2014. március hó..... 2/1.

Hát aztán a március vadul becsapott közénk és egy időre félre kellett tennem a dínós falvédő varrást, annyi egyéb elfoglaltságom lett hirtelen.

Kezdődött mindjárt elsejével, ami két szempontból volt nagyon figyelemreméltó. Egyrészt a legeslegfontosabb, akkor tartottuk anyuék eljegyzését!

Hát kicsim, tudom, neked ez csak egy hír a többi közül, ha olvasol majd, de hidd el, nekünk ez valami elképzelhetetlen csoda! A boldogság, amit éreztünk még akkor is az arcunkra ült, ha egy szót se szóltunk. Én nem tudom mások, hogy élik meg, ha az édesanyjuk felnőtt korukban talál egy új párt magának, de mi végtelenül örültünk! És nem csak mi….

Egyik este, dédike korábban lefeküdt, azt monda elfáradt, picit szeretne pihenni. Én meg gondoltam viszek be neki egy kis teát, igazi saját szárítású gyümölcsteát kaptunk a szomszéd bácsiéktól, és fantasztikus illata volt, ha elkészült. Szóval vittem be neki, és ahogy akartam belépni a szobácskájába megláttam, ahogy az ágya szélén ül, előtte a jókora szűz Mária szobra és hallottam, ahogy imádkozott anyu boldogságáért. Azt mondta éppen, édes Istenem, megérdemelne ez a lány már végre egy kis boldogságot…..

Hát én annyira elérzékenyültem, lehet néhány könnycseppet is hullattam a bögrébe, de össze kellett szednem magam mielőtt beléptem hozzá, annyira aranyos volt és megható, hogy anyuért imádkozott!

Később én is megtettem! Nem vagyok egy nagy imádkozós fajta, de még kisebb koromban megtanított néhány imádságra, mikor a nagyiéknál volt telente.

Nem volt belőle probléma, senki se tiltotta, nem is erőltették, én láttam, hogy esténként imádkozik, és kíváncsi voltam mit mond. Aztán kértem tanítson meg nekem is néhányat, hogy tudjam, ha szükségem lesz rá és kérni akarok valamit Istentől.

Hát dédike akkor megpróbálta elmagyarázni, hogy imádkozni nem csak akkor kell, ha akarok valamit, mert ez önzőség, az Istenke örül, ha akkor is gondolunk rá, ha nem szenvedünk szükséget semmiben. Ő mindenkit egyformán szeret, nem ítélkezik, mert értünk áldozta fel a fia életét!

Ezt értettem is meg nem is, mert hát azt gondoltam, ő van akkor velünk, ha baj van, és csak akkor tudja, hogy szükségünk van rá, ha szólunk hozzá. Azt meg végképp nem tudtam elfogadni, hogy imádkozhatunk egy olyan valakihez, aki hagyta meghalni a saját fiát? Hogy segítene valaki, akiben ekkora sivárság van?

Ebben a családban én vagyok a legbutább, és ez gondolom így volt már gyerekkoromban is, és lehet, hogy még az átlagosnál is butább voltam, de akkor is úgy éreztem, a világban az élet a legfontosabb, főleg a szeretteink élete. 
Én hosszú éveken át rettegtem attól, hogy anyuval történik valami, és mi apánkhoz kerülünk. Bármit megadtam volna anyu életéért, vagy az öcsém és a nővéreméért. Soha egy pillanatig se tudtam elképzelni, hogy nem lennének, hogy egyedüli gyerek lennék, mert belehaltam volna a magányba, meg a félelembe. Azt hiszem folyton arra gondoltam volna, hogyha anyuval történne valami, én teljesen egyedül maradok a világban testvérek nélkül.

Ez az Isten meg csak úgy hagyta meghalni az egyetlen fiát?

De mindig is alkalmazkodó voltam, ezért úgy gondoltam dédike biztosan jobban tudja ezeket a dolgokat, és megtanultam néhány imát, de nem használtam, mert nem értettem egészen a dolgot, és nem szerettem volna megsérteni a Jézuskát.

Nem tudom kicsikém, hogy állsz majd a valláshoz, de egyben biztos vagyok, hogy nem foglak majd befolyásolni, és szabadon dönthetsz az elveidről és nézeteidről!

Bármi is lesz az, igyekszem majd elfogadni, vagy ha annyira szörnyű, akkor óvatosan terelgetni egy könnyebb, boldogabb út felé, de csak ha nagyon szélsőséges nézeteket vallanál. Bár azt hiszem, ha én nevellek fel, akkor ez nem történhet meg, hiszen mire eljutsz idáig, rengeteg együtt töltött boldog napot fogunk átélni, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ne te legyél a földkerekség egyik legboldogabb gyermeke!

Mert esküszöm én mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen!

Na, mert látod, nekem már itt jöttek a gondok, hogy nem értettem a Jézuska meg az Isten, az egy és ugyanaz a személy, ahogy a mikulás meg a télapó is, vagy kettő? És akkor ki hozza az ajándékot? Szóval belezavarodtam az egészbe.

Mert ha ő mindenkit egyformán szeret, azokat is, akik gonoszok, akik bántják a gyengébbeket, meg az állatokat, akik nem tudnak visszaütni, akkor őket ki bünteti meg? Akkor azok soha nem kapják meg méltó büntetésüket? Akkor miért kell jónak lenni, mi értelme az egésznek, ha azok, akik lopnak, csalnak, gyilkolnak, pont olyan elbánásban részesülnek általa, mint az, aki megpróbál jó lenni, segíteni, még akkor is, ha néha neki sincsen mit ennie? Aki eltapossa a másikat, az örökké jobban jár annál, aki segíteni próbál? Miért ilyen igazságtalan az élet? Nincs akkor senki, aki egyszer valamikor igazságot szolgáltatna a jóknak és az üldözötteknek?

A nagyi azt mondta, tudod Luna, az életben egyetlen dolog igazságos, és ez a halál. Ő eljön mindenkiért, akár gazdag akár szegény, nem lehet megvesztegetni, ha itt az idő, menni kell, mindenki ugyanúgy végzi.

Pedig milyen jó lenne, ha egyszer születne valaki, aki nem csak a saját gazdagodását tűzné célul, hanem valóban önzetlen lenne, a világon szeretne segíteni, és ez módjában is állna. Ha megtanítaná az embereket arra, hogy tisztelni kell és szeretni egymást, és az állatokat, meg a növényeket. Megvédeni az emlékeket, legyenek azok bármilyen kultúra maradványai is, mert ezek az életünk, múltunk részei! Mert az ember nem létezhet nélkülük. Aki megértetné velünk, hogy az nem baj, inkább jó dolog, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem gondolkozunk mindenről ugyanúgy, nem hiszünk ugyanabban. Más az ízlésünk, az elképzelésünk az életről, a jövőnkről, de ettől még lehetünk jó emberek, és élhetünk egymás mellett, mert hát nagy a világ, kell, hogy jusson hely benne mindenkinek!

Milyen szörnyű káosz lenne, ha egyenországban élnénk. Ha mindenki egy fajta ételt akarna, ha mindenki egy típusba szeretne bele, és mindenki ugyanazt akarná dolgozni?

Ha mindenki csak a barnákat szeretné, mi lenne a szőkékkel, meg vörösökkel, vagy azzal, akinek nincs haja?

Nem inkább az a jó, ha különbözőek vagyunk? Ha megismerhetünk más embereket, kultúrákat, számunkra elképzelhetetlen csodákat, amik az ott élő embereknek természetesek?

Mi azt mondjuk bennszülöttek, barbárok, de ha egyszer valami történne, és többé nem lenne elektromosság, technika, központi fűtés, készételek, szeletelt húsok, antibiotikum, meg tablettás gyógyszerek, akkor heteken, hónapokon belül elpusztulnánk, mi urbanizált emberek, míg a barbárok vígan élnék tovább az életüket. Akkor kik az életképtelenebbek? Kiket kellene inkább sajnálni?

Azt hiszem ez egy paradox helyzet, ha születne egy ilyen ember, ő lenne Isten!

Én bevallom, bár azt hiszem, talán meg vagyok keresztelve, de nem vagyok túlzottan oda ezekért a szomorú vallásokért. Ahol állandóan bűnbocsánatot kell kérni, bún a testiség, a szerelem, és minden, ami jó, mert a falánkság is meg a restség is bűn, pedig néha olyan jólesik elheveredni egy jó könyvvel, és semmivel nem törődni, csak olvasni egészen késő éjszakáig! Egy vallás, ami azt tanítja, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa…..

Én ezt a mondatot, a Tom Sawyer-ben olvastam először, de még most sem tudom értelmezni!

Persze nyilván ez az önzőség, de én nem majd, meg egyszer, hanem most akarok boldog lenni! Szeretni, és szeretve lenni, kényelmes meleg otthonban élni, jó ruhákban járni, és finom kaját falni!

Elég sok Lőrincz L. László könyvet olvastam, mert anyu fiatal korában nagy rajongója volt, és szinte valamennyi műve megvan. Megkedveltem, főleg mert kiderült,  hogy még találkoztam is vele személyesen, és tetszettem neki, odáig volt a világos külsőmtől!:)

Még autógrammom is van, anyu szerint a kezemet is szignózta, annyira elbeszélgettünk, hogy ott is felejtettem nála az esernyőnket! Szóval Lőrincz L. László aznap gazdagabb lett egy katicás esernyővel!:)

Anyu állítja, hogy még megvannak az aláírások. Hát próbáltam megkeresni, de nem jártam sikerrel. Ráadásul azt is elárulta, hogy csak a Barbinak meg az öcsié van meg, mert én annyira odavoltam érte, hogy odaadta, és az enyészeté vált. Nem akartam megbántani, de hogyan is tehetett ilyen felelőtlenséget?:)

Szóval, ha megtalálom esetleg később, ha pakolunk, akkor lefotózom és beteszem valamikor, hogy lássad, milyen volt az egyik kedvenc írom aláírása, méghozzá személyesen nekünk!:)

Azt olvastam róla, hogy minden nap ír 13 oldalt, ha esik, ha fúj! Na ez egy követendő példa!

Nagyon tetszik, ahogy ír, tisztelem a tudásáért, mégiscsak egy professzor, aki belátta, vannak, akik a tudományos szaklapokban sokkal sikeresebben publikálnak, viszont ezt a Buddhista szeretettel átitatott, rejtelmes kolostorok misztikus világát bemutató krimit, amivel nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, a legfelsőbb fokon műveli!

Órákon át könyököltem a könyvei felett, és ha kellett, többször is nekifutottam egy olyan fejezetnek, ahol a történelmi hűségnek megfelelően írt a szokásokról, legendákról, kutatási anyagokról, ha elsőre nem értettem. De nem csüggedtem, faltam minden sorát, ahogy viccesen, humorosan, minden erőlködés nélkül vitt el egy csodás kultúra megismerésébe.

Szeretem a Buddhizmust, mert nem bűnbánatra meg adomány által elnyert bűnbocsánatra szólít, hanem a természet, és főként az élet szeretetére!

Az élet minden formáját védik, legyen az egy csodaszép pillangó, egy gusztustalan bogár, vagy egy álomszép hópárduc. Nem taposnak szét se rovart, se növényeket feleslegesen, és nem szakítják le csak azért, mert tetszik.

Magával ragad ez a világ! A nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a meditáció, a lelki béke és harmónia, a természethez való alázatos magatartás, a Föld iránt tanúsított tisztelet!

Nem kizsákmányolnak, hanem elvesznek annyit, amennyire szükségük van, és ha ölnek, megköszönik az állat áldozatát, és a természetnek az élelmet.

Lehet, anyu is a Buddhizmus analóg híve. Kicsi korunkban, mikor már dolgozott és még a papa is, a Barbi hozott minket haza az oviból, külön engedéllyel. Én emlékszem, hogy nagyon iparkodtam, fogtam a kezét és lépegettem mellette szófogadóan, nehogy felidegesítsem, és Tomi is, csak ő néha megállt és leszakított néhány szál virágot anyunak.

Imádta anyut és mindig hozott neki virágot. Néha a Barbi is megállt keresgélni, és ha sikerült találni négylevelű lóherét, vittük nagy boldogan anyunak. Ő szinte mindig talált, én sosem, pedig hát ő volt a vakegér. Igaz közelre látott!

Öcsivel csak az volt a baj, hogy nem nézte honnan szedegél, és lelegelt néhány magán kertecskét, amiket az ott lakók ápolgattak, gondoztak, és nem örültek.

Ráadásul, nem szárastól tépte le, hanem valamiért a virág fejecskéje alatt. Anyu úgy tette őket vízbe, mint a vízililiomokat, úsztak egy kis tálkában. Többször is megpróbálta elmagyarázni úgy, nehogy megbántsa az ő kedveskedő kisfiát, hogy rettentően boldog a virágoktól, ám sokkal, de sokkal jobban örülne egy olyan virágnak, amit nem letép, hanem saját kezűleg lerajzol. Mert akkor tudja, hogy közben is végig rá gondolt, és ráadásul még a kézügyességét is javítja, és ami a legfontosabb, nem hal meg egy virág sem miatta, mert amit rajzol, azt nem letépi, és így a kertben nyílók továbbra is élvezhetik az életet, mi meg a jó illatukat!

„Tudod, hogyha leszakítod, akkor meghal a virág, inkább hagyd és nézzük milyen gyönyörűek a természetben, és figyeljük, ahogy enni adnak a pillangóknak!”

