hogy némi kalória utánpótlást vegyen magához, és gondolta ő is mutat
nekem egy kis erőnlétit. Felpattant a konyhaszekrényre, átnyúlt a szemben lévő gáztűzhely
tetejére, és rendkívül mutatós fekvőtámaszokat nyomott a levegőben. Közben nagy
elégedetten, elkönyvelhetett néhány óóót, és elismerő pillantás tőlem. Nagyon
önelégült fejet vágott, gondoltam megcsikizem egy kicsit, hiszen annyira
csiklandós. De nem volt túl jó ötlet, mert ahogy felnevetett, megbicsaklott a
könyöke, elvesztette az egyensúlyát és leborult. Riadtan belekapaszkodott a
sütőajtó fogantyújába, az meg engedelmesen kinyílott. Esés közben majdnem bedugta
a szépséges fejét a sütőbe, akár egy újévi ropogós malacka, csak egy citrom
kellett volna a szájába, ahonnan most egészen más szavak jöttek. Ráadásul a
lábával kirántotta a fiókot, és az evőeszközök meg mind ráborultak. Szerencsére
nem lett tarajos sül, és nem sérült meg sehol se!:)
Egész éjjel
beszélgettünk, nevettünk és szerelmeskedtünk. Ő soha nem volt hozzám erőszakos,
mindig gyengéd és figyel rám, de sokszor mutat vagy mond új dolgokat, amiket
addig még nem csináltam. Eléggé behatárolt a tudáshalmazom, de nem bánja,
inkább úgy veszem észre, nagyon is élvezi, hogy általában mindenben ő fekteti
le nálam az alapokat. Nagyon türelmes, soha nem kér olyant, amit nem akarok, és
ha nem értem, hogy mit akar, mert volt olyan is, hát rávezet. Egyszer például, azt kérte,
ölelj át, én meg próbáltam a karommal, de épp egy asztalon gyakorlatoztunk, és nem
nagyon értem el, erre elnevette magát, hogy a comboddal gondoltam.:)
Hát akadnak ilyen
félreértések az életemben. Azért kérdőre vontam, hogy te most kinevetsz? Azt
mondta, igen, mert szórakoztatsz. Melletted el tudok lazulni, fontos vagy
nekem. Fontosabb, mint szeretném. Fontosabb, mint gondolod!
Tudod, őszintén
szólva nem gondoltam semmire vele kapcsolatban. Bárcsak merném, bárcsak
elhihetném, hogy tényleg én kellek ennek a férfinek. De ha rám néz,
azzal a rezzenéstelen, hideg csodaszép tekintetével, még most is csak azt érzem,
hogy elszédülök és beszippant valami őrült örvény. Nem vágyom semmi másra, csak
szeressen és engedje, hogy még sokáig szerethessem!
Mellette olyan
magától érthető minden, ha nem értem,
megmutatja mire gondol, és olyan természetes fesztelenséggel, hogy nem jövök
zavarba, és nem szégyellem magam.
És most azt látom,
hogy feltérdel, a lába közé kap és elkezd felfelé araszolni felettem. Hát egy
kicsit meglepődtem, hogy csak így, mert hát nincs azzal semmi bajom, csak hát
így hirtelen….
De nem arra
gondolt, hanem a cicim közé akarta tenni magát, mert azt hitte már megnőttek
annyira. De hát ugye a 75-ös B még nem elég nagy ehhez, ezekkel még nem lehet
így vagánykodni. Szóval nem sikerült, és csak nevettünk, és azt mondta, ok,
erre majd visszatérünk akkor, ha már ketten lesztek, és még jobban megnőnek.
Szóval nincs nekem
bajom azzal, amire gondoltam, rendben van az orális szex is, főleg, hogy sosem
kér olyant, amit ő ne tenne meg nekem, mindig hagyja, hogy én döntsem el,
akarom vagy sem, csak meglepett, hogy úgy lerohan. És persze ő is észrevette,
mert egy kis hallgatás után megkérdezte. Mire gondoltál, mikor olyan ijedt
cicaképet vágtál?
És megmondtam, hogy
azt hittem a számat vetted célba.
Ő meg csak nevetett
és azt mondta, szeretem, hogy ilyen kedves buta vagy, el sem hiszed, mekkora
hatalmad van felettem. Átölelt, és ahogy megcsókolt, súgta, hogy az enyém vagy
és jobb, ha megbarátkozol ezzel a gondolattal, mert soha nem adlak másnak. És
mikor már kezdtem volna elvarázsolódni, hogy nahát….kuncogva a fülembe súgta.
Szóval, hogy is volt ez a sztori a száddal? Esetleg lenne kedved hozzá?
Hát ennyit az
elvarázsolódásról!:)
Ez a hónap minden
bizonnyal az öcsémé lett, bár a barátom is nagyot alkotott a konyhai
akrobatikával, na és a Valentin napi meglepetéssel, de öcsém…. el kell ismernem, még magányomban is
felderültem tőle. Anyu betévedt a titkosított szobájába – figyelmen kívül
hagyta a
„Bunker – Magánlak!
Idegeneknek tilos!”
feliratot, és talált néhány
érdekességet. Magától elkószáló penészes szendvicset, szakállas húsit, erősen
használt alsónadrágot. Gyanús állagú zoknikat, melyekkel Barbi szerint, ha
hátba dobja, leszakad a tüdeje!
Hát szóvá tette!
Öcsénk kikérte
magának a magánlaksértést, a zaklatást, és az ide vágó Ptk. paragrafusokat, és
személyiség jogait idézgette a régi időkből. Hát ebből is látszik, hogy tényleg
van esze arra ami érdekli, mert ezeket még akkor hallgattuk, mikor anyu már az
egyetemre járt, és nekünk mondta fel az anyagot.
Anyu meg a magától
elvágtató étkeket kérte ki magának!
Én meg, feledve a
rosszkedvem, igazi görény voltam, és beálltam középre, fülig vigyorral,
felrántottam a vállaimat, és kapkodtam a fejem egyikről a másikra, ahogy
asszóztak, éppen ki óbégatott a másikkal. Még billegtem is, túljátszva az
érdeklődést, és megjegyeztem, hogy régen ezt dalban mondtuk el…:)
A végeredmény! Anyu
nevetve beleborzolt a hajamba, öcsém részéről meg érkezett néhány használtas
alsó, magától menekülő zokni, és egyéb bűzös étek, amik elől sikoltozva menekültem,
és kikértem magamnak a szemérem-és jóízlés elleni erőszakot, és felhívtam rá a
figyelmét, hogy nekem is vannak személyiségi jogaim.
Lehet, szakmát
váltok, és a Béke nagykövete leszek! Pillanatok alatt összefogtak ellenem!:)
Öcsém felbuzdulva a
kezdeti sikerein, nem átallott beleborzolni a hajamba, a szokásos mi ez
bambusszal, amit úgy utálok, amivel a vastag szálú, sűrű hajamra céloz, mert
egyszer egy hülye tyúk, azt mondta egy osztály bulin, hogy nekem olyan a hajam,
mintha bambuszokat hordanék.
Hát sajnos, akkoriban még nem ismertem a dilidokit, mert megemlíthettem volna az ő raszta
hajkoronáját, hogy az már valóban kicsit hasonlít a bambuszra. Ettől eltekintve, egy igencsak szupi pasi hordozza büszkén a fején, és én még nem láttam nála
jobb pasit. Sajnos ez nem csak az én véleményem volt, minden nő a
környezetemben odáig van érte a kórházban is. Ettől meg szegény keresztanyunak
volt totál elege, mert ő a főnővér a szülészeten, és állandóan a nővérek
rajongását, vagy szerelmi bánatát hallgatta.
Öcsémmel viszont csata
lett, és két vállra vittem. Azt mondta, ne eddzek ennyit, mert túl férfias
vagyok. Hát nesze neked régi ropi!:)
Íme az izmos ropika!:)
Se cici, se popsi, csak némi karizom!:)
Szeretem a hajamat feltűzve hordani. Legtöbbször a fejem tetejére gumiztam, ezért aztán sokan hívtak szökőkúthajú lánynak!
Szeretem a hajamat feltűzve hordani. Legtöbbször a fejem
tetejére gumiztam, ezért aztán sokan hívtak szökőkúthajú lánynak!
De volt, hogy csak simán hátragumiztam.
Nem tudom neked milyen hajad lehet!
Engem sokszor idegesített, hogy ilyen a hajam, de azért soha nem
vágatnám le!:)
Most megy a
nagytakarítás, mert hamarosan férfi kerül a házhoz!
Bizony kicsim!
Valami csoda, ami most történik körülöttünk! Oldalakat kellene most írnom erről
a kapcsolatról. A megismerkedésükről, mikor anyu ment hozzá interjúra, és
annyira, de annyira zavarban volt szegénykém….
Az első pillanatban
felizzott körülöttük a levegő, de hát ott voltunk mi, mint 3 utánfutó, és anyu
úgy gondolta, ebből úgy sem lehetne semmi egy ilyen férfival, mint az András.
Doki szerint,
minden okkal történik az életünkben, és én átvitt értelemben, nem kevesebbet,
mint az életemet köszönhetem a főnöknek azzal, hogy időt és energiát nem
sajnálva, megtanított kung-fu alapjaira, és mikor megtámadott az a gonosz ember,
egy ideig tudtam védekezni. És a fizikai erőnlét mellett, a harcművészet
szellemi részével elültette bennem a gondolatot, hogy soha nem szabad feladni!
Mindig van holnap, és a holnap egy új remény!
Igazuk van! A
dilidokinak is és az Andrásnak is!
Az élet olyan
szövevényes. Ismerte a papát, együtt sportolt az igazi apánkkal, a maga módján
megszépítette az életünket és rengeteget törődött velünk! Azzal, hogy anyu
elment hozzá dolgozni, hogy belépett az életembe, meg is mentette azt. Ahogy a
doki is, akit mindig piszkálok és a cinikus vicceimmel bombázok, mert nem
akarom, hogy tudja mennyire kedvelem, és milyen hálás vagyok neki. Elég sokkal
tartozom mindkettőjüknek azt hiszem!
Ígérem, később, ha
már nem havi lebontásban írok, ezt a sztorit részletesen elmesélem, egészen
eddig a napig, ami most történik.
Anyu annyi sok
magányos év után, annyi keserűség, és fájdalom után, végre beadta a derekát, és
felvállalta előttünk az Andrást! A főnök, aki hamarosan apu lesz nekünk,
beköltözik. Én meg ki….
Rosszkedvű vagyok,
tudom, hogy butaság, hogy egy érzékeny liba vagyok, de nem tehetek róla. Úgy
érzem most már végérvényesen, visszavonhatatlanul felnőttem, mert kiköltözöm
anyutól. Tudom, hogy butaság, csak egy fal választ majd el minket, és nem is
most nőttem fel, hanem talán egy július végi éjszakán, vagy mikor elvesztettük
Kevint.
De többé már nem
lakom anyuval, nem nyithatok be hozzá éjjel, ha valami bajom van, többé már
semmi sem lesz olyan, mint régen.
Gyűlölöm a
változásokat, mert csak ritkán hoznak jobbat. Remélem ezúttal másként lesz,
mert anyuéknak kell egy hálószoba.
Anyu a nappalinkban
aludt, a sarokkanapén, ahol éjszakára elhúzta a válaszfalat, és így nem
zavartuk, ha kimentünk az ebédlőbe vagy a konyhába, mert régebben még mi egybenyitottuk
a nagyszobát, a hallt és az egyik kisszobát, az eredetileg négy szoba hallos
lakásunkban. Ez a hall egy haszontalan dolog. Átjáró a nagyszoba és a kicsi
között, ablak nélküli, és még az előszoba felé is nyitott, tehát adva van egy
sötét lyuk, amin három ajtó van.
Minden ismerőstől
könyvespolcvasakat kunyiztunk, és végül az egész sötét zugot sikerült
bepolcoznunk. Különböző mintázatú vasak voltak, de nem számított, a lényeg,
hogy pakolni lehetet rá könyveket.
Polcnak valót pedig
nagyon kalandos úton szereztünk! Anyu és a körcsike egy közeli építkezésre
mentek, és bevetve minden női csáberőt és kedvességet, szert tettek két
kerítésnek használt USB táblára, mikor már bontották el őket. Anyu úgy mondta,
tulajdonjogot szereztünk rá!:)
Na ebből vagdostunk
le polcokat, és ide a sötét zugba, elfért egy csomó könyvünk. Barbiék alig
nagyképűen úgy jellemezték a sötét zugot, hogy „A Nádasdy könyvtár”!:)
Na ebből lett
nekünk később kb. az ebédlőnk!
Így egy légtérbe
lett a konyhánk az ebédlőnk és a nappalink, fő díszével, az imádott zongorával,
amit egy elhúzható szalagajtóval választottunk le éjszakára anyunak. A kanapé
is szép volt, pedig használtan vettük, U alakú, ahogy anyu meg a körcsi
magyarázta áhítatosan, hogy ezen szinte mindenki elfér majd az ünnepeken!:)
Ha láttad volna
kicsim! Akár a heringek néha, de esküszöm neked, mi olyan boldogak voltunk,
olyan szeretetben majszoltuk karácsonykor a tócsit, mert másra nem tellett, hogy
azt le se tudom írni. Azért mindig volt valami üdítő, ha más nem szomszéd bácsi
féle málna, amivel koccinthattunk, és dédike a legnagyobb mágiaügyi varázsló,
mindig tudott valami sütit a semmiből is elénk varázsolni!
Annyira, de annyira
szerettem gyerek lenni! Úgy szerettem mindenkit! Néha arra gondolok, hogy talán
a szegénység, a bajok hoztak minket ennyire közel egymáshoz, és az volt a
legnagyobb szerencsénk, hogy anyu meg a körcsike, akivel 6 hónapos kora óta
ismerik egymást, mindketten nagyon vidám, nevetős pozitív emberek.
Mi nevettünk a
lyukas zoknikon, az elkopott könyökű pulóvereken, anyu alakján, akinek
darázsderekára sosem sikerült megfelelő kosztümöt túrni, és dédikének mindent
be kellett varrnia, a rettentő súlyú és hangú Singeren!:) Fillérekből öltöztünk
a turkálókból, és egyáltalán nem zavart, hogy mások már hordták, kimostuk és
kész.
Az zavart, hogy a
suliban kukásnak csúfoltak, mert megláttak minket egy ilyen tuributikban. De ez
a csúfolás csak akkor kezdődött, mikor már nem jártunk egy suliba a Barbival.
Addig senki se mert volna gúnyolódni rajtunk, mert Barbi lehet kitépte volna a
nyelvét, mint Ripley hadnagy az Alliennek!:)
A Singer egy
varrógép volt, ami egy asztalba volt behelyezve, vas lábai voltak. Egyszer
ráálltam, hogy letöröljem a karnisról a port, és megbokrosodott alattam. Két
lábra állt, és ahogy leborultam, rám, meg a segédkező öcsémre dőlt, akinek
pedig az lett volna a feladata, hogy szemmel tartsa az ilyen esetre. Maga alá
temetett minket, és komoly sérüléseket okozott, alig bírtunk kimászni alóla,
anyuék meg felállítani!:)
Körcsike legalább
elégedett lehetett végre az erejére, ami a súlyából adódott, amit csak úgy
jellemezett, hogy ha koca lennék, már megértem volna a vágásra!:)
Sose felejtem el,
mikor berontott hozzánk egy tálca Dobos tortával - ami a kedvencünk, mert
otthon nem tudtuk soha előállítani, csak olyan cukormázzal, amibe még az én
fogam is majdnem beletört, - hogy anyu ossza ki mindenkinek és együnk. Anyu
csak hüledezett, hogy megőrültél, miért költöttél ennyi pénzt sütire? Körcsike
meg rettentő szomorú arcot vágott, és közölte vele, mert gyászolok! Anyu
szegény egy pillanatra elbizonytalanodott, mert körcsike akkor már elvált, és a
szülei sem éltek. Riadtan tapogatózott, hogy talán meghalt az exed? Körcsike
meg hatalmasat harapott a tortába, és úgy mondta. Nem! 100 kiló lettem!