Hát ezért gondolom, hogy anyu is a Buddhizmus híve, és persze azért is lobbizott, nehogy a házban lakók veszekedjenek velünk, amiért leszedjük a gondozott virágaikat.

Persze jogos lett volna a haragjuk, mert nem illik ilyent tenni, de öcsi nem azért csinálta, mert rossz lett volna, hanem mert nem fogta még fel agyilag, hogy nem lehet a más által gondozott  virágot elcsenni. Bár Magyarországon van egy mondás. "Virágot lopni nem bűn!":)

Egyszer hallottam a Cleot meg a tesómat sírni. Suliból jöttek, valamiért sokáig Pesten maradtak, talán valami vizsga volt, vagy dolgoztak már, szóró lapoztak valahol, nem tudom, csak este volt mire megjöttek. Mikor bejöttek a Cleo rágyújtott és a nővérem is. Anyu eléggé kimeresztette a szemeit, hogy ezt meg, hogy gondolod kislányom? És akkor a Barbi elsírta magát, hogy jaj anyu, ha tudnád, mit láttunk….

Aztán elmesélte, hogy a sínek mellett jöttek haza, és ott volt egy nagyobb banda, valami ördögimádó kamaszokból összeverődött társaság. Fogtak egy szegény kiscicát, beletették egy befőttes üvegbe és a sínekre dobták. Aztán jött a vonat és szegény cica nem élte túl…

Sírtak, a Cleo is, ahogy mondta, szegény cica annyira küzdött, annyira próbált menekülni. Meg valami olyant mondtak, hogy megőszült a rémülettől. Nem mertünk odamenni, mert féltünk, de borzalmas volt!

Sírtak és anyunak is potyogtak a könnyei, ahogy megölelgette őket, és sírt a Sziszi is, én meg berohantam a szobámba és úgy bömböltem. És hullottak a könnyei a Tominak meg Kakukknak is, akik riadtan faggattak, hogy mi bajom van, miért zokogok.

Az az este, a könnyeké volt, mindenki siratott egy kiscicát, szomorú este volt!

Akkor már nem volt a nagyapa, és talán a szokottnál is érzékenyebb voltam, de én sokáig nem tudtam túltenni magam ezen az estén, azon az érzésen, ami elkapott, és sokat sírtam éjjelente.

Eltelt néhány év azóta de én most sem értem, hogy élhetnek ilyen emberek? Egyáltalán van érzelemvilága egy ilyennek? Képes bármiféle pozitív megnyilatkozásra a környezetével szemben?

Valószínűleg igen, hisz azok közt az őrültek közt is voltak olyanok, akiket ismertek a tesómék, és azóta már dolgoznak, és beálltak az élet szürke mindennapjaiba. Családot alapítanak gyerekük születik majd, akit szeretnek, nevelnek, a szépre és a jóra tanítanak….

Sanszos, hogy nem így lesz!

És továbbra is csak azon pörögtem, hogy ha van valamiféle felsőbb hatalom, akkor miért hagyja, hogy egy ártatlan kis állat ilyen rettenetes véget érjen? Miért hagyja, hogy ártatlan gyerekek haljanak meg háborúkban, éhezésben? Hogy bárki erőszak, vagy gyilkosság áldozata legyen?

Persze mindenre van válasz. Dédike szerint a jó Isten magára hagyta az embereket, mert nem méltóak a könyörületére. Oldják meg maguk az életüket!

Nővérem és dilidoki szerint ez csak egy kifogás, védekező mechanizmus, kibúvó a meggyőző, bizonyító erejű magyarázat elől. A gyenge jellem menekülése, mindenért könyörög ahelyett, hogy próbálna saját korlátai mögül kilépni.

Ezen azért elcsodálkoztam, és gondoltam kicsit provokálom a dokit, és megkérdeztem, hogy ezek szerint, te soha nem fohászkodsz Istenhez? Nem volt soha olyan baj, tragédia az életedben, mikor hozzá könyörögtél?

Azt mondta, dehogy nem! De más, hogy valakinek az életéért könyörögsz, vagy azért, hogy nyerjél már a lottón, vagy üsse meg a guta a szomszédot a kutyájával együtt, mert hangosan ugat az eb.

Mondtam, szóval akkor szerinted nem mindegy az, hogy miért könyörgünk? Van olyan ami jogos, és olyan ami jogtalan?

Azt hittem majd nevet, de komolyan válaszolt, hogy igen! És a kérdés az, hogy vajon ki tudná eldönteni esetenként, személyre szabottan, hogy kinek mi a jogos és jogtalan kategória határ. És főleg, hogy mennyit kérhetsz? Mert lennének a belátók, akik csak végszükség esetén fohászkodnának Istenhez, és a notórius kéregetők, akik akkor is hozzá fordulnának, ha nem sütne elég ragyogón a nap. Lennének, akik örök életet kérnének és olyanok, akik azt, hogy dögölj meg, csak mert sikeresebb, szebb vagy náluk. Ki döntené el a kérdések létjogosultságát? És ha lenne egy ilyen ember, belegondoltál abba, hogy annak mekkora hatalma lenne az emberiség felett? Még Istennek is ő parancsolna, hiszen ő döntene a teljesítendő kérdésekről.

Hát ez már túl magasröptű lett nekem, nem is nagyon tudtam mit válaszolni, így csak kimeresztettem rá a szemem, és próbáltam nagyon kedvesen pislogni, mert gondoltam majd most jön, de te még ezekhez a dolgokhoz nem értesz, de ha majd leérettségizel, és felelősségteljes nő leszel…..és a szokásos, amikkel sokkolni szokott a jó doktor.

De nem ez lett, helyette felnevetett és azt mondta, imádom, ha ilyen szolgálatkészen nézel rám!

Nem reagáltam, inkább hagytam a fenében a dolgot, mert úgy éreztem, minden kitörési kísérletemmel, csak még brutálisabb győzelmet arat felettem. Lehet, várnom kell még néhány évet, egy egyenlő esélyekkel induló dilidoki versus Luna összecsapásra!:)

Szóval nem értettem a dolgokat, így inkább hanyagoltam az imádságot, de tudom a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és még egyet, ami már annyira nem világos, legalább is az eleje, valahogy úgy van, „Én lefekszem én ágyamba, mint úr Jézus koporsóba. Három angyal mellettem áll, egyik őröz, másik vigyáz, a harmadik a lelkem várja…..

Ez az ima egy kicsit ijesztő volt nekem, meg ez az egész lélekvárás, meghalás, valahogy nem tetszett már akkor sem, inkább az életre szavaztam, így aztán ezt az imát, legalább is az elejét szerintem elfejtettem, de lehet, hogy így kezdődött, csak olyan ez nekem, mintha valaki rosszul használná a magyart.

A dilidoki beszél így, ha izgatott lesz, hát a Dani meg akkor is, ha nem izgatott!:)

Először ezt a képet tettem a hónap elejére, 

de aztán elvettem, mert nem akarok ilyen nyersen konfrontálódni.

Einstein megengedhet magának ilyen kemény kijelentéseket, én m merek.

Dilidokim szerint ebben is látszik a megalkuvásom. Hát ez van!:)

Visszatérve a vidámabb dolgokra, elsején van a pálinkás szomszéd bácsi születésnapja!:) És ha már így alakult, még idevettük a Lucát is, akinek másodikán van!:)

Asszem, nem beszéltem még neked a pálinkás szomszéd bácsiról!:)

Nagyon jó a kapcsolatunk velük. Senki se kívánhatna magának jobb szomszédot. Kedves jókedvű házaspár. Van egy fiúk, aki a családjával Pécsett él, és az ottani egyetem jogi karán tanít. Hát az élet kiszámíthatatlan és vicces, ezt már számtalanszor bebizonyította, ugyanis a férfi, annak idején anyut is okította, mikor oda járt egyetemre. Lobbiztak is anyuért, hogy figyeljen rá, mert mégis csak három gyerek mellett jár olyan messzire vizsgázni, és példamutató a kitartása és ereje, hogy egyedülálló anyaként még erre is van energiája.

Anyu eléggé következetes okos nő, és mi lányok így vagy úgy, de az ő cselekedeteit tartottuk követendő példának. Hát én néha azért kisiklottam, szóval főleg inkább a Barbi az, akiben nem kellett soha csalatkoznia!

A sors úgy hozta, hogy hamar kimaradt a suliból. Akkoriban még bérlakások voltak, amiket nem lehetett megörökölni csak úgy, ha a bérlő halálakor, az illető vele lakott, és volt munkája, illetve bére, amiből fizetni tudta a rezsit. Akkor a nagyival már megtörtént a baj, nem voltak túl jó anyagi körülmények közt, mert a kezelések és a gyógyszerek minden pénzüket felemésztették lassan. Papám mindent megpróbált, alternatív és gyógyszeres kezeléseket, gyógytornászt, különböző terápiákat, mindent, ami csak szóba jöhetett, hogy javítsa, később, hogy legalább stabilizálja a nagyi állapotát.

De soha nem panaszkodtak, soha nem veszekedtek, ők azok, akik még éltetik bennem a pislákoló reményt arra, hogy lehet igaz szerelem, szeretet és boldogság egy házasságban. Voltak persze nekik is problémáik, de soha nem merült fel bennük, hogy elváljanak, inkább közösen keresték a megoldást, és mindig meg is találták.

A jó házasság titka a kölcsönös kompromisszum, a problémák, sérelmek megbeszélése. A házasság egy szövetség, amiben nem szabad haraggal a szívünkben lefeküdni!

Tudod mi a fura kicsim? Hogy a nagyapám és a dilidokim nem ismerték egymást, mégis mindkettő ezt mondta, csak kicsit más szavakkal!

A nagyapa rengeteget mesélt nekem és beszéltetet engem is. Történeteket találtunk ki az őseinkről, életem legcsodásabb időszaka volt, egyszer majd mesélek erről is. Néha arra gondolok, talán ezért kezdtem írni, és kapcsol ki, ha történeteket találok ki, mert ő ültette el bennem ennek a „szerelemnek” a csíráját.

Szóval a nagyijuk, az én dédmamim súlyos beteg lett, és akkor anyut bejelentették hozzá, otthagyta a gimit és elment dolgozni. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy lakáshoz jusson, és a mamája mikor elment, meg is kapta. A szomszédokkal kellett tanúsítania, hogy ott lakik, kijöttek és megnézték a lakást, hogy van-e ott ruhája, könyvei, apróságok, amitől egy szobán látszik, hogy lakják is.

Anyu dolgozott, méghozzá nehéz fizikai munkát. Én nem is tudom nagyon elképzelni, de úgy meséli, hogy egy asztalnál állt nyolc órán keresztül, egy vas sablonba különböző vastagságú méretre vágott drótokat kellett betegyen, aztán a gépet lábbal kellett nyomkodja, és egy elektróda összehegesztette a drótokat rácsnak. Sokféle méretű és vastagságú rácsot hegesztettek így állva lábbal. Ilyen rácsok vannak a sütőkben és a régi hűtőkben is, és tyúk meg nyuszi ketreceket is készítettek.

Ha elkészült, körbe kellett vágni a kiálló drótokat valami rezgőollóval, és azt mesélte anyu, hogy az arcuk előtt volt védőálarc, de a karjukba sokszor úgy beleállt a lepattanó drót, hogy vérzett.

Nehéz munka volt, de abban az időben, még megengedték anyunak az egy szakot az iskola miatt, sőt tanulmányi szabadsága is volt. Munka után két napot járt levelező tagozaton gimibe, és két napot gyors-és gépírást tanult, egy magán tanárnál.

Hulla fáradt volt, nem járt szórakozni, szinte csak a hétvégéje maradt meg a pihenésre, és akkoriban még csak minden második szombat volt szabad.

Eltett emlékbe egy bérpapírját, és nevetünk, ha nosztalgiázva előveszi és megmutatja, hogy 8 forint 50 fillér volt az órabére. Tomi nem is érti mi az a fillér, mert nem emlékszünk rá, de fura, hogy most még egy zsömit se kapna egy órai munkával!:)

Munka vagy suli után, mindennap hazament, és legtöbbször otthon is maradt segíteni az anyukájának, a nagyapáék meg nagy szeretettel várták meleg vacsorával őket, mert a Tamás, a későbbi férje is megvolt már akkor. Ő is ott dolgozott, minősített hegesztő volt annál a cégnél ahova anyu ment, és szerelem volt első látásra.

Segített anyunak, mutatott néhány fogást, amitől könnyebb volt a munkája, és ha olyan munkája volt, amihez kellett egy ember, aki fogja, vagy forgatta a sablont és segített, akkor mindig anyut kérte. Esténként pedig csodálattal eltelve hallgatta, ahogy a nagyiék négykezeseztek, ha anyu nem volt túl fáradt.

Volt egy motorja, valami MZ, hát ezt meg én nem nagyon ismerem, de Tomas tudja, miről van szó. Ezzel a mocival néhányszor hazavitte az anyut, hogy ne kelljen még buszozzon a munka után. Aztán néhány alkalom után, a papa kérte anyut, hogy hívja fel nyugodtan, ha úgy gondolja, mert szeretné megismerni azt, akire rábízza a lánya biztonságát!:)

És egy idő után mindennap együtt mentek a szüleihez.