Gyászolom a kettes számrendszert!:)
Anyu kicsit
megkönnyebbült, aztán még próbálkozott, hogy akkor miért is falunk tortát?
Körcsi meg olyan lila orrhangon, ahogy mi szoktunk sápítozni, rázendített, mert
már mindegy! Egy kövér koca lettem! És most gyászolom a derekam!:)
Szóval, bármi is
volt, mi mindig nevettünk!:)
Kellett a nagy tér,
mert sokan voltunk, és anyunak ez volt az álma, egy egybe konyha, ebédlő,
nappali! Ahol főzés közben tévézhet, vagy tanulhat az öcsivel, és nem kell
szoronganunk, kettőnek kimenni, ha egy be akar menni a konyhába vizet inni,
mint régen. Most a régi konyhánk lett a dédike szobája, ami azért nagyobb egy fél
szobánál, ő prímán elfér benne. Van kényelmes széles nyoszolyája – ahogy ő
hívja:) – szekrénykéje és még egy oltárkája is, amin egy legalább méteres
imádkozó szűz Mária szobor áll.
Nejlon zacsikba pakoltuk a törmeléket, ahogy bontottuk
a falat, és a körbe rakott zacskóporciókat, naponta próbáltuk diszkréten
elhagyni néhány kukában. Mindig csak egyet-egyet, mert tudjuk, hogy az építési
törmelék veszélyes hulladék, de sajnos nem tellett konténerbérlésre.
És nem is zavartuk anyut,
ha megszomjaztunk, mert a WC, a folyosóról nyílott, és inkább oda mentünk inni.
Eddig a nővéremnek volt egy kis szobája, meg a dédike lakott a konyhából átalakított
pici szobácskában. Mi a Tomival egy viszonylag nagyobb kisszobán osztoztunk,
méghozzá úgy, hogy középen felhúztunk egy vékony ytong falat. Mivel abban a
szobában homlokzati fal tiszta ablak, mindkettőnknek jutott elég világosság. Az
ytong fal végére tettünk egy harmonika ajtót nekem, és tettünk egyet a Tomi
szobájának a végébe is, amit ott lefalaztuk, így megvolt a külön bejáratú
szobánk, plusz egy kis beugró, ahol a cicusok tanyáztak, az eredeti ajtófélfa
és az én ajtóm között. Az én szobám pont egy keskeny ajtónyival volt rövidebb a
Tomiénál, de mivel Kakukk ovis korunk óta nálunk dekkolt, úgy gondoltam, őt
jobban megilleti a nagyobb szoba, hogy elférjenek, ha nálunk aludt!:)
A másik kisszobánk
megmaradt egybe, ott a Barbi lakott a Sziszivel és Cleoval. Nem mondom, hogy
táncolni lehetett, de azért elfértek. Soha nem is az alvással volt a gond, az
átépítés előtt, mi együtt voltunk a Tomival, és engem egyáltalán nem zavart,
szerettem vele lakni, és Kakukkal is jól elvoltunk, ha ott volt. Anyu szerette
volna, ha mindegyikünknek van legalább egy picurka kis saját privát zuga. Anyu
úgy gondolta, ez alap, minden embernek joga van egy picurka magánszférához, és
ha már szült három gyereket, akkor ezt valahogy neki kell biztosítani. Tudod
kicsim, anyukámnak a nehézségek ellenére is voltak elvei, és nem csak elvárásai
velünk szemben, hanem előbb megteremtette az emberi méltósághoz alapvető
dolgokat, még akkor is, ha szegények voltunk. Mindig tiszteltem benne, hogy
ennyire mélyen belelátott a gyermeki lelkünkbe, hogy valahogy nem felejtette el,
milyen volt gyereknek lenni. Mások utálták a tesóikat, nekünk az volt a
büntetés, hogy nem lehettünk együtt, hanem a szobánkba kellett menni,
gondolkozni.
Remélem, jó anyukád
vagyok, mert tudom nincs könnyű dolgom, nagyok az elvárások magammal szemben
is, és ott vannak az elődök, akik igencsak magasra tették a lécet!:)
A lakásban a gond a
pakolással volt. Ennyi embernek már nagy kihívást jelentett a télikabátok tárolása
is a nyári időszakban. Nem volt elég szekrényünk, dobozokba pakoltunk, amiket
én szépen bevontam a fallal harmonizáló tapétával, és felpakoltuk a szekrények
tetejére, hát így éltünk.
Igen érdekes szitu volt,
mikor először hazavittem a barátomat! Amúgy is elég kaotikus volt az életünk
akkoriban, és akkor még ő, a mi otthonunkban! Előtte próbáltam elmagyarázni,
hogy mi az átlagosnál népesebb család vagyunk, a lakás méretei viszont adottak.
És mikor bejött, mindenki meg volt kicsit illetődve, mert már tudták kicsoda. A
lakás ragyogott, nem csak én, mindenki suvickolt, ő meg csak mosolygott anyu
szabadkozásán, mikor az egyik szekrénybe bedobált cuccoknál győzött a nehézségi
erő, és szépen kitárulkozott, a tartalmát meg a szoba közepére okádta!:)
Egyre csak
mosolygott és azt mondta, nem a lakás mérete számít, hanem akik benne élnek.
Gyerekkoromban nekünk is csak egy szobánk volt….az is a konyhában, tette hozzá
kis gondolkodás után rám mosolyogva. Én meg vissza rá tátott szájjal, mert nem
értettem, hogy most én nem értem mit motyog, vagy hülyeséget mondott!
Amúgy is idegességemben
valamiféle euforikus hangulatban éltem meg az egészet, csak nyomokban emlékszem
az eseményekre, hát ez a kínos pillanat viszont megmaradt!:)
Könyvespolcnak nem
volt hely, ezért anyu azt találta ki, hogy az egész lakásban, a plafon alatt egy
sor polcot fúrunk, és könyvet pakolunk fel. András hegesztetett egyik vállalkozó
barátjával sima vas háromszögeket egy kampóval, ezeket felfúrták, mi meg a régi
bútorokból, szomszéd bácsitól kölcsönkapott dekopír fűrésszel polcokat vágtunk
rájuk. Hát nagy projekt volt, de rengeteg könyv elfért rajta körbe mindenütt a
lakásban.
Az elosztás az én
feladatom lett, és imádtam! Egész nap létráztam, már szinte úgy közlekedtem
akár egy ízig-vérig festő, és igyekeztem úgy pakolászni a könyveket, hogy
tartalmuk szerint, az öcsémhez például olyanok kerüljenek, amiket esetleg, ha
elolvasna, szeretné. Indiános meg kaland könyvek, esetleg Rejtő Jenő.
Nekem mindegy volt,
bármit olvastam, Rejtő könyvek meg a legszomorúbb napomon is, egy zacskó szotyi
társaságában, harsány nevetésre késztettek néhány percen belül. Ha nagyon nagy
volt a baj, akkor nem olvastam, és nem hallgattam zenét se, csak gubbasztottam.
Mikor a papa is
elment, eladtuk a kis földszinti lakásukat. Akkoriban még nem voltak olyan horribilis
árak, azt hiszem 1,2 millióért ment el a lakás. Ebből a pénzből anyu egy
milliót befizetett a hitelünkbe, ami mire átváltották, meg ilyen levonás, olyan
engedély, szóval 800 ezer lett a vége. A maradékból vettünk ytongot, harmonikaajtót,
némi csempét, festéket, hogy kifessünk, és még ami kellett az átalakításhoz.
Falaztunk,
csempéztünk, a végére már egészen jól mentek a dolgok, megbarátkoztunk a
csempevágóval, és a vízmértéket igazi virtuózként kezeltük, hogy egyenes legyen
a csempe, meg a fürdőt a wc-től elválasztó fal. Csak a vízszerelést nem tudtuk
megoldani, arra kellett szerelő. Szerencsére András szerzett egy jó szakembert,
aki nagyon baráti áron dolgozott.