Tominak is volt családja, az apukájára hasonlított, de az anyukája volt otthon a parancsnok. Szerették, de volt egy bátyja, és az volt az anyukája kedvence. Azt hitték nagy focista lesz, és őt öltöztették, hordták edzésre, közben meg a Tomi, aki jó fiú volt, valahogy mindig el lett felejtve. Aztán a nagytesó nem lett sztár, ráadásul született egy gyereke, akit otthagyott neki az anyja, ő meg tovább passzolta a szüleinek. Így már nagyon helye sem volt otthon a Tominak a másfél szobás lakásban.

Egyre több időt töltött anyu szüleinél. Akkor is, ha anyu nem volt otthon. Segített, bevásárolt, tornásztatta a nagyit, főzött a papával, és nagyon jól érezte velük magát, míg anyu suliban volt, aztán este ment érte. Figyelmet kapott és szeretetet. Azt hiszem, mindenkinek ez hiányzik a legjobban az életéből, ha nincs meg, mert ha érzed, hogy fontos vagy, hogy számítasz, figyelnek rád, akkor mindent könnyebb elviselni, és nekimenni egy újabb nap kihívásainak.

Egy idő után a nagyiék felajánlották neki a kisszobát, nyílt titok volt ugyanis, hogy néha anyu kisszobájában húzta meg magát, de nem merték elmondani. Így beköltözött a nagyiékhoz, a papa értett a beszédhez, úgy adta elő, mintha ő segítene rajtuk azzal, hogy segít a lakásban és a nagyi körül. Szóval az ajánlat visszautasíthatatlan volt!:)

Azt hiszem, anyu otthonról hozta ezt a befogadjuk, akik szeretnek minket, akiket mi is szeretünk és lehetőségünk van segíteni.

Anyu imádta a nagyiékat, csak hétvégén ment a saját lakásába, hogy lássák, ott lakik. Később aztán megvásárolta néhány tízezer forintért, mikor mindenki megvehette a bérlakást amiben lakott, akkor már nem kellett figyelni ilyesmire.

A nagyiék házában lakott a mi keresztanyunk a szüleivel a földszinten, a nagyapáék meg fölöttük az elsőn. Ismerték anyuval egymást születésük óta, amíg itthon voltak, mindig együtt játszottak. Mikor kimentek Japánba dolgozni, a szülei felügyelték a lakást és fizették a lakbért, meg amit kellett.

És miután a nagyapáék visszaköltöztek Magyarországra, elcserélték a lakásukat, mivel a nagyi nem tudott lépcsőzni. Rendes emberek voltak, főleg a körcsi anyukája, és anyuék újra barátnők lettek.

Hétvégén miután anyu segített otthon a mamának, átmentek anyuhoz hármasban, két barátnő és a Tamás, és nagyokat főztek, meg beszélgettek. Nem laktak messze egymástól, tíz perc alatt sétálva megtehették az utat. Vettek egy üveg Éva vermutot és narancsos üdítővel itták, ennyi volt a bulizás. Olcsó volt, anyu még most is őriz egy üveggel.

Miután leérettségizett, ott maradt a suliban könyvelői szakon. Aztán két év után még elvégezte a mérlegképest is. Körcsike meg szülésznőnek tanult.

Közben férjhez ment és elvesztette egy autóbalesetben a Tamást meg a babájukat is. Erről majd később részletesebben mesélek neked. A nagyidnak nagyon kalandos élete volt ám!

Apánkat a körcsi által ismerte meg, aki később kínosan is érezte magát emiatt. De anyu azt mondta, még a legnagyobb bajban is, hogy a három legcsodásabb dolgot kaptam tőle, és ezt neked köszönhetem, nincs miért szégyenkezned, inkább én tartozom köszönettel!:)

Talán azért nem volt anyu egy picit se gyanakvó, mert a Tamás nagyon jó ember volt, ahogy a nagyiék is. És gyerekkorában, Japánban élt, ahol szintén nagyon behatároltak az emberek, szabályok, szigorú rendszerben élnek, és ott megengedhetetlen a tiszteletlenség, az átverés. Mindenkinek a maximumot kell kihoznia magából, cserébe tökéletes környezetet, életet várnak, és kapnak is a munkájuk után.

Anyu gyanútlan volt apánkkal szemben, elhitte a hízelgést, a tapogatózását őszinteségnek, a ravaszságát ragaszkodásnak gondolta. Egy tiszta szívű önzetlen nő, egy tökéletesen berendezett lakás és élet fogadta a csavargó apámat, aki meg is ragadta a lehetőséget.

Hát apánk aztán befékezte anyut, lassan és módszeresen leépítette, hogy ő csak maradjon otthon a gyerekekkel, mert a férfi dolga a pénzkeresés, az asszonynak meg otthon a helye. Persze nem győzte hangoztatni, hogy ő keresi a pénzt, pedig anyu kapott gyest, és nagyon szép végkielégítést is, mikor megszűnt a munkahelye, apám csak meregette a pénzre a szemét, aztán persze elvette, mert kellett!

Anyut hívták vissza dolgozni, mert az üzemmérnöknek kellett egy titkárnő, de apánk hallani sem akart arról, hogy anyu előbb visszamenjen, és ne maradjon otthon végig gyesen. Így vettek fel mást a helyére, aztán meg jöttem én, és a Tomi, és eljött apánk ideje, teljesen átvette otthon a hatalmat.

Anyu meg olyan lett, mint én. Elbizonytalanodott, és elvesztette a régi önbizalmát, apám teljesen megtörte az akaratát. Hatalmas bátorság volt tőle, hogy felállt, és képes volt kimondani három gyerek mellett, hogy elég volt! De ott volt benne mindig az erő és az elszántság. Soha nem sírt, még a legszörnyűbb időszakban sem. Észre sem vettük mi megy végben benne, olyan jól titkolta.

Csak éjjel sírt, meg a körcsinek. Én nem figyeltem, mert nem vagyok elég figyelmes még most sem. Sajnos hajlamos vagyok csak a magam problémájáról beszélni azzal, akit beavatok a bizalmamba, és elfelejtem, hogy esetleg neki is lehetnek gondjai. Remélem majd idővel ez azért változni fog, mert nem akarok önző ember lenni!

De a nővérem fura szeánszot művelt minden reggel, amit csak később értettem meg. Amíg mi készültünk, szegény papa küzdött a copfjaimmal, meg a lusti Tomit öltöztette, a Barbi akkurátusan megszámolta a csikkeket anyu asztalán a hamutartóban.

Csak sokkal később értettem meg, mennyire rettegett ő is attól, hogy elveszítjük anyut valami betegségben, vagy balesetben, mert kimerült volt, néha szinte szédelgett a fáradtságtól, éjjel nem aludt, hanem egyik cigit szívta a másik után és sírdogált. Nyugtatót szedett, mert annyira vert a szíve, hogy különben rosszul volt. Egy aprócska nyugtatót négy felé tört és 2-3 óránként bevett egy darabot. Azt mondta, akkor nem lüktet a ruháján keresztül a szíve. Este meg ivott egy pohár vörösbort a negyed nyugtatóra, és így aludt néhány órát. Aztán felébredt és csak bámult maga elé és agyalt, hogy mi lesz ezután, képes lesz-e hármunkat egyedül felnevelni! Szorongott és rettegett a jövőtől, és nem azért, mert rossz anya volt, hanem mert félt a felelősségtől, attól, hogy elveszti az állását, lebetegszik, elveszítjük a lakásunkat és nem lesz képes eltartani minket.

Később én is ezt a módszert követtem Kevin után, hogy aludni tudjak néhány órát. Én úgy ittam meg egy pohár vörösbort, hogy a poharat az ágyam mellé tettem, mert pillanatok alatt lerészegedtem már annyitól is, és álomba zuhantam.

Ez persze nagyon veszélyes, mert akár a nyugtatóra, akár az alkoholra könnyű rászokni, rajta maradni, ahogy a doki mondja, de anyuban volt erő, és mikor már úgy érezte, túl van a nehezén, magától elhagyta az esti altató poharat, és a gyógyszert is addig ritkította, míg már nem volt szapora a pulzusa és nem kellett semmi.

Nagyon érdekes volt a helyzet, mert a Mari néni, anyu főnöke akit úgy szerettünk, szintén pánikbeteg volt, ahogy én az lettem 16 évesen, és gyógyszert szedett rá. Együtt határozták el, hogy leállnak a gyógyszerekről, és anyu elnyújtotta az időt két negyed darab között, Mari néni meg csökkentette a depresszió gyógyszerét, előbb háromnegyedre, aztán félre, negyedre és végül teljesen elhagyta.

Persze nem ment könnyen, de együtt legyűrték. Anyu sokat mesélt erről, de csak a Mari nénivel kapcsolatban, hogy szegénynek égnek a fülei, remeg, lüktet a szíve, lángol az arca a gyógyszercsökkentés következményeként, de egymásra néztek, anyu lobogó mellkasára, ahogy vert a szíve, remegő kezeikre, Mari néni répa fülére és orrára és nevettek, miközben rettentően rosszul voltak. Megtalálták az egyetlen módot, hogy legyőzzék a depressziót és a pánikot, a nevetést!

Talpra állt, bármennyire is reménykedett apánk az összeomlásában, de akkor mi még nem tudtuk ezt, csak  féltettük és rettegtünk!

Barbi tudta, mi nem vettünk ebből észre semmit. Csak azt tudtam, hogy annyira féltettem anyut, volt, hogy aludni se tudtam, mert attól rettegtem, hogyha valami történik vele, akkor apánkhoz kell költöznünk. Néha belopakodtam hozzá, álldogáltam előtte és figyeltem, ahogy lélegzik, hogy milyen szép!

Előfordult, hogy felébredt, megérezte, hogy bámulom ezekkel az átható szemeimmel, olyankor makogtam gyorsan valamit, hogy rosszat álmodtam, és ha odahúzott maga mellé, az olyan volt nekem, mint a mennyországban!:)

Bárcsak idősebb lettem volna, és bárcsak segíteni tudtam volna anyunak, támogatni a szeretetemmel, a figyelmemmel, ahogy a körcsike tette, de hát kicsi voltam még.

Később, mikor már mindent megértettem és az apró kis mozaikkockák a helyükre kerültek, mikor már tudtam ki volt, aki anyu mellett állt a nagyiékon kívül, és mennyit szenvedett anyu csendben, hogy mi lehetőleg minél kevesebbet sérüljünk, én mindent elkövettem érte, hogy ezeket az éveket jóvátegyem. Mostam, takarítottam, szerettem, ahogy csak tudtam, nyüzsögtem körülötte, ahogy a Tomi is, és képes voltam még éjjel is tanulni, csakhogy kitűnő legyek és büszke legyen meg boldog!

Mi még azt sem tudtuk, hogy elváltak, mert apánk ugyanúgy hazajárt lerabolni a konyhát, aztán miután jóllakott elment. Azt hiszem azelőtt se sokkal többet volt otthon, valószínű ezért nem vettük észre, hogy már nem is lakik velünk egy ideje.
Jót akart, féltett, óvni próbált minket, ezért eltitkolt mindent. Én nem tudom, hogy vajon ez volt-e a jó, vagy inkább be kellett volna minket avasson a problémáiba, a mi szintünkön. Tényleg nem tudom még most sem! Nagyon kicsik voltunk, és sokan is. Három gyerek, háromféle személyiség, rettenetesen nehéz időszak lehetett ez anyunak!
Ma sem tudom, vajon én mit tennék ilyen helyzetben!

A válás nem volt divat a családunkban, anyu nem ezt látta, nem így nőtt fel, ráadásul ott voltunk mi is, szóval nem volt könnyű helyzetben, néha, nagy ritkán, ha beszélünk apánkról, azt mondja, attól félt legjobban, hogy minket is elbolondít, mert hát nagyon meggyőző tudott lenni, és vele akarunk majd élni, abba pedig belepusztult volna, ha egyikünket is elveszíti.

Anyu úgy nevelt minket, hogy szeressük apánkat. Én annyira nem emlékszem erre, de Barbi igen, hogy mikor apánk jött haza, beállt a parkírozóba a házunk elé, akkor anyu fogta az öcsit, kinyitotta az ajtót, és mi lefutottunk elé a lépcsőn, úgy vártuk, hogy hazajöjjön.

Anyu mindig beszélt apánkról, ha ettünk valami édességet, hogy tegyünk el neki egy darabot, mert apu értünk dolgozik, és mi így kedveskedünk neki, hogy érezze, gondolunk rá, mennyire szeretjük. Csak mostanában gondolok arra, hogy magának sosem kért….

És mi szerettük is, csak ő nem szeretett és nem tisztelt minket.

És lássuk be, velem kapcsolatban nem fordulhatott volna elő, hogy magához akarjon venni, de a nővéremet, vagy az öcsémet, akár még kérhette is volna apánk.

Emlékszem, később, egy időben gyúrt arra, hogy magához édesget minket, és majd akkor három gyerek után felveszi a támogatást, meg igényel önkormányzati lakást, mert ránk már biztos kapnának az új csajjal. Csak épp minket hagyott ki a számításból, hogy etetni, gondoskodni, szeretni is kellene!