Megmaradt a papa
kocsija, a mi kis Opelünk, és a garázsuk is, ami az öcsém birodalma, szeme
fénye!
Most a Tomi mellé
megy a nővérem, elfoglalja az én picuri szobámat, anyuéknak meg lesz külön
hálójuk. És bármikor hazamehetek, enyém a nappali sarokgarnitúrája, és a
nővérem, amúgy is sok időt tölt a másik lépcsőházban levő Cleo lakásában, hogy
együtt tanuljanak, és együtt legyen a másik barátnőnkkel, a Sziszivel is, vagy
éppen gyorstalpaló állatorvosi kurzust vesz, valahol a város egy másik
pontjában.
Az öcsém meg úgy
döntött, beköltözik hozzám, ha nincs itt a barátom. Végül is elférünk, úgyse tudnám
lerázni, és így legalább éjjel nem félek egyedül. Mostanában úgy is egyre
jobban az árnyékommá válik. És tegnap annyira megnevettetett, hogy végre
átlendültem a depressziómon. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, de örülök
neki. Pedig csak annyi történt, hogy megkért, menjek el megnézni a kosaras edzését, és hazafelé természetesen ő vezetett.
Mikor indultunk volna, óvatosan közénk ereszkedett egy aprócska, gombostűfejnyi
pókocska. Mondom, nézd csak, itt egy nyakigláb apó! Ő meg nem volt ilyen
szeretetteljes, azonnal fogd meg és dobd ki, hallod Luna ez nem vicces!
Irtózik a pókoktól, de ez olyan pici volt, hogy szinte nem is látszódott,
persze, hogy nevettem.
Ő meg, fogd meg azonnal, nem akarom, hogy itt összefonja nekem a kocsidat.
Hát akkor már kész voltam, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a nevetést.
Ő meg, egyre csak hajtogatta, "He, maradjál már!"
Ettől még jobban nevettem, mert anyu főnöke, meg a barátom is mindig ezt
mondja, úgy tűnik ez olyan tipikus férfi szöveg korra, és nemzetiségre való
tekintet nélkül.
Mondtam neki, az még rendben, hogy általánosban megkérdezted anyut, van-e
foga a galambnak, mert különben, hogy töri meg a kukoricát, de az, hogy majd 18
évesen nem tudod, hogy a pók sző, és nem fon…. Mindjárt megkérem, hogy tanítson
meg a Parketta fonásra, jól mutatna vele a hajam. Hát, maradjunk annyiban, hogy
úgy szorította a kormányt, azt vártam mikor facsar belőle vizet, és nem
nevetett velem….
És végszóra Kakukk is beszédelgett nagy izgatottan, majdnem olyan dagadt és
lila arccal, mint az enyém. Úgy tűnik, nem akar kilógni a családból, most
passzol hozzám, úgy is megígérte régen, hogy feleségül vesz, ha nem kellek
senkinek se!:)
És annyira édes volt, ahogy mutáló kappanhangon, felajzottan elmesélte,
hogy robogott a rozoga kis mopedjével, amit a tavalyi fizujából spórolt össze, és
húzatta, mert késésben volt. És matek óráról késni, az lehetetlen, öcsém is
képes lenne, még félholtan is bekúszni, szóval tud valamit az a tanár!
Gondolta, a Himnusz éneklése utáni kiértékelés alatt besurran, legfeljebb
holnap majd szólózik. Ekkor jött egy idős sofőr és kihajtott elé, figyelmen
kívül hagyva a Stop táblát, és annak következményeit. Szegény jó Kakukk, meg akart
támaszkodni a kasztnin, de nem sikerült tompítania, és szépen átszállt a
kocsin, közben meg csapkodott a karjaival, mint a vadlibák, csak éppen nem
gágogott. Fejjel előre beleszállt az aszfaltba, a sisakja beszorult, ki se
tudta tépni. Szédelegve faggatta a másikat, hogy nem látta, azt a kurva Stop
táblát? A papa meg nagyon meggyőzően érvelt azzal, hogy az előbb az még nem volt
ott!
Kakukk rettentőn felhúzta magát, még az időközben kiérkező rendőröknek is
óbégatott, hogy mi? Talán én tettem ki repülés közben azt a rohadt táblát?
Megnyugtatták, hogy ott volt az már eddig is, ne aggódjon!
Rendőri felügyelettel ért be az órára, és olyan zilált volt, hogy még a
büntetést is megúszta, a tanár teljesen meghatódott, hogy félholtan is
benyargalt.
Szóval most egy kicsit mindhárman deformált fejűek lettünk, és óvatosan
hordozzuk értelmünk tároló dobozát!:)
Én jobbára otthon tevékenykedem, katalógusokat bújok, a nővérem meg
intézkedik, mert köztünk ő a telefonbetyár, szeret intézkedni, én meg nem
kimondottan az a mindenben belefolyó asszisztens típus vagyok.
Intézi a konyhán az utolsó simításokat, a konyhakész szauna bekötését és
minden egyéb felszerelést, amit én kiválasztok. Igyekszem lekötni magam a
tervezéssel, mert valami nagyon fura dologról értesültem, és nem is tudom, hogy
miként vélekedjek róla. Olyan érzésem van, mintha elrontottam volna a gyomrom.
Most is, mint mindig, ha az igazi apámra gondolok, ha vele kapcsolatban tudok
meg valamit. Ráadásul ez már valahogy a sors fintora is, hogy még a halála után
majd egy évvel is megtudok olyasmit, ami valahogy engem érint kínosan.
A hír pedig, hogy apám nőjének gyereke született. Nagyon fura és kínos volt
a szitu, mert eleinte azt hittük, ő is a mi fél tesónk lesz, és sokan, még
mások is ezt gondolták, mert a nővérem nevetve mutatta a nő facebook oldalát,
ahol többen sajnálkozásukat fejezték ki, hogy milyen szörnyű így gyereket szülni,
hogy soha nem találkoznak apa és gyermeke. Aztán mikor megtudták, hogy apa köszöni szépen, jól van, vagyis más, és
nagyon is élő, néhányan elejtettek, egy „ja bocs, akkor gratulálunk” és más
hasonlót, ami szerintem még kínosabb, mint a meglepett hallgatás. De aztán
egyre jobban felhúztam magam, mert ez a nő, nem tud olyant tenni még akaratlanul
sem, hogy ne okozzon nekem fájdalmat vagy bosszúságot.
Mikor terhes voltam, sokáig gondolkoztam a neveken. Mivel elzárkóztam amennyire
csak lehetett, ebben éltem ki magam. A fiú nevek közül a Kevin és a Robin volt
a befutó, így a két név közt tanakodtam sokáig. A barátomnak is tetszett
mindkettő, de végül a Kevin mellett döntöttünk, illetve én akartam, hogy inkább
Kevin legyen, mert a Robin név nekem valahogy inkább lányhoz kötődik, még ha nálunk fiúknak adják, akkor is.
Viszont a lánynéven gondolkodnom se kellett, mert tudom, ha egyszer lányom
lesz, a Kíra nevet kapja. Ez a név, ha ügyesen néztük, kötődött a barátomhoz,
és ez olyan titkos intim dolog volt, amit csak mi tudtunk miért, és hogyan, de
mivel kisfiúnk lett volna, egyelőre elengedtük a Kíra nevet. De úgy terveztük,
majd később talán még odaadhatjuk egy kicsi csodának, aki a legfontosabb dolog
lesz kettőnknek!
Ám mióta néztem a téli olimpiát, telesen rácuppantam a Natasa névre. De
végül is a Kíra Natasa még simán belefér egy újabb babaprojektbe, gondoltam. Na
és erre mit olvasok a facebookján? A kislány neve Kíra Natasa!
Hát iszonyatosan rosszul esett, hogy még ezt is elvette tőlem! Persze tudom
baromság, de akkor is, rohadtul kiakadtam. Az nem érdekel, hogy még egy éve sincs,
hogy az apám meghalt, mert azt kapta, amit megérdemelt. Neki nem volt jó az
anyu, mert az anyu normális életet akart, meg rendszert vinni a
mindennapjainkba, és nem akkor kelni, mikor éppen megébredünk, és akkor is
feküdni, mikor kedvünk tartja. Ezt megteheti az, aki egyedülálló, de három
gyerekkel képtelenség.