Apánk bejárt hozzánk, és gyakran elvitt minden kaját a hűtőből. Én nem emlékszem mindenre, de egyre igen. Akkor már a multinál dolgozott, és jött hozzánk valaki, egy kollégája megszerelni valamit. És anyu vett néhány doboz sört, hogy legyen mivel megkínálni, mert pénzt nem fogadott el. Nagyban vártuk a pasit, erre befutott apánk. Felcsengetett, mert ugye már nem volt kapukulcsa sem, na otthon meg lett riadalom! Anyu feltépte a hűtő ajtaját, mindenki kapott egy sört és rohant vele menteni. Én a ruhásszekrénybe rejtettem, nehogy meglássa és megigya!
Hát így éltünk mi! Elég nevetséges, ugye?:) 
Aztán van amire nem emlékszem, de anyu sokat felemlegetett egy esetet, mikor annyira nem volt semmink, hogy erőleveskockából főzött levest, és egy tojásból csinált bele grízgaluskát, mert én állítólag szerettem. A Barbi az oviban kapott enni, mi meg ezt ettük a Tomival. Szegény kihányta, és sírt, hogy éhes! Úgy mondta, ötyő éhesz!:)

Ez volt az a pillanat, mikor anyu fogott egy ingyen reklámújságot, és felhívta az első álláshirdetést. Másnap kitöltötte a tesztet, délután már telefonáltak, hogy reggel kezdhet. Kérdezték tőle, tudja hova kell menni? Ő meg, hogy persze, és mondott egy címet.

Erre a telefonáló közölte, hogy nem, az egy másik cég, őt nem oda vették fel.

Ugyanis a városunkban akkoriban volt két multi, akiknek majdnem egyforma volt a nevük. Mondjuk, az egyik ABC, a másik meg ABD, és anyu összekeverte, mert annyira nem érdekelte hova megy, annyira nem számított neki semmi, csak az, hogy legyen végre pénze élelemre és a rezsire!

Lett munkája, és nem érdekelte, hogy mérlegképes könyvelőként operátor, és szívós, kitartó munkával végül apánktól is sikerült megszabadulnia, és idővel a multinál egészen a sorvezetőségig vitte.

Három napig csak oktatást kaptak, aztán betették őt délutánosra. A nagyapa vigyázott ránk, és este mikor anyu megjött és a papa hazament, az öcsi elkezdett sírni a szobánkba. Nem is sírt, inkább csak kuporgott az ágyán, felhúzta a kis térdeit, ráhajtotta a fejét, és ahogy a felnőttek, öregesen csak hüppögött és potyogtak a könnyei. Anyu bejött hozzánk, leült mellé, ölelgette, és faggatta, hogy miért sír? Tomi meg azt hüppögte, hogy azt hittem te se jössz többet haza, te is elhagysz minket, mint az apa.

Én is sírtam, mert annyira sajnáltam, és rossz volt, hogy anyu nem volt velünk egész nap. Hiányzott, megszoktuk, hogy ő mindig ott van!

Akkor éjjel sírt az öcsém apánk után. Úgy aludt el, anyu ölében, és egyfolytában apánkat kereste, hogy mikor jön el, hol az apa, miért nincs itt, miért nem szeret minket?

És ez nagyon furcsa dolog, mert reggel mikor felkelt a Tomi, valahogy egészen más lett. Valahogy megkeményedett pedig egy édes kisgyerek volt, de onnantól kezdve, soha többet nem ejtette ki a száján apánkat, soha többet nem kereste és nem is akarta látni. Ha jött, ott volt, és idővel magához tudta édesgetni, de ahogy elment, a Tomi elengedte, és nem kereste!

Olyan volt, úgy viselkedett velünk egy ideig, olyan távolságtartóan, mintha szégyellte volna az éjszakai gyengeségét, hogy sírt apánk után!

Elsős szakközepes volt, még mindig fogta anyu kezét az utcán, ha mentünk valahova, ő az örök gyerek, kedvesen stílusos, akit még anyu se volt képes eltángálni, ha megérdemelte volna, mert olyan aranyos ugye, szóval mégis valahogy úgy érzem, Tomi azon az éjszakán felnőtt lett. Vagyis reggelre! Mert megkeményedett apánkkal szemben, persze azért adott puszit meg ilyenek, mert anyunak ő is szót fogadott, de elengedte apánkat, és ahogy idősödött úgy távolodott tőle egyre jobban. Igaz ebben apánk viselkedése is közre játszott, de valahol talán jó is volt, hogy egyetlen éjszaka alatt lezárta magában az apa hiánya kérdést!

Akkor nem gondoltam erre, de ma már el tudom képzelni, mit érezhetett akkor, azon az éjszakán anyu.

Másnap bement reggel és szólt, hogy sajnálja, de nem tudja vállalni a munkát. Hallottam, ahogy előtte a papával beszél, és ő mondta, hogy majd megoldjuk valahogy Judit. Ha máshogy nem, hozzánk költöztök, annyi mindig lesz, hogy ne haljunk éhen!

De hát másfél szobás kis lakásuk volt, elég szűkösen lettünk volna.

Szerencséje volt, mert egy Erdélyből ideköltözött, Emese nevű mérnöknő Supervisora volt, és megkérdezte, hogy mi a problémája. 
Fura, mert azóta nagyon sok típusú és nemzetiségű embert megismertem már, de valahogy még most is azt vallom, az erdélyi magyarok sokkal család centrikusabbak, empatikusabbak, megértőbbek a legtöbb nemzetnél.
Anyu meg elmondta, hogy három gyereke van, azt hitte képes lesz megoldani a szakot, de mégsem tudja.

És akkor a nő megkérdezte, hogy ha egy szakban dolgozhatna, akkor maradna?

Anyu meg mondta, hogy igen! Nem a munkával van baja, de nincs kire hagyjon minket, mert egyedül van.

Ekkor vitte oda az a kedves nő a Mari néni sorához, és anyu ott ragadt egészen 2007.-ig.
Segített, és nem vagyok benne biztos, hogy ezt más is megtette volna.

Akkor jött el onnan, mikor tulajdonosváltás lett, és mindenütt bevezették a három szakot.

Egy esetre tökéletesen emlékszem a kezdeti időből, valamiért nagyon beleégett az agyamba. Apánk mindig megjelent, ha anyu gyest kapott, vagy később fizetés, jobban tudta mint ő, hogy mikor hozzák. Ilyenkor aztán mindig előadott valamit, vagy halálos beteg volt és gyógyszerre kellett, vagy elvesztette a bukszáját, vagy megbüntették, és ha nem fizeti ki, lecsukják.

És ő inkább a vonat alá fekszik! És akkor jött a nagyjelenet, hogy menjünk, öleljük meg, búcsúzzunk, mert ő most meghal. Szegény apánk éhezik és fázik, és már nem bírja, ezért öngyilkos lesz, mert anyu nem segít. Pedig nem kér ő mást, csakhogy legyünk egymással kulturáltak.

Később már nevettünk ezen. Ha kiejtette a kulturált szót, tudtuk, hogy megint pénz kellene neki.

De akkoriban még nagy befolyása volt anyura, valahogy mindig meggyőzte, hogy segítsen. Azt hiszem azért tette, hogy ne zaklasson fel minket még jobban, ne sirassuk a halni készülőt, lekonyuló szájjal hüppögve, hogy akkor most meg fog halni miattunk? És ne gyűlöljük őt azért mert nem segít!

Ezen alkalomkor elkísért minket, hogy felvegyük anyu fizuját. Két dolog miatt emlékszem az esetre. Az első, hogy anyu mindig úgy vett fel pénzt, hogy előtte lekérte a számlát, hogy lássa, mennyink van, és ezt az ominózus számlát eltette emlékbe, a mai napig megvan „A Múlt” elnevezésű dobozában.

Most is ezt tette, és a papíron nagyon halványan látszódott valami. Apánk szerint csak ferde vonalak voltak, és odament az ablakhoz anyuval, hogy kérdezze csak meg, mennyink van. 
Az ügyintéző megnézte a rendszerében és közölte, hogy 77.777,- forint. Vagyis amit apánk ferde vonalaknak vélt, az az összeg volt. És ezért emlékszem az esetre, mert totál kiakadt, szinte hangosan hisztizett anyuval, hogy az nem lehet, hogy egy nő ennyit keres, hogy biztosan valami mást is csinál ezért, mert ennyit nem kereshet egy nő, néhány hónapnyi munka után.

Arra nem gondolt, hogy anyu minden szombaton és vasárnap is túlórázott. Akkoriban nagyon sok volt a megrendelés, és hétvégén taxit küldtek anyuért, hogy bemenjen, mi meg a nagyiékkal voltunk. Hónapokon keresztül dolgozott folyamatosan minden nap, és igaz, hogy akkor még nem kezdett el újra tanulni, de szerintem akkor is hihetetlen kitartó, elszánt és szívós volt. Én nagyon-nagyon büszke voltam rá! És tudom, hogy ez neki is fontos volt, mert a körcsi folyton zaklatta, hogy ideje lenne kimozdulnia és megismerkednie valakivel, hiszen még fiatal és olyan jól néz ki!

Anyu meg azt mondta, hogy igen, mert azt akarom, hogy a gyerekeim büszkék legyenek az anyjukra! Ha már nincs apjuk, legalább én legyek csinos, hogy ne csúfolják őket a kövér vagy elhanyagolt anyjuk miatt, de pasi az nem kell nekem soha többé! Barbi úgyis elmarná mellőlem, akkor meg minek fájjon? Ha választanom kellene, kétség se merül fel, hogy a gyerekeimet választom.

Amúgy azért volt még több a fizetése, mert akkor véglegesítették anyut, és automatikusan emelkedett a bére, és bár elvette tőlünk egy részét, a másikat meg vitte a hitel, mégis végtelen elégtételt éreztem, hogy bántja, amiért anyu ilyen jól keres, és nem rimánkodik neki könyöradományért.

Mindig ezzel fenyegetett minket, ha a gyerektartásra terelődött a szó, mert szerinte anyu egy életképtelen úrilány, úgysem lesz képes minket egyedül felnevelni. Majd jön még és fog könyörögni nekik, hogy segítsenek, azért kellene most kulturáltnak lennie és segítenie, mikor ők vannak megszorulva!

Azt gondolta, dolgozni se lesz majd ereje, három gyerek mellett. Szerencsétlen apánk mindig tévedett, ha rólunk volt szó!:)

Előadta anyunak, hogy újra indítja a kazetta bizniszt.

Még anyu gyese alatt nyitottak anyu nevére egy videotékát, és kamerakölcsönzőt, amibe a papa is sok pénzt fektetett, hogy segítsen. 
Mikor még én nem születtem meg kitalálta, hogy videotékát akar. Kölcsön kért a papáméktól, még hitelt is vettek fel neki, pont mikor megszülettem. Azzal érvelt, hogy anyunak majd jó lesz, tud ott dolgozni mellettünk is. Kötetlen munkaidő, a saját uraik lesznek, ráadásul anyu könyvelő, még erre sem kell költeni, így hamar visszatudja adni a kölcsönt.

Persze nem adta, sőt csődbe vitte az egészet, mert minden bevételt kiszedett az üzletből. Nem fejlesztett, nem vásárolt új kazettákat, és nem fizette a bérletet. Anyunak hozott számlákat, amiknek semmi valóságalapjuk nem volt, csak ezzel altatta el az éberségét.

Kikölcsönöztette és ellopatta a kamerákat, hogy legyen pénze a csavargáshoz, aztán meg anyuval cirkuszolt, hogy miért adta ki megbízhatatlan embernek a kamerát!

Anyut egész életükben bántotta, hogy még a szüleit is meglopta apánk, hogy nekik is tartozunk, de a papa rám mosolygott ha szóba került, és azt mondta. Ezzel megfizettünk érted Princess Luna a sorsnak, neked már nem eshet bajod!

Néha arra gondolok, hogy mekkorát tévedett. Máskor meg arra, hogy talán mégsem, hiszen bármi is volt, én mindig visszatértem és igaz nyavalyogtam, de akkor is talpra álltam! És ebben hatalmas segítség volt a családom, a dilidokim és ő, a nagyapa, aki a családi történeteinkkel erősnek nevelt, olyannak, akit a neve kötelez, aki nem omolhat csak úgy össze, mert egy Nádasdy nem adhatja fel!

Ezek a gondolatok nem tudatosak bennem, inkább csak a lelkemben van, a mindennapjaimban!

Sokat gondolok rájuk, és ha kimegyek a temetőbe, azon morfondírozok, bárcsak visszajönnének legalább egyetlen rövidke órára, hogy felnőtt fejjel megköszönhetném nekik, és hogy elmondjam, mennyire szeretem és csodálom őket. Hogy tisztelem a családunkat, a nevünket, és a múltunkat, és megtanultam, én soha nem fogom feladni!

Bárcsak néha el lehetne mondani dolgokat embereknek utólag!

Azt hiszem erről szólt a nagyi tanítása, hogy soha ne feküdj le haraggal a szívedben.

És erről papol a dilidoki is, mikor azt kéri, hogy mindig mondjam ki mire gondolok, ne hordozzam magamban, azért, hogy ezzel megkíméljem anyut vagy a tesóimat, vagy bárki mást, mert nem kímélek, csak felemésztem magam és ez sokkal rosszabb lesz nekik később, mint ha most néhány percig haragszik vagy fáj neki!

Szóval, hogy ne hordozzuk magunkban se a fájdalmunkat, se a sértettségünket büszkeségből, és főleg a szeretetünket ne titkoljuk, mert egyszer eljön az a pillanat, mikor már nem lesz ki elől elhallgatni, és akkor értjük csak meg mit veszítettünk!