Apámnak a szabadság kellett, meg az „én is boldog akarok lenni” elcsépelt
mentegetőzés. Hát remélem most boldog és elégedett, hogy az a nő, akit úgy
védelmezett velünk szemben, akinek elhitte, hogy a nővérem rátámadt és megütötte
terhesen, kikutatott minket és átnézte még a szennyesünket is, mikor ott
kellett aludnunk és mentünk haza, mert azt hazudta neki, hogy elloptuk az
aranygyűrűjét, aztán mikor megtalálta a táskájában csak nevetett. Akivel olyan
jókat gúnyolódott rajtunk, bezártak egy szobába és azt mondták, nem engednek
többet anyuhoz, mi csak sírtunk az öcsivel, és még ma is emlékszem mennyire
rettenetesen féltem, szinte megbénított a rémület, hogy nem látom többet az
anyut. Tudom, ma már persze tudom, hogy butaság, de akkor elhittem, hogy ott
kell maradnunk örökre. És csak akkor engedtek el, mikor a nővérem jött értünk. Felkapott
egy vázát és azt mondta, most kivágja az ablakkal együtt, és addig dobál ki
mindent a szobából és ordít segítségért, amíg valaki kihívja a rendőrséget.
Minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzanak minket, és csak nevettek a
vergődésünkön. Most ez a nő, egy másik férfinak szült gyereket, a halála után kevesebb,
mint egy évvel.
Aztán lehiggadtam egy kicsit, mert hát attól még lehetne az én kislányom is
Kíra, mert az övé az lett, elférnének a nap alatt. És próbáltam neki mentséget
is találni, hogy talán éheztek, és nem tudták fizetni az albérletet, és nem volt,
aki fizesse, mert hát a munkához, ő nem szokott hozzá. De akárhogy is keresem a
mentségeket, akkor sem értem, hogy volt képes egy másik férfinak gyereket
szülni, ilyen rövid időn belül, és hirdeti fennhangon a facebookján a fene nagy
boldogságukat, mikor egy éve sincs még, hogy porig sújtottan gyászolt, és haldokolt
a fájdalomtól.
Ha szakítottak volna, és úgy lesz rögtön terhes, azt még megértem, megeshet
bárkivel. De ő nem elhagyta, hanem meghalt. És a halál, ha ilyen hirtelen jön,
nem lehet rá lelkileg felkészülni, hogy na, most akkor mától már új társat
keresek. Hiszen a gyásznak is megvan a lelki folyamata, amiken át kell menni.
Tudom, rengeteget hallgattam a dilidokitól. Én csak azt nem értem, hogy egy
gyászoló nő, sőt társ, mert együtt éltek az nem számít, hogy nem voltak
házasok, szóval, hogy képes ilyen hamar elengedni a fájdalmát.
Láttam a Luca anyukáját, miután egyedül maradt. Olyan volt akár egy zombi.
Egy gyászoló kismama volt, csak úgy sütött róla a szomorúság. Nem hallottam
nevetni, inkább csak sírt, még akkor is, mikor már hazahozta a Lucát.
Valahányszor beszélgetni kezdett velünk, oda lyukadtunk, hogy szegény kislány, soha nem fogja megismerni az édesapját. Most itt kellene legyen velünk és
büszkén tolnia a kocsit, és már sírt is szegény.
Nos, azt hiszem, ez a része annak a nőnek valahogy kimaradt, mert az
időpontokat nézve, nem is volt rá ideje!
Nem tudom sajnálni, és nem akarok foglalkozni se vele, se a gyerekeivel,
mert ha eszembe jut, újra elkap az a rémes tehetetlen érzés, ami akkor volt bennem,
ha oda kellett menni hozzájuk. Apánk elvitt minket az öcsémmel, mert a Barbi az
nem volt hajlandó szóba állni vele mikor elment. Később is csak miattunk, hogy
ne maradjunk velük egyedül. Jó oka volt erre!
Szóval elvitt, aztán odavágott annak a tizenhat éves lánynak, és lement a
kocsmába üzletelni. Az albérletükben meg mindig egy rakat léhűtő, munkakerülő
alkoholista fiatal pasi lébecolt, és bőszen istenítették apám nőjét, aki csak úgy
fürdött a bókok tengerében, és jókat röhögött rajtunk. Mi meg a Tomival
rémülten kuporogtunk egy idegen lakásban az ágyon, csak szorongattuk egymás
kezét, meg szegény Tomi a Pandáját, ők meg kigúnyoltak és beszólogattak nekünk,
hogy nézd a kis buzit, egy plüssmedvét szorongat, ez biztos homokos lesz.
Anyuci kis buzi majma! És már a kis kurván is látni, hogy ribanc lesz, hogy
villognak már most a szemei, kedvem lenne jól megszopatni. Akarod, hogy a bácsi
megtanítson szopni? Jó kis kurva lesz belőle, az anyja is jó nő még mindig,
szívesen megszopatnám a vén kurvát is.
Ez ugye anyu volt, aki sokáig nem értette, hogy miért is vén kurvázzák, a
harmincas évei elején, de aztán mikor kiderült, hogy a lány nyolcadikos volt
mikor apánk szeretője lett, hirtelen megvilágosodott, és onnantól csak
legyintett, hogy ja, hát így esélyünk se volt.
És akkor hangzott el az a híres mondat is, mely hosszú időre meghatározta
az életemet, és alaposan aláaknázta azt a kis maradék önértékelésemet és önbecsülésemet.
Azt mondta, olyan ez a kis kurva, mintha hypóba mártották volna. Nekem meg
zavaromban, valahogy nem normálisan forgott az agyam, és a mondatból csak a hippo-t
jegyeztem meg. Magyarul nem tudtam mi az, de angolul vízilovat jelent, és
onnantól, úgy tíz éven át, meg voltam arról győződve, hogy ronda vagyok, és
büdös és gusztustalan. Állandóan fogat mostam, és ha nevettem, a szám elé
tettem a kezem, és igyekeztem eltakarni az arcomat a hajammal, mert ronda
vagyok, és ha valaki szólt hozzám, azonnal lesütöttem a szemeim, mert nem
tudtam miért, de azt mondták, a szememen látni, hogy kurva leszek. És nem akartam,
hogy ezt mindenki lássa. Otthon fogtündérnek kezdtek hívni a notórius fogmosásom
miatt, és kezdtem mindenkinek az agyára menni. Mindig kértem az anyut, vagy a
Barbit, hogy fonja be kétoldalt a hajam, mert azt mondta az egyik részeg pasi,
hogy ha nagyobb lenne, jól belekapaszkodnék abba a kazalba, és adnék neki
hátulról. Én meg nem tudtam mit jelenthet, az adnék neki hátulról, de nem
akartam, ahogy azt sem, hogy belekapaszkodjon valaki hátulról. Egészen a
füleimre fonattam és mindig lehorgasztott fejjel jártam, hogy eltakarják a
fonataim az arcomat.
Furcsa, hogy egyikünk se felejtette el ezeket a napokat, pedig a Tomi még
iskolába se járt, vagy talán elsős lehetett, mikor ezek történtek. Mégis olyan
mély, engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az apánk iránt, ami anyu számára
megmagyarázhatatlan volt, mert nem tudta ezeket. Soha nem bocsájtotta meg, hogy
buzizták őt, és apánk is nevetett a többi rohadékkal. Jól emlékszem, ahogy nagy
átéléssel ecsetelgette, hogy a Tomi, egy igazi anyuci kedvence, elkényeztetett kicsi fia, hogy biztosan majd egy elhízott, szemüveges, számítógép programozó okostojás lesz, mert nincs benne kalandvágy, se bátorság, teljesen
odavan anyuért. Anyuci homokos kis majma, így nevezték, és röhögtek.
Amiket meg velem kapcsolatban mondtak, azt jobb inkább fel se emlegetni.