Visszatérve apánk üzleti sikereire azt mondta, most nem üzletet nyit, hanem ő fogja a kazettákat másolni, és eladja a kocsmákban, meg amerre jár. Hiszen köztudott, hogy üzletelni csak a kocsmákban lehet igazán. Ezért kellett most a pénz, hogy vegyen két videokazetta másolót és beindítsa a bombaüzletet.

Annyira boldog volt, hogy lerántotta anyut pénzel, hogy el is feledkezett rólunk. Öcsi meg szegényke, tele szeretettel és bizalommal, elindult feléje kitárt karral és szívvel, hogy megpuszilja, de apánk nem vette észre és elviharzott. Ott maradt szegény puszi nélkül, ledöbbent arccal. Anyu felemelte és megpuszilta a nagy cula gyereket, én meg kettőjüket öleltem meg, és annyira fájt a szívem valamiért.

Öcsi azt mondja, nem nagyon vannak emlékei arról az időről, mikor apánk még velünk lakott. Igazából nekem se sok, de erre az esetre, a zavart arckifejezésére, ahogy pusziért nyújtja, és a csalódott szomorúságra, ahogy az elrohanó tetű után bámul, erre mindig emlékezni fogok.

Anyu aztán már csak szombatonként túlórázott, és később újra tanulni kezdett. Előbb elvégzett egy Üzletvezetői OKJ sulit itthon helyben, aztán Budapestre járt jogi asszisztensképzőbe, hetente kétszer.

Mi meg a papával éltük életünk legszebb időszakát.

Később jelentkezett az egyetemre, és egy számítógépes suliba is, sőt ide már a nővéremmel járt, és gyakran mesélik, hogy a legszuperebb dolog volt együtt járni iskolába. A nővérem akkor volt nyolcadikos, kapott is egy oklevelet, mert ő volt a legfiatalabb, aki elvégezte, azt a 6 vagy hány modulos ECDL-s sulit.

Irigyeltem egy kicsit, hogy az anyuval járhat suliba, ez nagyon jó dolog lehet. Állítólag az Exel vizsgánál ő súgott a többieknek a függvényszámításoknál. Ott nézték meg a neten azt is, hogy a tesómat felvették a kétnyelvű gimibe, mert nekünk nem volt netünk, és sírtak örömükben, a többiek meg gratuláltak. Hazáig futva jöttek, és itthon is nagy volt az öröm. Mire a Barbi ballagott, már megvolt az ECDL bizonyítványa, be is vitte megmutatni, mert kitudódott a suliban, ugyanis nagy meglepetésére, az igazgató helyettes tanárnő is velük járt egy csoportba, és a tesóm neki is súgott, mert a nő jópofa volt, mellé ült a másik oldalára, és folyton böködte, hogy basszus ki érti ezt? Súgjál már te lány!

Hát ugye, néha vannak érdekes dolgok az életben!:)

Anyu a jogi asszisztensképző után, jelentkezett a jogra, és azt nem tudom miért, de Pécsre ment levelezőire. Na, ott tanította őt a szomszéd bácsiék fia.

Minket meg a Barbi, és nagyon kemény keze volt, soha nem mertünk vele ellenkezni, és rettentően igyekeztünk jól tanulni. Egyrészt mert jobban féltünk tőle, mint anyutól, másrészt, mert anyu annyira boldog volt, ha jó jegyeket hoztunk! És én annyira vágytam arra, hogy szeressen és hogy boldogok legyünk, hogy bármire képes lettem volna a kedvéért. Sokszor felkeltem, mikor hajnalban elment dolgozni, és kimentem a szobájába, hogy átnézzem a verset, vagy bármit, amit tanulni kellett, vagy témazáró előtt, hogy biztos ötöst kapjak. Akkor már nálunk lakott a Sziszi is, de a Cleot még nem ismertük. Majd róluk is mesélek egyszer.

Eleinte nagyon nehéz volt, anyu hitelt vett fel az első szemeszterre, emlékszem százezret kellett befizetni, plusz az útiköltség és a szállás a vizsgák idején, no meg a könyvek. Pécs elég messze van tőlünk! Közben kiokoskodta, hogy lehet igényelni bevásárló kártyát, amin van egy bizonyos összeg, ami felett rendelkezhetsz, ha költesz és egy összegben visszafizeted, tudom én, 40 napon belül, akkor kamatmentes, ha nem tudod egyben, akkor részletre is lehet, csak már kamatozik.

Na innentől ezekre vadászott anyu, volt Raiffeisen, meg Cetelemes és Citi bankos kártyánk, és ezekről fizette az egyetemet, vagy a Barbi tankönyveit, és közben meg törlesztett. Mindig másikról, hogy kevesebb legyen a részlet.

Aztán mikor András lett a főnöke, az utolsó két évet átvette anyutól. Azt hiszem, akkor már fülig szerelmes volt a mi szépséges anyukánkba, és azt mondta, neki az csak jó, ha képezi magát, vegye úgy, hogy ő iskolázta be, és majd a gyakorlatot is mellette leteheti.

És hiába szabadkozott az anyu, az utolsó két évét az András fizette!

Jaj, kicsim, ez az András, annyira, de annyira jó ember! Én nem is értettem, hogy lehetséges, hogy egy ilyen aranyszívű, jó megjelenésű, izmos sportembernek, aki igencsak vagyonos, magas társadalmi rétegben él, humoros, intelligens, hogy nincs még családja?

A kezdetekben még azt felelte anyu kérdésére, hogy nem érzett magában akkora bátorságot, hogy gyereke legyen, és félt a kötelezettségtől meg attól, hogy nem lesz jó apa. Ezért inkább nem is akar gyereket!

Hát anyut ezzel aztán nagyon nem dobta fel, szegényke úgy gondolta, hogy egy olyan férfinak, aki egy saját utódot se akar, csak púp lenne a hátán három gyerek.

Azt hiszem pedig szerelem volt első látásra mindkettőjük részéről. Sokszor elmesélte anyu az első találkozásukat. Nagyapa segíteni próbált szakirányú állást találni anyunak. Néhány régi betegénél meg ismerősnél érdeklődött, és az egyik mondta, hogy van egy ismerőse, aki pont asszisztenst keres, hirdeti is az újságban, ha gondolja, megkérdezi. Nagyapa jól ismerte a lányát, azt mondta ne, inkább mutassa meg a hirdetést. Szépen lemásolta anyu önéletrajzát és elküldte, az András meg visszaírt, hogy hívja fel és megadta az iroda számát. 
Nagyapa csak ezután vallotta be anyunak és adta oda a számot, miután többször megesküdött, hogy semmi protekció, valóban az önéletrajza alapján hívta vissza az ügyvéd, szóval nosza, telefonáljon!

Ha azt kérdezed ezzel kapcsolatban, hogy mi az igazság? Valóban így történt, vagy nagyapa latba vetette az ismeretségét anyu érdekében, csak azt tudom mondani, hogy nem tudom! Sokat gondolkoztam rajta, de a papa határozottan ragaszkodott végig ehhez a verzióhoz. Anyu később kérdezgette a főnököt is, hogy miért pont őt hívta be, de az András mindig nevetett, hogy megérzés volt. Nem árulta el, aztán már nem faggattuk, de lehet, nagyon sokkal tartozunk a papának az Andrásért is!:)

Szegény anyu fél órát rohangászott le-fel a lakásban, akárcsak én, ha ideges vagyok, vagy magolok. Öcsi szerint kijárom ilyenkor a szőnyeget. Szóval erőt gyűjtött, aztán csak felhívta az Andrást, és megbeszéltek egy személyes találkozót.

Akkor már totál idegrohamot kapott, mert félt, hogy nem fog megfelelni és megszégyenül, mert már nem 20 éves, meg ott vagyunk mi is ugye, és egy ilyen ügyvéd biztosan fiatal lányt keres. Ő meg nem lány már, és szakmai tapasztalata sincs. Szóval totál beparázott.

Emlékszem, mielőtt az elbeszélgetés lett volna, elmentünk megkeresni az irodát. Hátrébb megálltunk, nehogy pont összefussunk vele, és elsétáltunk a házak közt a lépcsőházig, mert anyu biztos volt benne, hogyha ideges lesz, eltéved, és nem találja időre, aztán elkésik az interjúról.

És igaza is lett, mert bár pont a Bírósággal szemben van a lépcsőház bejárati ajtaja, ahol az iroda van, de olyan hülyén vannak számozva a házak, hogy keresnünk kellett. Végül meglett az épület, lépcsőház, sőt Barbi még a gombot is átvette anyuval, hogy melyiket nyomod, és nem kell folyamatosan nyomni, mint a tízemeleteseknél, figyelj majd rá!

Másnap még öcsém is izgult anyuért. Ő meg nagy bátran elment az interjúra, becsöngetett, András ajtót nyitott, és azt mondja anyu innentől kezdve nem nagyon emlékszik semmire.

Aztán este hallottuk, ahogy a körcsinek vinnyogva mesél – és mi reméltük, hogy nem sír, hanem nevet. Szóval, hogy bement, András hellyel kínálta, kicsit bámultak egymásra, aztán az András megkérdezte, dohányzik? Anyu gondolta úgy helyes, és határozottan hárított, hogy nem! András erre elővett egy doboz cigit, hogy rágyújt? Anyu meg bólintott, hogy igen, és elvett egy szálat!

Körcsike úgy tud nevetni, hogy zeng a ház. Anyu meg csak csitította, hogy ne röhögj már, ne tudják meg a gyerekek milyen hülye vagyok. És neki is azt mondta, hogy nem is tudja miről beszéltek. Körcsi meg értetlenkedett, hogy de azt csak tudod, felvett vagy sem?

Csak azt tudom, hogy egyszer azt mondta a pasi, hogy rendben Judit, akkor próbáljuk meg. Erre lelkesen felpattantam, és elbotlottam az asztal lábában. Zavaromban kinyögtem, hogy nem fogja megbánni, én főzöm a legfinomabb kávét.

A pasi meg vigyorgott és bólogatott, hogy majd megkóstolom!

Akkor biztos felvett, nyugtatta a körcsi. Anyu meg csak sóhajtozott, mint egy túlsúlyos rozmár, hogy remélem, és csak éljem túl az első napokat!

Aztán dolgozni kezdett és végig pörögte a nyolc órát. Kitakarította az irodát, még a csempéket is lesikálta, rakodott, pakolt, igyekezett állandóan mozgásban lenni, mert a multinál a soron megszokta, hogy folyamatosan dolgozni kell. Idő kellett neki, míg rájött, hogy az irodában nem kell egész nap rohangászni, lehet tanulni, olvasni, vagy csak pihenni, ha nincs bent az András és egyedül van!:)

Az első pillanatban felizzott körülöttük a levegő, de aztán miután kifejtette a gyerekekkel kapcsolatos nézetét, anyu rettentő gyors visszavonulót fújt, és igyekezett tartani a távolságot.

De persze András egy kos, előle csak úgy nem menekülhet egy gyámoltalan szűz. Végül a folyamatos roham meg hízelkedés, figyelmesség csak levette anyut a lábáról. Szegényke ezeket az érzéseket talán a Tamás óta hiányolta, persze, hogy nem tudott ellenállni a sármos, humoros ügyvédnek, akivel együtt voltak egy kétszobás irodában.

Hosszú idő után az első jó döntése volt anyunak, hogy úgy határozott, igenis neki is jár a boldogság, és ha a főnök viszolyog a gyerekektől, akkor a kapcsolatuk szigorúan az ottani irodára korlátozódik.

Éveken át volt viszonyuk, és anyu soha nem hozta haza, nem akarta úgy bemutatni nekünk, nem akart minket ráerőltetni. Pedig az András többször nyitott felénk, hozott mindenféle jó ételeket. Házi sajtot, szűrt almalevet egyenest a termelőtől. Elvitt kirándulni egy csomó helyre, múzeumokba, állatkertbe, és mindig ott volt, ha bajban voltunk! De anyu okulva a múltból, soha nem engedte be hozzánk, szigorúan elkülönítette a magánéletében az anyát és a nőt.

Talán mert jól emlékezett, hogy feszült össze a nővérem meg apám nője, hogy még az orruk is összeért úgy ordítottak. Az szidott minket, meg még anyut is, a tesóm meg vissza, hogy ne pofázz nekem, csak 9 évvel vagy idősebb, ne merd anyut bántani. Nálad, még a szemét is különb nálunk, amit kidob! Ne parancsolgass nekünk, te nem vagy az anyám!

Lehet, hogy nem is volt ez butaság, mert mire oda jutottunk, hogy felvállalták egymást, már mi akartuk azt talán a legjobban.

Megszerettük! Különösen én, mert valahol ő pótolta nekem az apát, aki sosem volt. Kedves volt velem és figyelmes. Megértett, és elfogadott olyannak amilyen vagyok. Nem próbált közeledni, ha látta, hogy bezártam. Nem próbált megvenni minket, de felajánlotta, hogy használjuk anyu irodájában a netet, amikor csak szükségünk van rá. Szabadkozásunkra csak legyintett, hogy akkor is annyit fizet, ha nem használjuk.

És mindig mindent így adott, ha mi nem visszük el, csak kidobja, ha nem megyünk el vele, megmaradnak a jegyek….

Barbi is kedvelte, pedig a nővéremet nehezebb volt megnyerni, mint engem. Ő gyanakvó volt, és önként vállalta fel a védelmező szerepet az életünkben.

Mikor az öcsi elsős lett, én másodikba nyomattam gondtalanul, mert a Barbi ott volt és megvédett mindenkitől. Szerencsém volt, hogy még pont negyedikbe járt, így állandóan figyelt rám. Felsőtől, már átkerült, az épület másik felébe. Az iskolánk két egyforma részből állt, az egyikben volt ovi a földszinten, és az alsó tagozat az emeleten, a másikban meg a felsősök. Középen az ebédlő kötötte össze. Barbi még nem ebbe az oviba járt, mert akkor még nem erre laktunk, de mi már igen, és ez jó volt mindenkinek, hogy ilyen közel egy helyen voltunk.

Egy nap a Tominak a nagyobb fiúk kicsavarták a kezét a folyosón, és elvették az uzsonnáját szegénykének, aztán meglökték, ő meg legurult a lépcsőn.

Persze sírt, a szendvics miatt is, meg hát kinek esik jól, ha három nagyfiú bántalmazza és megalázza? Kakukk vigasztalgatta, akitől nem volt mit elvenni, mert sosem csomagoltak neki, az öcsémmel osztozott a kaján.

Valaki szólt a nővéremnek. Ment akár egy sárkánygyík. Összeszedte az öcsit, kérte, mutassa meg kik bántották, szólt nekem, hogy el ne merjek innen menni, amíg nem jön értem, aztán engedély nélkül elvitte a háziorvosunkhoz azzal, hogy agylötyögése van.

Az agyrázkódásra gondolt, már akkor tudhattuk volna, hogy orvos lesz.:)

Elég nagy balhé lett, mert még az igazgató is őket kereste a teljesen kétségbeesett tanári karral együtt, akik persze mind tőlem kérték számon, hogy hol lehetnek?

Nem tudtam és rettentően meg voltam ijedve, a tanároktól is meg azért, hogy mi lehet velük?

Szerencsére az orvos telefonált a suliba, és nevetve mesélte, hogy mi történt.

Persze leszidták őket, és próbálták kiszedni belőlük, hogy kik bántották a Tomit, de azt mondta nem emlékszik, annyira megijedt, hogy nem tudta megjegyezni őket.

Majd másnap a nővérem, aki már akkor is inkább a saját kezébe vette a büntetést, nem árulkodott, és öcsinek se engedte, nem mondta meg kik bántották a tesónkat, helyette megkereste és lebokszolta velük a dolgot.

Hát lett belőle balhé, mert a Barbi ha berág olyan lesz, mint aki kikapcsol. Nem érdekli, ha megütik, meg se érzi, amit kap, de megy akár egy légkalapács, és nem hajat húzogat, hanem ököllel meg kézfeje élével ütött és rúgott, és Isten irgalmazzon annak, akinek a tesóm nekimegy!

Egyszer úgy hasba rúgták, hogy a bakancs talplenyomata ott éktelenkedett a bőrén sokáig, ő meg eltörte a srác kezét. Folyt a könnye, vicsorított a fájdalomtól, és közben azt sziszegte, a lábát kellett volna, a rohadt lábát!

Csodáltam őt!

Akkor is többen verekedtek, az ok egy osztálytársa volt, akinek szintén tolókocsis volt az anyukája, mint a mi mamánk, és ezek a fiúk elvették mindenét, megverték, leköpködték, és közben csúfolták, hogy anyád nyomorék, te is az vagy, apád már megdöglött, ti mikor fogtok? Minek él egy ilyen nyomorék?

A fiú – mert az volt – meg csak ült nézett maga elé és potyogtak a könnyei, és a nővérem már nem bírta elnézni. Azt mondta, mikor összenézett a sráccal valami olyant látott az arcán, hogy egyszerűen elszakadt benne valami és a nagyira is gondolt, aki különb volt bárkinél és nem egy szerencsétlen nyomorék, és akkor nekik ment, és azt hiszem az volt a legnagyobb balhéja a suliban. Személyes ügy lett belőle!

Otthon borogattuk, anyu meg siránkozott, hogy ne csináljál ilyent Barbika, hát nő vagy, véletlenül úgy megrúgnak vagy megütnek, hogy komoly bajod is lehet belőle később. Mi van, ha nem a gyomrodat, hanem a cicidet találja el? Nem neked kell megváltanod a világot!

Barbinak meg folytak a könnyei, úgy mondta anyunak, hogy nem tudtam már elnézni, mit művelnek vele, meg kellett tennem, és úgysem mondja el senkinek, mert holnap, meg holnapután is ide kell bemenjen, ebbe az osztályba, és a szünetekben nincs tanár sehol. Most majd nem bántják többet!

Behívatták, fegyelmi tárgyalás volt, anyu meg ilyenkor mindig kétségbeesett arccal ment, hogy mit műveltél már megint? De aztán védett ám minket, akár egy anyatigris!

Hát mondjuk engem nem sokat kellett! Világ jó kis okoska voltam, egy igyekvő pedálgép!:)

Tesóm végig kitűnő volt, kettes magatartással! Kint van a falon a képe is, „Az akikre büszkék vagyunk” táblán!:)

Én csak egy évben nem lettem kitűnő, mikor a papa elment. Kicsúszott a talpam alól a talaj. Nem tudtam, vagy nem akartam feldolgozni. A temetőbe jártam minden nap, és volt, hogy anyu jött utánam, mert már mindenütt kerestek, és tudták hol vagyok. Ha felszólítottak egyszerűen nem szólaltam meg, igazából nem is tanultam. Minden jegyem lerontottam, pedig nagyon toleránsak voltak a tanáraim, tudták mi történt, de muszáj volt feleltetniük. Aztán írásban feleltem és akkor feljavultam, de már nem lettem kitűnő! Még a legalapvetőbb tantárgyaimból is rosszul álltam, mert nem tornáztam, énekelni meg aztán végképp nem volt kedvem.

Aztán egy nap a keresztanyu elvitte a tesóimat magával, kettesben maradtunk anyuval, és akkor leült velem, és az összes fotóval a nagyiéktól, és mesélni kezdett. Minden képről mondott néhány szót. Japánról és a baleset előtti életükről, aztán arról beszélt, hogy ne gondoljam, hogy egyedül vagyok a fájdalmammal. Mindenkinek fáj, de nem tehetjük meg, hogy elengedjük magunkat. Nem erre tanították. A nagyi, aki mindenkinél eltökéltebb és erősebb volt, és aki olyan volt, mint én. És a nagyapa, aki úgy szerette az életet, annak minden szépségére rátalált, a legapróbb dologban is meglátta a szépet. Azt mondta anyu, aki megszületett Luna az egyszer meg is fog halni. Ezt mindenki tudja, te is én is, de nem élhetjük az életünket úgy, hogy számoljuk a napokat és rettegünk. Ha minden pillanatban a halált várnánk és rettegnénk, meg búcsúzkodnánk, előbb-utóbb beleőrülnénk. Élni kell Luna és örülni, ha valami jó történik, és sírni, ha bánatunk van, de élni kell, és továbblépni. Kicsit hallgatott aztán halkan valami olyant mondott.

Azt gondolod, nekem nem fáj? Egyedül maradtam! Ők a szüleim voltak és most már nincsenek! Nincs senkim a világon csak ti!

Megértettem, hogy neki sokkal több joga van a fájdalomhoz, mint nekem, és nem nehezíthetem az életét.

Megértettem, hogy a veszteség mindenkinek fáj, és közösen könnyebben lépünk tovább, ha szeretjük egymást, megbízunk egymásban, és megbeszéljük, ha fáj valami, mi, akik még itt vagyunk!

Próbáltam elfogadni és belenyugodni, de igazából még most sem tudom, hogy már nincs velem. Nem hallom többé a bölcseleteit, a tanulságos meséit, azt, ahogy kiejtette, Princess Luna.

A fájdalmam haraggá vált, méghozzá apám iránt. Nem is harag volt az már, hanem gyűlölet. És azt hiszem, ez megvan bennem most is, és örökké így marad.

Odajött a temetésen hozzánk. Én nem is figyeltem, annyira el voltam foglalva a fájdalmammal. Hallottam, de valahogy nem fogtam fel mit mondott, inkább csak a keresztanyu hangjára figyeltem fel, ahogy elküldte onnan.

Azt mondta anyunak, az őszinte részvét után, hogy majd most meglátjuk, hogy boldogulsz apád nélkül.

Én pedig rádöbbentem, hogy van olyan tett, amit nem lehet, sőt nem szabad megbocsájtani még az apáknak sem!

Néha, mikor jó a hangulat, és a dilidoki belelendül, és csak magyaráz, meg magyaráz, olyan nagy hévvel, csillogó szemekkel, elkap valami fura érzés. Magamnak se merem bevallani, de a nagyapát juttatja eszembe. Talán, mert ő is olyan sokat tud beszélni, talán, mert ő is olyan jó volt hozzám, olyan sokat volt mellettem, ha bajom volt, olyankor is, amikor nem lett volna kötelessége. Úgy csillog a szeme, ahogy a nagyapának, ha belemerült a történeteibe, pedig nem egyforma a szemük.

A papámnak különleges szeme volt. Akár nekem, csak az övé gyönyörű volt, nem meglepve bámultak az arcába, hanem azért mert csodaszép. Világoskék volt, és a szivárványhártyájában apró fehér csillogó pöttyökkel. Olyan volt, mintha csillagok lennének a szemében. Az öcsém szeme ilyen, dokinak viszont lehetetlen meghatározni a szemszínét. Van benne kék, és zöld, de szürke is és valahogy nekem néha még a sárgás szín is feltűnik benne. A szivárványhártyája olyan, mint egy narancs lecsupaszított gerezdje. Abban a gyümölcshús tapad egymásra fura csepp formájában, a dokinak meg a szivárványhártyája van így felszabdalva, és ahány kis cikkecske, annyiféle szín, és ráadásnak még körben sötét kontúrral van a széle bekerítve. Hát tudom elég fura meghatározás, de hidd el kicsim a végeredmény csodálatos! Nem hasonlít a nagyapa szemére, inkább pont olyan, mint a barátomé, ami fura, hogy egyszerre két ilyen különlegesen szép szemű férfi is van körülöttem, akiknek nem csak a mosolyuk hasonlít ilyen kísértetiesen, mégis nem tudom miért, de a doki a papámat juttatja eszembe!

A nővéremet még sosem kellett megvédenünk. Mindig kiállt magáért, mindig csak adott, és sosem kért cserébe semmit.

Kicsit az apánk volt, miután a papa elment, és azt hiszem ezt a szerepet önkéntelenül vette magára. Ha lelki vigasz kellett, anyuhoz mentünk, ha védelem hozzá!

Anyut csak egyszer láttam bokszolni, ráadásul a büntetőjogi példatárával, ami akkora volt, mint egy jókora atlasz csak vastagabb. A hóna alatt hozta, mert nem fért a táskájába, és Pestről jött haza. Fáradt volt, reggel 4-kor kelt, aztán indult dolgozni egy multihoz, ahol bizony ki kellett dolgozni a 8 órát, légzsákokhoz gyártották a csatlakozó kábeleket, aztán melóból egyenest Pest busszal, ott egy laza vizsga, és úgy jött haza este. Arra, hogy mi a buszmegállóban várjuk – ahogy egyébként mindig tettük. A házunk sarkától nem messzire volt az érkező megálló, így nem kellett az úton se átmenni.

Szóval ott vártuk, és kicsit meg voltunk rémülve. Ugyanis az történt, hogy volt akkoriban egy nagyon gonosz lakó a házunkban. Nem beszéltek senkivel, mindenkit feljelentettek, ordítoztak, anyuval is, merthogy sokan vagyunk, meg hangosak. Mikor odaköltöztünk és meglátták, hogy három gyereke van, azt kérdezték anyutól nagy aggodalmaskodón, és sokat sírnak? Hát anyu meg, akkor még tele bizalommal feléjük mondta, hát, mint afféle gyerekek!

Később nagyon elmérgesedett a viszony, de nekünk köszönni kellett, mert anyu ragaszkodott hozzá.

A nő volt a fő gonosz, valami baj volt a szívével, nem dolgozott, nem csinált semmit, a férje vásárolt, mosott, főzött, takarított, a nő meg lassan befordult és bedilizett. Apró gonoszságokat művelt, mikor anyu kiteregette a fehér ruháinkat az erkélyre, kirázta rájuk a porszívó zsákját, meg ilyeneket. Lepadlószőnyegeztük a mi szobáinkat, mert az melegebb volt, és ami maradt, az kitettük az erkélyre. Rádobott egy égő cigit, szerencsére csak kiégett egy folt, de anyu rögtön bevette, nehogy komolyabb baj történjen.

Egyszer el is vitték kényszerzubbonyban, mert rátámadt a férjére, meg a kiérkező mentősökre is.

De a pasi sem volt jobb, azért, hogy a nő ne szekálja, képes volt mindenkivel veszekedni, a harmadikon lakóval például azért, mert a nő szerint nyikorog a szekrényajtójuk, olajozzák be, és ne csukják le a WC tetőt, mert az őt idegesíti.

Hát kaptak rá egy választ, de általában mindenkivel ilyen volumenű problémáik voltak. Velünk például az volt a legnagyobb, ami a szemét szúrta, hogy az öcsém a lépcsőházban lent, a közös tároló előtt, vagy bent a tárolóban szerelgette a biciklijét. Mosogatta, matricázgatta, olajozta, meg ilyen rettentő nagy zajjal járó munkálatokat végzett rajta. Elsős vagy másodikos lehetett, és ha végzett a leckével, nem ment a játszótérre, se csavarogni Kakukkal, hanem a lépcsőházban szöszmötölt a biciklijével, amit a nagyapáéktól kapott. De nem is a zaj volt a problémájuk, hanem, hogy a Tomi, összekoszolja a lépcsőházat az olajos kezével. Odáig ment a vita, hogy egy alkalommal például, anyuval az élen radírt ragadtunk és átradíroztuk a lépcsőház alját, nehogy véletlen egy ujjlenyomatot találjon.

Hát így visszagondolva anyu elég buta volt, nem véletlen használta apám is ennyire ki, túlságosan jóindulatú és alkalmazkodó volt.

Nem is tudom, kire hasonlítok!:)

A híres bicikli!:)

De ez sem volt elég a lakóknak. Volt egy szeánszuk, minden este kart, karba öltve lementek sétálni a ház körül, mert a nőnek kellett az egészségügyi séta. Mindig rettenetesen kiőcselkedett, ahogy a dédike mondta, kalapot tett és úgy andalogtak, mint egy őrgróf család.

Egy ilyen alkalommal belefutottak az öcsémbe, ahogy szegényke nagy lelkesen valamit akkor is a biciklién szüttyögött. Szó szót követett, ki akarták dobni a kukába a cajgót, persze a Tomi meg védelmezte, a papáéktól kapta. A férfi adott egy pofont a tesómnak, és azt mondta a grabancát markolászva, hogyha még egyszer meglátja, hogy itt szerel a lépcsőházban, vagy a pincében, akkor kihívja a rendőrséget, és elviteti a Tomit az intézetbe, és nem látja többet az anyut. Meg még azt is mondták neki, hogy hiába kéri majd az anyu, nem fogják őt kiadni, sőt mindegyikünket elveszik tőle.

A nővérem akkor valahol vidéken volt versenyen, és nem volt velünk a Sziszi sem, mert péntek volt és hazautazott.

Szegény öcsi annyira megijedt, hogy nem mert hazamenni, hanem kint ücsörgött velem a buszmegállóban halálra rémülve, elől hagyott biciklit, mindent, mert félt, hogy elviszik, és nem látja többet az anyut. Az arcán meg ott volt a férfi tenyérlenyomata. Hát anyu meg ugye egyből kiszúrta, meg hát a Tomi el is pityeregte magát, hogy nem akar intézetet, meg, hogy fél hazamenni.

Anyu nagyon ideges volt, és ott álltunk a ház sarkában, nyugtatni próbálta a hüppögő ujjlenyomatos képű öcsémet, mikor feltűnt a szép család, egymásba karolva, kalaposan az esti sétájukba mélyedve.

Anyu a kezembe nyomta a táskát, szatyrot, csak a híres jogi almanachkot vitte magával izgalmában a hóna alatt, és odapenderült a házaspár elé. Igazából ő sem kezdte nagyon úrinősen, de ha belegondolok, hogy az én gyerekem pofozná, és félemlítené meg egy idegen, főleg minden ok nélkül, hát valószínű nálam is elmennének otthonról.

Aztán szó szót követett, mert nem is tagadták, mert hát mi az, hogy a lépcsőházban szerel a gyerek, meg egyáltalán maradjunk a lakásban és fogjuk be, mert ha feljelentenek, úgyis elvesznek tőle minket, nem véletlen hagyta ott a férje is, mindenki láthatja, hogy milyen életet él. Éjjel jár haza meg taxival, és pasik hordozzák, hát milyen anya az ilyen?

Ezek egyre osztották anyut meg az erkölcsöt, hát anyuban meg valami nagyon elpattant, mert egyszer csak két kézre kapta a jogi példatárat, és elkezdte vele ütni a nő fejét. Akkor nem nevettem, mert halálra válva álltunk. Anyu nem egy bokszbajnok, sose láttam még verekedni, pedig rettentő nevetséges volt.

Utána sokáig sírva nevettünk mikor a Barbinak meséltük, hogy anyu verte a nő fejét, a hülye kalapja meg egyből a fejére szorult, és ki se látott alóla, csak visítozott, mint egy patkány, a pasi meg egy gyáva féreg volt, még csak meg se próbálta anyuval felvenni a harcot, hanem fogta a nő kezét és menekült a világtalannal.

Anyu meg utánuk és felváltva verte a joggal a fejüket, hogy igen feljelentetek? Hát itt van baszd meg, mindjárt a fejetekbe verem az ide vonatkozó paragrafusokat! Izgalmában felvette a tegező viszonyt velük, de nem ő volt az egyetlen a házból.

Még most is nevetek, ha eszembe jut, pedig szegény anyunak utána még egy jó ideig remegett keze-lába, ő maga se nagyon tudta elhinni, hogy ezt tette!

Aztán jött a körcsi, mint mindig, és belediktál a reszketőbe egy jókora adag valami italt, ami volt otthon, hogy erőre kapjon!:)

A sulik pénzbe kerültek, és még ott volt a jelzálog is, anyu meg apránként minden értékünket, családi ékszert, meg dísztárgyakat beadta Pesten egy régiségkereskedőnek meg ékszerésznek, alig maradt valami emlékünk.

Néha nagyon nekiszomorodott, mikor például beadta a nagyi gyűrűjét, ami platina volt és körben apró gyémántkövecskék díszítették. Olyan apró volt, és annyira semmi, hogy én fel se vettem volna az utcán, anyu meg kijárta belőle az asszisztensi sulit, és még valami ágyra is futotta. Emlékszem, hogy mennyire fájt neki, hogy oda lett az édesanyja gyűrűje, de a mama csak simogatta a fejét, hogy Juditkám, ne legyél gyenge a gyerekek előtt, ezek csak tárgyak, nem számítanak, és már jó ideje nem jön fel az ujjamra. Ők vannak értünk, azért, hogy használjuk, az emlékek a szívünkben élnek!

Furcsa, de a nagyiról és a papámról még most sem tudok neked könnyek nélkül írni!

A taxi az szombat vasárnap volt, főleg vasárnap, mert akkor nem jártak ki buszok az ipartelepekre, ahol a gyár volt, és anyu dolgozott hétvégén is, hogy kicsit egyenesbe jöjjünk. Ha meg túlórázott, akkor is taxival jött, mert oda csak meghatározott időben, műszakváltáskor jártak buszok. Persze a taxit a cég fizette. És volt olyan is, hogy valamelyik kollégája hozta haza, bár ez leginkább egy nő volt, a Mari néni, de nyilván ezt nem látták a másodikról. És az is igaz, hogy este jött meg, mert egy héten, kétszer Pesten volt suliba, ha jól emlékszem szerdán és pénteken. A szerda nem biztos, de a péntek az igen, mert ha nem ment szombaton, akkor ilyenkor, ha megjött a suliból, semmit se csináltunk csak leültünk, és beszélgettünk végre késő estig.

Volt még egy durva nap, amikor már ott volt a papám is. Azon a napon azt nehezményezték, hogy sokat mászkálunk és csapkodjuk az ajtót. Már nem a lakás ajtót, hanem a bejáratit, ami ugye magától csukódik, mert olyan záró rendszer volt rajta, hogy csak a kaputelefonnal lehetett kinyitni belülről, illetve kintről kulccsal. De ők lejöttek és elmutogatták nekünk, miután kihívtak a lakásból és felsorakoztattak a lépcsőház ajtóban, hogy fogni kell az ajtót és figyelni, hogy nehogy becsapódjon, mert ő nem tud pihenni.

A nővérem megjegyezte, hogy hiszen más se tetszik csinálni, még a szemetet is a bácsi hozza le, csak este tetszik lemenni sétálni.

Ettől aztán totál bekattant megint a nő, hogy neki csendre és pihenésre van szüksége - egyébként a házunk mögötti játszótéren krumplival dobálták a gyerekeket, hogy ne zajongjanak – és megint csak heves csata lett, annyiban másként, hogy a nővérem nem ijedt meg, és igencsak felvette a harcot már zsenge korában is.

Lehet, hogy sokat járkáltunk, de hát reggel vágta volt suliba, ugye anyu már 5-kor elment, mi meg együtt suliba, no meg a papa, mert azért mindig ott volt. Aztán megesett, hogy valaki visszavágtatott, mert valami otthon maradt, vagy elfelejtettünk valamit. Délután haza vágta, táska le, edzőcucc fel, vagy szakkör, vagy sportklub, vagy valami verseny a Barbinak, vagy tánc, vagy zongora. Szóval tényleg vágtattunk mindig, de soha nem óbégattunk a lépcsőházban, nem veszekedtünk, még csak nem is énekeltünk, erre anyu nagyon figyelt, és később aztán bánta is, hogy ennyire korlátozott minket egy ilyen idióta miatt. De hát tény, hogy kinyitottuk az ajtót, mert szállni nem tudtunk!

És egy ilyen alkalommal, mondjuk szerencsénk is volt, mert pont a Barbit leste ki a nő. Mikor jött fel a nővérem a lépcsőn, ott állt az ajtónk előtt karba font kezekkel, akár az élő szemrehányás szobra. Megvárta, amíg felért, aztán két kézzel megragadta, megrázta, azt üvöltötte, hogy nem halok meg addig, amíg titeket ki nem nyírlak rohadt kis kurvák, és hanyatt visszalökte a lépcső tetejéről.

Szerencse volt, hogy sportolt, és ügyes lány volt, valahogy elkapta a lépcsőkorlátot és belekapaszkodott, de azért elég nagyot borult.

Hát akármilyen bátor is volt, azért ő is megijedt, és sírva mesélte a papának, mikor befutott velünk, ő meg rögtön elvitte a kórházba, meg látleletet vetetni, mert a karjain az összes ujja ott maradt a nőnek, és belilult a rács nyoma a hátába is, ahogy nekicsapódott, és a nővérem panaszkodott, hogy állandóan sóhajtoznia kell, mert nem kap levegőt. Ebből már nagy balhé lett és feljelentés is, mert a doki hivatalból is jelentette az ügyet. Anyu mikor hazaért, kenyeret vágott, hogy szendvicseket készítsen nekünk, amíg elkészül a vacsi, mi meg félve meséltük, hogy hol a Barbi, meg mi történt. Ott volt velünk a dédike is, mert a papa a tesómmal volt orvosnál. Szegény anyuban akkor is valami elpattant, mert szó nélkül megfordult, kezében a hatalmas kenyérvágó késsel, halálos nyugalommal felsétált a másodikra, ott aztán elkezdte rugdalni az ajtót, és ordított, hogy na gyere ki, itt vagyok, most te döglesz meg.

Anyu soha nem kiabált apánkkal sem, inkább logikus, gúnyos nyugalommal érvelt vele szemben, amivel totál kiakasztotta, de ha rólunk volt szó, akkor képes volt kifordulni önmagából, és ordítozni, sőt még verekedni is!

Tudod, lehet, hogy ezt mások elítélik, de én büszke voltam rá, hogy megtette értünk!

És remélem, egyszer majd én is elég bátor leszek, ha rólad lesz szó!:)

Hát igen, voltak balhék, vannak emberek, akik kihozzák a másikból az állatot. Anyu meg ott a késsel a kezében, mi lent a lépcsőn, én persze bömböltem szokás szerint. A dédike meg a fenti kedves szomszéd házaspár futottak anyuhoz, hogy Juditka ne csinálj butaságot, ezek nem érnek annyit, próbálj megnyugodni, nem lesz semmi baj, meg ilyenek. Persze nem mertek előjönni, csak visított az ajtó mögött a nő, hogy segítség gyilkos, csak gyerekekkel mertek arcoskodni.

Hát utólag ez is elég nevetséges volt, de akkor nem. Talán hatodikos lehetett akkor a tesóm. Zárkörű tárgyalás lett, mert kiskorúak voltunk, és én is csak azt hallottam, ami akkor történt. Kikérdeztek, de én nem voltam akkor otthon, viszont a nő, egyszer csak kapta magát, a nővéremhez ugrott, megragadta a kezét, hogy néz rám Barbika, hát én sose bántottalak, valld be, hogy csak kitaláltad.

A bíró meg akkorát kurjantott, hogy én sírtam el magam, mert hát nem tagadom nagyon be voltam tojva, hiába bizonygatták, hogy nem lesz semmi baj, nem vesznek el minket anyutól, én csak akkor nyugodtam meg, mikor már otthon voltunk.

A bíró meg kiabált, hogy azonnal engedje el, ne merjen még egyszer hozzányúlni ahhoz a gyerekhez. Hát akkoriban még nem értettem a joghoz, de akkor megtanultam, hogy senkit, főleg egy gyereket nem lehet megfogni egy tárgyaláson.

A helyzet odáig fajult, hogy ott is mondta a nő, hogy ő meg feljelentést akar tenni a gyámhatóságnál, mert az anyu elhanyagol minket, egész éjjel egedül vagyunk, ő meg bulizni jár férfiakkal. Említette még azt is, hogy az anyu meg akarta ölni, de ezt valahogy mindenki figyelmen kívül hagyta, és a végén a bíró valami olyant motyogott, hogy valószínű én is ezt tenném, ha így elbánna a lányommal.

Anyu csak hápogott és mondta, hogy délelőtt és hétvégén dolgozik, délután meg suliban van, de a bírót nem is érdekelte, azt mondta a nőnek, hogy most nem erről kell döntést hozni, hanem arról, hogy maga miért ragadta meg azt a kiskorú gyermeket és lökte le a lépcső tetejéről.

Ítéletet hirdettek, és többek közt eltiltották tőlünk őket, mert visszaesők voltak, ugyanis a szomszéd lépcsőházból egy szegény nénit is elvertek a saját esernyőjével, mert szerintük kirázta a portörlő rongyát, és a szél bevitte hozzájuk a szemetét.

De ekkor már anyu sem hagyta annyiban, mert rohadtul nem hiányzott volna még egy gyámhatósági eljárás is, mikor már attól is rosszul volt, ha a suliba kellett bemenni szülőire. Először megkérte apánkat, hogy jöjjön és beszéljen velük, mégis csak egy erős sportos férfi, talán jobban fognak tartani tőlünk. Persze szart eljönni, folyton csak kifogásokat keresett, meg, hogy nem lehet mindig itt, oldjuk meg nélküle.

Akkor a körcsike ragadta magához a kezdeményezést. Őt nagyon szerették a kórházban annak dacára, hogy főnővér volt, mert a nevetésével egyszerűen magával ragadott mindenkit. És nagyon jó volt a munkahelyi morál náluk, sokat buliztak együtt a dolgozók. Megkért két jó kigyúrt beteghordót, hogy jöjjenek el hozzánk, aztán kileste mikor indulnak a sétára, lementek és úgy időzített, hogy szembe találkozzanak a lépcsőházban. Na, akkor aztán előadta magát, mint fő Maffia vezért, és higgadtan közölte velük, hogy anyu az ő főnökének dolgozik, ha éjjelente eljár, igen igazuk van, és itt ez a két gorilla mellette, akik azért jöttek, hogy most eltörjék a kezüket, vagy a lábukat. Ő megértő, és megengedi, hogy eldöntsék, melyik végtagjukat tudják leginkább nélkülözni, mert ha összeforr, akkor újra eltöreti, és addig nem nyugszik, amíg ki nem csináltatja őket, ha már így beleköptek a levesükbe, mert az alvilággal nem lehet ám játszani! Azért is szól, hogy legyen idejük kiválasztani egy szép fekvésű sírhelyet, ahova majd beteszik őket, mert itt ez a két bérgyilkos, akik készek átsegíteni őket a másvilágba, amiért terrorizálták anyut, és ő nem volt képes százszázalékosan a főnök rendelkezésére állni!

Mi nem értettük, min nevetnek annyira a körcsi meg a két férfi, anyu meg miért van úgy megijedve. Akkor mesélték neki, hogy milyen rémült arccal futottak fel, egy kicsit sem volt szívbeteg a nő, még ő loholt elől, és húzta maga után a férjét. Anyu persze halálra vált, hogy úristen, mi lesz, ha feljelentenek ezért?

Körcsi csak nevetett és a vállát rángatta. Nem te fenyegetőztél, hanem én, és én nem fogom elvállalni, letagadom, ahogy a fiúk is. Az ő szavuk lesz az enyémmel szemben, a kórház tiszteletbeli szülésznő főnővérével! Ne is foglalkozz velük Diti!

Ezek után rövid időn belül elköltöztek, az egész ház nagy megkönnyebbülésére, a pálinkás szomszéd bácsiék jöttek a helyükre, akiknek nem volt hangos a bejárati ajtó a másodikon, összebarátkoztak a papával meg a dédikével, és elhalmoztak minket gyümölcsökkel, meg mindennel, ami a kis hegyi kertjükben termett.

Anyu és körcsike a pálinkás szomszédbácsiék kertjében a hegytetőn!

Munka után édes a pihenés!:)

Háttérben a városunk!:)

Most a szülinapján, egy egész pocát vágott erre a nevezetes napra. Juditkám, egyszer élünk, nyugtatgatta az aggódó anyut. Ez egy nagy nap, azt szeretném, hogy emlékezetes maradjon, amíg csak élek még, mert a nyolcvanadikon már valószínűleg nem leszek ilyen virgonc!

Így hát szegény cocából kolbász, meg hurka, és fokhagymás pecsenye készült. Én befaltam a részemet nyersen, mert egyszerűen képtelen vagyok ellenállni, legyen kolbász húsi, fasírt, vagy bifsztek. Még a karácsonyi töltött káposztának valóból is csenek, csak úgy ropognak a fogaim alatt a rizsszemek, de nem érdekel, mert imádom.

Visszatérve a szülinapra, lehoztak ugye egy adag pirított cocát, hogy melegítsük meg és együnk lent nálunk, mert ott nagyobb a hely.

Hát kicsim, én mindjárt úgy kezdtem, hogy felgyújtottam a konyhát! Ezt úgy sikerült összehoznom, hogy begyújtottam a sütőt, hogy melegedjen a kaja. De nem a sütő volt, hanem egy platni, valamiért elnéztem, és ahogy le volt csukva a tűzhely teteje, rajta hagytam egy konyharuhát. Az meg addig melegedett, míg a végén lángra lobbant az anyag.

Spontán égés, lelkesedett a nővérem, hát nehezen tudnám megfogalmazni mekkora röhögés volt, természetesen az én káromra. Ott volt mindenki, egy skót raszta fejű pszichológus, egy amerikai állatorvos, meg egy kicsit fáradt, ám de lelkes skandináv, mi többségében magyarok!

A szomszéd bácsi kívánságára orosz munkásmozgalmi dalokat zengtem zongorakíséretben. Többek között a Katyusát, - beteszem ide neked, mert ez mindig egy élmény – és akkora sikere volt, hogy a végén már az egész ház oroszul énekelt, és orosz táncra tombolt. 

Ez itt a dal! Képzeld el, ahogy mindenki vadul dalolta!:)

Itt pedig magyar szöveggel, ha esetleg nem értenél oroszul!:)

Öcsém a legmuzikálisabb közülünk. Nagyon szupi hangja van, állítólag hasonlít a hangszínünk éneklés közben, bírja az öcskös a magas hangokat. A mama zene és zongoratanár volt, és anyu csodásan játszik, és rendben a hangja is. A nővéremnek jó a hallása, csak gyenge, erőtlen a hangja, ami fura, mert ordítani bezzeg profin tud, és rosszul van a hangszerektől, míg az öcsém fél óra ismeretség után, bármin képes játszani:)
Én vagyok a maradék, aki mindent kipróbál, és a tehetséget lelkes buzgalommal helyettesíti!:)

Anyuék úttörő és mozgalmi dalokat énekeltek és annyira, de annyira nevettünk, ahogy már régen. Még nem hallottam az Andrást énekelni, főleg nem azt, hogy halihó, halihó úttörőnek lenni jó…. Ráadásul becsatlakozott Nyurga is, akinek olyan basszussa van, mintha egy fazékban énekelne, valahol szigorúan lent a pincében.

Hát nem semmi élmény volt. Anyu csodás hangja, leendő apánk baritonja, meg egy repedtfazék basszus!:)

Szomszéd bácsi ült a trónusán – az ünnepelté az asztalfő – és egy üveg bodza pálinkával vezényelt! Állítólag az különlegesség, hát nekem egyik fajta se jön be, már a szagától összeakadnak a szemeim, sajnos!

Anyu lambadázott, apu – az új apukánk, aki most már nem a főnök – csak meregette a szemeit, és volt egy sokat ígérő bamba mosolya anyura. Ezen felbuzdulva a dilidokim rúd táncolni akart, de nem értette nagyon a fogásokat, meg a rászorításokat, és fel kellett tolni a rúdra a fenekét, amit a barátom készségesen felajánlott, vagyis, hogy megtolja hátulról, de a doki ezt nem feltétlen akarta. Előbb konzultáltak egyet, hogy mit is értett pontosan a dőlj be, majd én hátulról megtollak alatt!:)

Nem mondom, formás hátsója van, ahogy az egész pasi rohadtul formás, de azért ennyire nem kell védelmezze azt a hátsót!

Rúd táncoltunk a Cleoval, méghozzá párost, ami nem könnyű, mert hamar orrba rúghatjuk a másikat, vagy mi hajolunk bele egy orrosba, és twerkeltem, ami egy új mánia, a fenékrázás, és nekem egyre jobban megy!:)

Itt Látod? Ilyen ez a tánc. 

Hát lehet, mire te felnőtt leszel, már nem lesz divat!:)

Előadtam magam egy fennakadt szemű skandinávnak, egy tátott szájú pszichodokinak, akiben végre bent maradt a kiértékelés, egy leesett állú állatorvosnak, és egy elakadt lélegzetű nyurga szomszédnak. Utóbbi főként akkor alakított nagyot az arcával, mikor Cleo is beszállt a táncba. Hát hatalmas sikert arattunk, férfiszem nem maradt szárazon, új apunk is csak hehézett,  hogy nahát…nahát, miket ki nem találnak! Aztán anyuhoz fordult, hogy Diti, ezt te is tudod?

Próbáltunk nem nevetni, mert hát mégiscsak az anyu, meg a jövendő apunkról van szó!:)

Hihetetlenül jól éreztük magunkat, főleg, mikor játszani kezdtünk, F1-es játékot.

Két kocsival indultunk, a Luca meg én voltunk az autók. A tankolást, egy szívószállal oldottuk meg, azon keresztül kellett kiinni egy pohár vizet. Aztán megfogott négy pasi a lábaimnál, meg a kezeimnél, és rám húztak egy pár zoknit, illetve kesztyűt, ez volt a kerékcsere. A kész jelzésnél a barátom, a fenekemre csapott egy akkorát, hogy riadtan félrenyeltem az üzemanyagot, erre kiabálta, hogy hibás tankolás, de volt több orvos is a közelben szerencsére. A tudor nővérem villogó szemekkel figyelte, mikor kell közbeavatkoznia egy életmentő gégemetszéssel, „tűz esetén”:).

Hát nem adtam neki lehetőséget!

Megindultak velünk futva, persze nekem sikerült lefejelnem az ajtófélfát, mert kis ívben fordultak, és picit nagyobb vagyok a Lucánál. Hát alaposan kongtam, és nagyon boldog réveteg mosollyal az arcomon értem a célba, ahol ráadásul még rádobtak a puffra, nekem meg majd a hátamon ugrottak ki a cicijeim.

A barátom ordította, hogy rossz a kocsi aerodinamikája, szóval a végén már mindenki fuldoklott a röhögéstől, nem csak én. Láttam, ahogy a nővérem gondolatban beszámoz minket, hogy ki jön először kronológiai sorrendben az újraélesztésnél.

Természetesen a Luca befutója nyert. Őt a Tomi, kakukk, Nyurga hármas és a harmadikról egy srác, aki hivatásos katona cipelte. Engem, az én energiameghajtóm a barátom volt, a dilidoki, az állatorvos, és apu.

Anyu intette le a versenyt egy kockás konyharuhájával, közben meg siratta a másikat, amit lángra lobbantottam. Volt dobogó is a puffokból, és dédike adta át a győztesnek járó kupát – ami egy virágváza volt teleöntve kölyökpezsgővel.

Nem akartunk egy üveg pezsgőt a kezébe adni, mert biztos locsolni kezdte volna, és mégsem vehetjük el a kedvét a szülinapján, de azért a locsolás egy kicsit sok lenne!

Luca boldogan lobogtatta a kezét, kortyolt a serlegből, ahogy a nagyok, egészen addig, amíg egyensúlyát nem vesztve, ránk borított egy adagnyit, így inkább elkoboztuk tőle, barátom mondta, készítsünk gyorsan interjút vele arról, hogy milyen érzésekkel és benyomásokkal zárta ezt a szoros versenyt!

Azt hiszem ezen a napon rettentően boldoggá tettünk egy öt éves nagylányt!:)

Nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget nevettünk, és ami a legfontosabb, az én csodaszép anyukám újra menyasszony lett!:)

Csak irult meg pirult, ahogy az ügyvéd úr eldörögte a kikérőjét, akár egy védőbeszéd úgy szólt, de aranyos volt, látszott rajta mennyire zavarban van, és egy kicsit anyu is meg volt keveredve érzelmileg. A főnök egy csúcs volt, talán nem véletlen olyan menő ügyvéd. Külön megkérte anyu kezét mindegyikünktől. Előbb Tomastól, az eddigi egy szem férfitól a családban, aztán a nővéremtől, a legidősebb jogán és legfelelősségteljesebbtől, végül meg ugye a maradéktól. Hát sokat törhette a fejét, milyen jelzővel is illessen engem, mert se farkam, se zseni IQ nincsen ugye, végül csak kivágta magát, egy és a legkedvesebb, legszebbtől issel. Csak nevettem, megfenyegettem az ujjammal, és mondtam neki, mindig is tudtam hogy az ügyvédek hazudósak!:)

Immár hivatalosan is a menyasszonya anyu az Andrásnak, aki beköltözött hozzánk, magára hagyta a csodás tóparti házát anyu kedvéért.
Luca is boldog volt, azt hiszem még soha nem ünnepelte ekkora tömeg a szülinapját, ráadásul ott volt a nagy szerelme is, hát kell ennél jobb indítás a hónapra?

Most egyszerre ennyi elég lesz kicsim!:) A hónap másik felét legközelebb. Nem akarom, hogy túl hosszúra nyúljon, a végén még megunod olvasni, pedig az a cél, hogy közben is gyakoroljad a magyart!:)

*  *  *  

Inspiráló dal a hónaphoz....

Tomi szösszenet....