Ma elmondanám neki, hogy a Tomi egy cseppet sem kövér, inkább vékony. Nem
szemüveges, viszont rohadt jóképű és népszerű srác, aki még csak véletlenül sem
meleg, de ha az lenne se érdekelne minket, mert pontosan úgy szeretnénk akkor
is, ahogy most! És ismerek egy programozó zsenit, aki több mint két méter, és
olyan vékony, hogy a dédike is Nyurgának hívja. Amúgy meg rohadt jó fej, és ő
sem meleg, még véletlenül sem!
Még mindig bennem van, hogy milyen nyomorultul éreztük magunkat, milyen
elfogadhatatlan érzés, ha valakinek az arcába röhögnek.
Nem tudom miért mondták rám állandóan, hogy ribanc lesz, csak rá kell
nézni. A lány is, ha dühös volt, mert enni kellett adjon nekünk, olyan
hülyeségeket mondott, hogy majd én fogom kiszolgálni a hercegnőt, mit képzelsz?
Hiába meregeted a szemeid, még várnod kell néhány évet, hogy használhasd, addig
jobb, ha meghúzod magad.
Pedig én meghúztam magam felszólítás nélkül is, sőt azt szerettem volna,
bárcsak ott se lennénk, és annyira nyomorultul éreztem magam, hogy nem mertem
megszólalni se. Ha kérdeztek valamit a pasik, csak meregettem a szemem magam elé.
Persze röhögtek, és azt mondták ez tényleg hülye! Hát igen, hidd el szörnyű
volt!
És akkor elkezdtek szórakozni velem, hogy hercegnő, meg Luna hercegnő kegyeskedjék
asztalhoz ülni, kegyeskedjék megtörölni a fikás orrát, tiszteljen meg minket a
jelenlétével hercegnő. És csak nevettek, a legjobb szórakozásuk voltunk.
Szerintem nem tudták, mit tesznek. Nem akarom elhinni, hogyha tudják,
mennyire meghatározza majd ez az egész az életem, hogy milyen félszeg,
önértékelési zavarokkal küzdő gyerek leszek, biztosan nem teszik ezt. Nem
lehettek ennyire kegyetlenek, inkább csak felelőtlen fiatalok, akiknek jó buli
volt minket kinevetni.
Nem mondtuk el! Soha senkinek, pedig anyu nagyon komolyan elővett minket és
kifaggatott, ha hazamentünk. Nem az érdekelte, hogy mi van velük, veszekednek,
meg ilyenek, hanem, hogy kaptunk rendesen enni? Tudtunk fürdeni, meg, hogy
aludtunk?
Tomi csak pampogott, aztán anyuhoz bújt, hogy én csak veled akarok lenni,
és ezzel le is szerelte szegény anyut. A nővérem meg nagyon határozottan
mondta, tudod, hogy utáljuk őket, rossz ott, mert nem az az otthonunk. Hiányzik
minden és mindenki, főleg te. Ő nem az anyánk!
Barbi kiskorában is nagyon szuggesztív és meggyőző tudott lenni. (Ez a doki
véleménye is!:)
Én meg eltanultam tőle, és mikor a papa kezdett volna puhatolózni nálam,
hogy biztos minden rendben volt Luna? Olyan furcsa vagy nekem, ha apádról
kérdezlek!
Átöleltem és azt mondtam, tudod, hogy én csak veled szeretek lenni! Ha ott
vagyok, nem mesélsz nekem, utálok ott lenni! Utálom őket, mert ellopják tőlünk
az időnket!
És ez aztán tényleg igaz volt! Minden perc, amit velük, rájuk pazaroltunk, eltékozolt idő volt!
Rájöttünk, hogyha nem hazudunk, de elhallgatjuk a dolgok egy részét, nem
veszi észre senki, hogy viselkednek velünk. Így az utálom őket, tökéletes volt
mindenre.
És hiába gúnyolódtak, hogy Luna hercegnő, soha nem utáltam meg a nevem,
mert ők nem tudták úgy kiejteni, ahogy a papám, tele szeretettel és
gyengédséggel! Ha csak rá gondolok, ahogy nézett és a nevemen szólított, már
mosolyognom kell!
A dilidokim azt mondja a gyerekkori sérelmeimre, hogy azokat irigységből
mondta az a lány. Hogy látta milyen leszek, és irigyelt érte. De ezt tudom,
hogy nem kell komolyan venni, hiszen a doki kedvel minket, és olyan jó ember.
Próbál nekem erőt, és önbizalmat adni az ilyen beszéddel, és bevallom, jó
hallani, még ha tudom is, hogy egy kedves füllentés.
Tomi később kamasz korában, úgy ment el apánk mellett, hogy rá se nézett,
nem is köszönt neki.
Ha anyu kérdőre vonta, mondván, hogy mi nem ezt tanítottuk neked a
szüleimmel, csak vállat vont és azt mondta, én nem ismerem az a részeges
faszit.
Az öcsém, aki még a kukát ürítő munkásoknak is köszönt, akire rávillogott a
kukásautó sofőrje is, akit felvesznek az úton a buszok ha gyalogol, akinek
mindenkihez van egy kedves szava, és képes felmászni egy fára, ha egy kiscica
kétségbeesetten nyávog a tetején, vagy egy kisgyereknek fent ragad a játéka, aki
óra után bent marad, hogy segítsen beindítani a tanár autóját, - olyan tanárnak
aki nem tanítja, nem a jobb jegyért - úgy ment el apánk mellett, mintha nem
létezne a számára.
Isten látja lelkem, megértettem őt, sőt irigyeltem a bátorságát, mert én
mindig megalkuvó voltam és gyáva, én nem mertem ezt megtenni….
Pedig olyan jó lett volna, ahogy a Barbi! Rájuk nézni tele megvetéssel,
vágni egy grimaszt, elfordulni és tovább menni!:) De hát……
Annyiban segített ez az új babahír, hogy tudatosan kerestem magamnak
elfoglaltságot. Inkább tanultam, edzettem és táncoltam orrvérzésig, csak ne
kelljen a múltamon agyalnom. Ennek meg is lett az eredménye, és február közepén
sikeres táncvizsgát tettem! Immár hivatásos rúdtánc oktató vagyok! Hát nem szép
az élet?:)
Az életről jut eszembe, valószínűleg a külsőmre is kivetítődött, a
bensőmben dúló harag és elkeseredettség, mert a vizsgám után – amin ott
szurkolt Tomi és Kakukk mellett a dilidokim is – elbeszélgetett velem a
tanárnő, és útravalóul egy idézetet kaptam tőle.
„Az élet olyan, mint a tánc Luna, néha vissza kell egyet lépnünk, hogy
aztán kettőt léphessünk előre!”
De én csak előre mentem! Rohantam a fiúcsapathoz.
Íme! Végre valamit én is felmutathatok!
Erre! Ki minden jónak elrontója?
Azt mondja a dilidoki, hiszen most fogsz érettségizni, ahogy a veled
egyidősek. Legyőzted a démonjaidat, és visszaültél az iskolapadba. Jogsid is van, és most már tánctanár lehetsz! Inkább te vagy több az
átlagnál, nem értem ezt a kétségbeesett bizonyításvágyat!
Hát úgy maradtam, mosollyal az arcomon! Ha kell egy boldogságromboló,
legyen egy dilidoki barátod.
Hozzá léptem és megöleltem! Ő meg nagy lelkesen vissza, és egy ideig így is
maradtunk. Végül öcsém kezdett dünnyögni, hogy ha nem nőttetek össze, talán
mehetnénk is már innen…..
Persze nem értette. Ahogy nyilván a doki sem, de nekem hirtelen eszembe
jutott, hogy mikor vezetésből vizsgáztam, a doki képes volt végig mögöttem
jönni, mert akkor még kicsit labilis voltam, és féltem egy kocsiban maradni egy
idegen férfivel.
Ő beszélt rá, hogy kezdjem el a jogsit, jó lesz terápiás gyakorlatnak, hogy
bírom a csoportos közeget, mielőtt visszamegyek a suliba. Azt mondta, ott
leszek végig mögötted, te csak arra koncentrálj, hogy sikerüljön. És valóban
ott volt! Vizsga közben állandóan a tükröt néztem, és megnyugodtam. Sikerült a
vizsgám, egy helyen álltam rossz helyre, az egyirányú utcában a jobbra
kanyarodásnál, de korrigáltam, és kihúzódtam amennyire még tudtam. A
vizsgabiztos megkérdezte, milyen utcában vagyunk? Mondtam, vagy inkább
rebegtem, hogy egyirányú. És akkor hova kellett volna állni, firtatta?
Mutattam, hogy ide mellénk! Ő meg atyáskodóan szusszant és azt mondta, ezért
akár meg is buktathatnám ifjú hölgy! De nem tette!
Sőt a végén megdicsért, hogy nőnél ritka, aki ennyire használja a tükröt
menet közben!:)
Hát tudod kicsim, ez a doki mindig szerencsét hozott nekem!
András keresett egy ismerőst, akinél vezetni tanultam, és megengedte, hogy
vagy az öcsém, vagy a doki bent feszíthettek velem, mert féltem egyedül maradni
idegen férfiakkal, és nem voltam képes koncentrálni. András úgy mondta,
speciális eset vagyok!:) Mivel vizsgán nem ülhetett be senki, ezért a doki
megüldözött, végig a nyomomban loholt a csodaautójával.
Egyre inkább úgy érzem, nagyon sokkal tartozom a dokinak, és most valahogy
kibukott belőlem egy nagy és hosszú baráti ölelésben. Maradjon köztünk, néhány könnycseppet
is elmorzsoltam a doki farmeringjén!:)
A rúdvizsgám egyébként kicsit nehezebb volt, mint gondoltam, a végén már a
fülemen is igyekeztem levegőt venni, de meg akartam csinálni, méghozzá
tökéletesen, ahogy mindig, mindent úgy szeretnék. Meg akartam csinálni, hogy
legyen végre valami, aminek örülhetek, akármilyen rossz is a hangulatom.
Beteszem ide neked azt a dalt, amire vizsgáztam, bár nem tudom, abban a korban
mikor majd ezt olvasod, mennyire számít muzeálisnak ez a felvétel.
Egy újabb tételt pipálhattam ki a listámról!:)
Ja igen, te még a listámról sem tudsz. Hát úgy nyolcadikos lehettem, mikor
készítettem egy listát, pontokba szedve akkurátusan, hogy mit kell elérnem,
hova kell eljutnom kb. úgy 35 éves koromig.
Hát, én ilyen listázós, elemzős rendszerető típus vagyok, ha még
nem jöttél volna rá.:)
Szóval a listán pontokba szedtem olyanokat, mint az érettségi, egy egyetem,
jogosítvány megszerzése, egy szuper autó, táncvizsga, zongoravizsga,
nyelvvizsga, a tökéletes pasi, aki a férjem lesz és imádni fog, munka, amit én
imádok majd, gyerekek, és egy saját könyv megjelentetése!
Nem akartam én sok mindent, csak amit mindenki, okos, szép és sikeres
lenni!:)
Hát jelenleg még nem ezen az úton haladok, ez inkább a nővérem sikerlistája
lehetne, de ez van! Azért egy pitbull szívósságával haladok a céljaim felé, és
elégedetten bontok pezsgőt, ha sikerült valamelyik pontot teljesítenem!
Anyu persze nevet, a szépséges gótikus betűkkel megrajzolt Eredmény
listámon, pedig én pontosan az ő Nádasdy Alkotmányáról vettem az ötletet. Az is
a falon lógott sokáig. Az első pontja az volt, hogy bárhonnan, bármikor
kötelesek vagyunk hazatelefonálni, hogy mindig, mindenki tudja a másikról, hogy
hol van és mikor várható haza. Nem kell rohanni, inkább késsük le a buszt, mint
elüssön, vagy a vonat alá essünk, de telefonáljunk, hogy a többiek ne
aggódjanak. Ez a pont nem csak a gyerekekre, az összes felnőttre is kötelező
érvényű!
A második pont viszont más hangvételű volt. Ne engedjük apánkat
hallótávolságon belülre, mert ha beszélünk vele, az nekünk mindig anyagi veszteség,
sok pénzbe kerül…..
Hát ez azért elég szomorú, ugye? De nagyon is igaz. Ha elkezdett beszélni,
addig siránkozott vagy fenyegetőzött, hogy a végén mindig kiszedett anyuból
valamennyi pénzt.
A Nádasdy Alkotmány nagyon komoly dolog volt az életünkben. Sokan voltunk,
sokfelé mentünk, anyu azzal, hogy a barátnőink is velünk laktak, felelősséget
is vállalt valamilyen szinten értük is. Elvárhatta, hogy mindig tudja, merre
járunk, és mikor érkezünk haza. És mi nagyon figyeltünk erre, mert volt éppen
elég baja anélkül is, és mi is izgultunk, mikor még a multinál dolgozott, és
később jött, nem a különjárattal, mert kiszállítás volt, és a Mari nénivel ott
maradtak, hogy elindulhasson a kamion.
Vettem egy használt pianínót, az új lakásomba! Olyan gyönyörűséges, hogy
csak ölelgetem és simogatom. Az enyém, csak az enyém! Még sírtam is a
boldogságtól mikor beállították, ráadásul ingyen kiszállították, szóval tejes a
boldogság. Kipipálhatok egy újabb sort a listámról, és ha végre felhangolja a
zongorahangoló, nekiesünk a Tomival, és addig játszunk rajta, amíg csak be nem
görcsölnek az ujjaink.
Látod? Ilyen volt az első
igazi pianínóm! Imádtam!
Csak simogattam a
billentyűket és szagolgattam, néha meg sírdogáltam felette, és beszéltem hozzá,
akár egy ütődött!:)
És így fest, ha nem
használjuk!
Luca szerint olyan, mint
egy kisszekrényke!:)
Azért is őt választottam,
mert valóban kicsi és nem volt drága,
és hát akár marad, akár
költözik velünk, legalább nem annyira nehéz,
mint egy jól megtermett.
Varázsládának hívtam, és mondtam Lucának, ha kinyitjuk, dallamok jönnek ki belőle, csak meg kell tanulni varázsolni vele!:)
Varázsládának hívtam, és mondtam Lucának, ha kinyitjuk, dallamok jönnek ki belőle, csak meg kell tanulni varázsolni vele!:)
Most már komolyan boldog vagyok, a zene valóban gyógyszer a fájdalomra!:)
Most már szabadon zongorázhatok sírdogálva, ha magamra hagy a barátom.
Tomi egyik vicces képe,
amit valamiért a Barbi nem értékelt annyira!:)
Hehe, ez szó szerint is igaz, nem csak egy szép költői allegória. Szegény
Barbi haldoklik a bölcsességfoga miatt. Nem hajlandó fogorvoshoz menni, ezért
most egy kis vizsgálótükörrel a szájában közlekszik a nap felé forogva, akár
egy szédült napraforgó, és az előbb is majdnem lenyelte a tükröt, mert nekiment
a sarokgarnitúrának térddel. Saját magát megműtené, mert ugye orvos lesz,
pontosan tudja, hogy nem tud kipattanni a foga, csak egy metszést kellene
ejtenie az ínyén – ezek az ő szavai – és már nem is fájna.
Mondom, ezt egy pillanat alatt megtehetné neked egy szakképzett orvos is,
és akkor nem járkálnál közöttük hófehér arccal akár a Manderley ház szelleme,
és nem kellene Istent faggatnod több nyelven is, hogy miért, miért, mert nem gondolnám,
hogy válaszol neked, bármennyire is jól érvelő, meggyőző, és tiszteletparancsoló
vagy.
Hát nem mondanám most meg miket válaszolt, maradjunk annyiban, hogy az én
jó dilidokim úgy érezte, hallatnia kell a hangját ebben a szituációban, és
kifejtette, hogy azért fáj az ínye, mert a sok méreganyag, amit ránk köpköd,
ott raktározódik!
Ezek után megnéztük milyen a reakció ideje egy pszichológusnak, jelentem ő
is sikeresen elhajolt a repülő tárgyak elől, nem csak a barátom patent, már ami
a reakció időt illeti.
És isten nem ver bottal. A Tomi addig röhögött a Barbi és a doki küzdelmén,
míg anyu felszólított, hogy vágjam le a haját, mert a végén még kap egy pohár
forró teát a vöröskereszttől, ha meglátják az utcán.
Hááát! Megtettem, mert én vagyok anyu jó lánya, de egyszerűen katasztrófa,
amit az öcsém hajvágás közben művel. Mondtam is neki, hogy legközelebb felhívom
a barátnőjét, ha hajat vágunk. Kíváncsi leszek akkor is így üvölti-e, hogy
gyilkos, meg segítség, meg levágtad a fülcimpámaaaat!
Úgy ordibál, hogy zeng a lépcsőház, szerinte nincs bennem elég empátia,
pedig nekem is olyan sűrű a hajam, mint neki, csak persze az enyémet nem
nyiszatolják havonta, nem gond hogy gyorsan nő! Azt mondja, durván nyiszálom az
érzékeny bőrén. Hát végül csak kihozott a sodromból, és mondtam neki, majd
akkor óbégassál, ha a pöcsödről vágom, addig meg kussoljál most már, mert
komolyan belenyomok egy csíkot a nullás géppel, mondjuk egy vízszintjelzőt!
De ő követeli, hogy neki is hosszú haja lehessen, mint a dokinak, nem
érdekli a fenyegetőzésem. Anyu megértően bólogatott és közölte vele, rendben
fiacskám, ha majd a diplomaosztódra megyünk, loboghat a hajad neked is!:)
Pártatlan maradtam, pedig nekem is tetszik a hosszú haja, és ha
megnöveszthetné, gondom se lenne vele többet, de hát anyu a főnök!:)
Az évek folyamán annyit elértünk, hogy most már legalább a helyén marad
hajvágás közben. Régebben még anyu nyírta, és mikor nekiálltak úgy visított meg
ordibált, hogy az egész ház tudta mi folyik nálunk, ráadásul elfutott anyu
elől, anyu meg üldözte a zizegő hajvágóval, mi meg csak röhögtünk majdnem
bepisiltünk, még a dédike is. Öcsém behúzott nyakkal, mackós alsógatyában loholt
elől, mert különben viszket, ha nem vetkőzik le.
Mostanra ez a tevékenység csak annyiban változott, hogy öcsénk immár egy
Cleo által ajándékozott gatyóban iszkol előlem, mely két női tenyeret mintáz,
ahogy marokra kapják a foghagyma gerezd fenekét. Hát valahányszor rápillantok,
előnyre tesz szert, mert annyira röhögök, hogy nem tudom üldözni, és anyu meg a
dédike is az asztalba kapaszkodnak a nevetéstől, a nővérem meg nem tudni, hogy
a foga miatt sír, vagy a nevetés miatt potyognak a könnyei.
A szexi gatyó békülős ajándék a Cleotól, mert a minap összevitatkoztak.
Ugyanis barátnőnk suttyomban le akarta vágni a kutyusa haját – mert a Yorkshirnek
haja van nem szőre, érvelt nagy hévvel – az öcsém meg a talpáig ledöbben, mikor
meglátta, milyen megaláztatásban akarja részesíteni a hajvágót. Csak úgy
jódlizott az izgatott hangja, ahogy számon kérte a Cleot, hogy te a kutya
szaros valagát akarod vágni azzal, amivel nekem a fejemet vágják?
Megszentségteleníted ezt az érzékeny műszert?
Barátnőm szerint lehet, jobban járnánk vele mind, ha így lenne, de sajna
nem a fejét, csak a haját nyirbáljuk. De azért vett egy békülős gatyót neki.
Tom nagyon fel tudja dobni a hangulatot, én meg elharcolok vele, van
türelmem, és most már rá is érek. Úgy is azt tanácsolta a dilidokim, hogy
kicsit lassítsak a vizsgám után, esetleg kössek vagy varrjak. Néha nagyon
meglepődöm ezen a pasin, hogy honnan szed ilyen dolgokat, de lássa, hogy
megfogadom a tanácsát, elhatároztam, hogy készítek egy falvédőt. Ki tudja?
Talán lesz még tesóm, vagy esetleg egyszer nekem születik gyerekem. Készítek
egy csuda dínós kivarrt falvédőt.
Míg Mr. Nádasdy hathatós előkészületeket tett, miszerint most, hogy
megcsupaszítottam, itt az ideje a borotválkozásnak is, én nekiálltam elmélyülten
varrogatni.
Mikor felpillantottam, kitört belőlem a nevetés, mert olyan lett az öcsém,
akár egy 14 éves kamaszka, bután csodálkozó csupasz fejjel, alul-felül, mire a
néhány kósza szakállkáját, véreres szemmel kiirtotta.
Leírhatatlan volt a látvány, totál olyan feje volt, mint egyik idióta
meséjének, valami Barbapapa volt, mindig azt nézte, azok voltak ilyen kopasz
figurák.
Van egy gyerekkori képe, na azon pont úgy nézett ki ahogy most, csak közben
azért eltelt néhány esztendő. Mondtam is a nővérünknek, hogy feleslegesen
játszod az öntelt felvágóst, mikor a dohányboltban elkérik a személyidet, ez
itt úgy fest, mint 15 évvel ezelőtt.
Íme az ifjú Barbatom!:)
Hát nem édes? Most
látnád!:)
Hát igen, az ott apánk
keze, itt még büszke volt a fiára!
Sajnos ez a mámor hamar
elszállt!:/
Azért fura, mert néhány osztálytársa olyan kigyúrt állat, akár egy 25 éves
pasi, nyugodtan oda állhatna a dilidokim mellé. A Tomi meg olyan, mint egy
csupasz ropi közöttük, egy deszkás ropi!:)
Velem ellentétben az öcsém nagyon népszerű a suliban. Jópofa és szerencsés
természete van, sokszor megmosolyogtatja anyut is mikor látjuk, hogy kísérik őt
haza a gorillák a suliból. Ő sztorizik, rugózik, mint rugóláb járás közben,
ahogy én is, csak persze engem megszóltak, hogy rázom magam, neki macsós
volt!:)
Körülötte meg langaléta kigyúrt testőrök lépkednek, holott egy osztályba
járnak. Kakukk is magasabb a Tominál, csak ő is ropi!
Most nagyon el volt foglalva borotválkozás közben az orrával, ami ugye
repedtke és kínosan érzékeny. Öcsénk retteg a megfázástól, attól, hogy
tüsziznie kell, és Isten na adja, ki kell fújja az orrát. Mikor vergődött a
hajvágó alatt, én is megígértem neki, hogy ha nem marad a női tenyereken
nyugton, megcsavarom az orrát!:)
Hát nagyon megdolgoztam már az elején a falvédővel. Remélem, a doki majd
értékeli, hogy hallgattam rá. Előbb lerajzoltam a Dini, a kis dinoszauruszból
néhány figurát. Hát ez még könnyen ment, mert rajzolni nagyjából tudok, de
ezeket a rajzokat át kellett vinnem kockás papírra, és ott átrajzolni, hogy
majd tudjam számolni a szemeket. Mikor ez megvolt, akkor feketével kivarrom az
alakokat, fákat, bokrokat, és ha majd mindent kikontúroztam, akkor kitöltöm,
illetve kivarrom színekkel. Néha úgy belelendülök, hogy elfelejtek számolni, és
varrok rettentő bőszen, illetve keresztszemezek egyenesen. Aztán elégedetten, megszemlélem és rádöbbenek, hogy Dininek zsiráf nyaka lett, és akkor
káromkodok. Anyu meg nevet és arról mesél, hogy ő még nem elektromos gépen
tanult gépelni, és sokszor volt, hogy úgy érezte, na most elkapta a fonalat, és
rettenetesen verte a billentyűket, és csak a szöveg végén vette észre, hogy az egészet a
margóra verte, mert lelkesedésében elfelejtett sort váltani!:)
Azért ez reményt adott, mert anyu mégiscsak megtanult gépelni, talán
egyszer nekem is elkészül a dínós falvédőm!
Neked kicsim!:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése