Üdv mindenkinek!

2016. július 28.

Nos hát, Üdv Mindenkinek, ahogy a Peti mondaná!

Eredetileg a még meg sem született gyerekemnek szántam volna ezeket a sorokat, de aztán felvetődött bennem néhány kérdés.

Mi van, ha nem is lesz gyerekem?

Annyi sok tragédia ért már, le se merem írni hány babát veszítettem el, mert ha belegondolok, csak elszomorodom, és nem akarok már többé bánkódni. Inkább bizakodom, próbálok egészségesen, nyugodtan, kiegyensúlyozottan élni. Sokat nevetni és szeretni, hogy minél előbb regenerálódjon a lelkem is, és erősen, határozottan, Tarzannal együtt induljunk egy új, édes terhekkel, kihívásokkal teli életnek.

Ezért arra gondoltam, hogy afféle nyitott naplóként írom le a múltat, jelent és jövőt, az Életemet, így nagybetűvel!:)

Ezek az emlékek, amiket ide leírok, számomra is fontosak, hiszen ha elolvasom azt a néhány sort, amit egy-egy eseménnyel kapcsolatban leírtam, megelevenedhet bennem, annak az időnek minden öröme vagy akár fájdalma. 
A lényeg, hogy egy olyan életérzés jön vissza, amit talán soha nem élnék újra át, ami a feledés homályába merülne – és ez nálam könnyen megy ugye – ha akkurátusan nem örökíteném itt meg az utókor számára!:)

Persze így azért nem írhatok le mindent, vannak dolgok, amiket nem lehet. Bár ki tudja, mennyire ered majd meg a tollam az idők folyamán?
De arra is rájöttem, hogy amit ide nem írhatok le, az nem az én titkom, hanem másé. És talán mást nem is kell annál jobban megemlíteni, mint eddig is tettem. Talán mindenkinek jobb úgy, ha bizonyos személyeket elfelejtünk, ha nem háborgatjuk a múltat, vagy kevesebbet beszélünk róluk, mint másokról. Ez nem csak tiszteletlenség vagy harag, vannak esetek, amikor inkább védekezés.

Vannak olyan élethelyzetek, amiket mások talán nem értenének meg soha, még a gyerekem se. És nem is akarnám, hogy megértse, mert ahhoz, hogy így legyen, át kellene éljen valami hasonlót, és bizton állíthatom, sok dolog van az életemben, amit nem akarok, hogy a gyerekem valaha is átéljen, még csak hasonlót sem.

Ítélkezzen, majd ha kell rólam, ne másokról!

Mert persze nagyon remélem, hogy egyszer megadatik nekem is az érzés, mikor reggel felém nyújtja valaki a párnás kis kezecskéit, és a legszebb szót, azt motyogja álomittas mosollyal, hogy anyu!

Jelen helyzetemben én már semmi másra nem vágyom, csak erre, hogy egyszer magamhoz ölelhessek egy kis csodát, aki nem a tesóm, nem más kis csodája, hanem az enyém és Tarzané!

Fura, hogy ha visszagondolok az első úgy 16 évemre, akkor most alig 20 évesen, nekem már semmi más vágyam nincs, csak egy saját gyermek! Nem számít fiú vagy lány, csak egészséges legyen. Persze azért örülnék egy kislánynak, ebben a teljesen elférfiasodott csapatban, de amúgy teljesen mindegy, mert gondolom, Peti meg inkább fiút szeretne! Én meg azt szeretném, amit Ő! Mert ha Ő boldog, akkor én is az vagyok!

A gyereken kívül minden másom megvan már. A sulit majd befejezem a saját erőmből, csak tanulni kell, ahogy mindenki másnak. A munkámat imádom, és ami a legfontosabb, úgy érzem megtaláltam Őt, az igazit!

Egészségesek vagyunk, remélem, nem történik már több rossz velünk, és anyagilag is teljesen rendben az életünk. Szóval, már semmi más nem hiányzik nekünk csak egy kicsike, akire rázúdíthatnánk szívünk minden szeretetét, akit óvhatnánk, taníthatnánk, és legfőképpen imádhatnánk egész életünkben, amíg csak élünk!

Nagyon sokáig törtem a fejem azon, hogy miként is írhatnám le azokat a dolgokat, eseményeket, amik a múltban, a jelenben, és a jövőben megtörténtek, történnek, vagy majd történni fognak velem.

Gyerekkorom óta vezetek naplót, de rájöttem, hogy egy elmosódott, olykor rövidített, vagy éppen cirill betűkkel „titkos írt” naplót, nem lesz egyszerű elolvasnia egyszer majd a címzettnek. Még akkor sem, ha nem olyan különleges az írásom, mint a nővéremé.

(A bejegyzés végére beteszek egy közép sulis házi dolgozatát, csak a szemléltetés kedvéért, hogy mitől kímélem meg azt, akinek szánom eredetileg ezeket a sorokat!:))

Főleg, hogy nem a magyar lesz az anyanyelve! És én nem kihívás elé akarom állítani, azt a kedves illetőt, aki majd ezeket mind elolvassa, sokkal inkább azt szeretném, ha megismerne. Ha a barátom lenne, egyre közelebb kerülnénk egymáshoz, ahogy oldalról-oldalra, napról-napra beletekint az életembe, a gondolataimba. Megismeri a vágyaimat és a félelmeimet. Részese lesz az örömeimnek és fájdalmaimnak egyaránt.

Nem csak azt ismeri meg, akit akkor lát majd, aki abban az időben éppen vagyok, hanem az esendő gyereket, a félszeg antiszociális kamaszt, a szerelmes bakfist, a megtört lelkűt, a majdnem feladót, a magányost, a szerelmest és még nem tudom kit. Talán feleséget, édesanyát, testvért, barátot és legfőképpen az embert, aki vagyok, voltam, és leszek!

Persze az is lehet, hogy nem lesz alkalmam azzal, akinek ezt szánom megismerkedni személyesen. Mert hát sose tudni mit hoz a jövő!

Akkor meg mindennél fontosabb, hogy ne csak azt a felületes eltúlzott, tömjénezett, és túlfényezett képet ismerje meg, amit majd egykoron a családom, a férjem felállít rólam. Hiszen ha szeretnek, sose fogják elárulni, hogy hibáztam, tettem rossz dolgokat, olyanokat, amiket én szégyelltem. Ők akkor is mellettem álltak, és dühösen hajtogatták, azt hiszed te vagy az egyetlen? Azt hiszed más még soha nem hibázott? Ki nem szarja le, mit gondolnak az emberek?

És nem értették, hogy nem az emberek voltak a fontosak, hanem, hogy én mit gondolok magamról. Az, hogy én szeretném szemen köpni magam a tükör előtt, mert olyant szerettem, vagy akkor szerettem, amikor már nem lett volna szabad. Mert gyenge voltam, és hibáztam, elgyengültem és megbántottam akaratlanul is olyant, aki nem azt érdemelte tőlem. Mert nem mondtam igazat, abbahagytam egy sulit, elvéreztem a becsület, őszinteség és egyenesség útján.

Nem az a fontos más mit gondol, hát én is leszarom, ha gonoszkodni akar velem. Azt nem tudom feldolgozni, ha én gondolok ilyeneket magamról, és hiába mantrázzák, hogy más is járt így, érzett így, attól nekem még nem lesz könnyebb.

De aztán az is eszembe jutott, amit tanultam és Tarzan is mondogatja. Minden embernek vannak titkai. Kell, hogy legyenek, anélkül nem vagy ember! Van amit nem mondasz el soha, a legbelsőbb képzelgéseid, beteges fantáziálások vagy félelmek. Gyerekes antiszoc vágyak, álmok. Agresszió, amitől megrettensz, de belül ott van egy olyannal szemben, aki miatt elbuktál, vesztettél, szenvedtél. Azt kívánod, bár csak tűnne el örökre, és néha még olyanra is, aki nem tehet róla, akit ha látnád, önkéntelen védeni próbálnál, mert feltámadnak benned az ösztönök. Mégis így érzel, és hasonló „szégyellnivaló” képzelgéseket. Ezeket soha nem mondod el, mert a belső gátad megakadályoz benne, hiszen tele vagyunk elfojtásokkal és megfelelni vágyással. Ez olyan önkéntelen reflex, mint az, hogy nem tudsz megfulladni. Hiába döntöd el, hogy mostantól nem veszek levegőt, az agyad, a tested, ellened dolgozik, mert így vagyunk összerakva!

Nehéz jó embernek lenni! Nagyon nehéz! És ez nem egy általánosítás vagy demagógia!

Azt tanultam, hogy az emberek szociális viselkedése, elfojtásai egyenesen arányosak az intelligenciájukkal, és szocializáltságukkal. Vagyis minél műveltebb, tanultabb vagy, annál több külső inger, viselkedési- elfogadási norma köt gúzsba.

Azok az emberek, akik iskolázatlanok, sokkal nagyobb érzelmekkel, nyitottabban élik meg a mindennapjaikat. Őket nem feszélyezteti a nyilvánosság, kikiabálják a sérelmeiket, ököllel vesznek elégtételt, és elveszik, amiről úgy ítélik meg, hogy az övék. És sokkal erősebben élik meg az örömöt és a boldogságot is. Ők azok, akik vélemény formálnak, és hangosan kimondják mindenről, mindenhol, még akkor is, ha senki se kérte tőlük. Ők azok, akik elhatározzák, majd én most megmutatom, hogy kell boldognak, gazdagnak, erősnek lenni….. Mintha nem erről szólna a világ, amióta emberek lakják, mintha nem mindenki erre törekedne, ezt szeretné elérni? Ők, ahogy egykoron apám is, azt gondolják, na, majd nekem sikerül! Én majd megfejtem az ezeréves titkot!

Őket nem szorítják mások által felállított szabályok közé a társadalmi normák és elvárások, mert nem foglalkoznak azzal, mit gondolnak róluk mások.

Kivételt képez ez alól talán a nővérem, aki sokkal okosabb az átlag embernél, akinek az IQ szintje egy igen kiemelkedő szinten, nagyon előkelő társaságban van, ő mégis kész bármikor elégtételt venni a sérelmein. Nem érdekli, milyen következményei lesznek, vagy mit gondolnak róla.

De lehet, hogy ez pont a magas IQ-jának tudható be, hiszen a zsenit és a bolondot csak egy hajszál választja el egymástól!:)

Hát az már csak számomra kellemetlen, hogy ha kettőnk közül Ő a zseni, akkor nekem már csak a bolond megszemélyesítése jut.:)

Sokat beszéltünk erről, hogy talán lehet, ezek az emberek sokkal boldogabbak nálunk, agyon szabályozott, elnyomott érzelmekkel taposómalomban élő "kultúrembereknél".

Hogy az embereket a vallás nevében lehet a legjobban fanatizálni! Isten nevében – hívják őt bárhogy – bármit el lehet követni, mindenre van megbocsájtás. A legkegyetlenebb, legbrutálisabb, legvérszomjasabb népirtásokat, térítéseket, merényleteket mindig Isten nevében követik el.

És Isten nevében lehet gyűlölködni is, azokat, akik nem azt a vallást, életformát, kultúrát választják, élik, amit mi.

Miközben a Biblia, a Korán, a Talmud, a Tóra, az Aveszta, a Védák, vagy a Buddhizmus szent könyve, a Tipitaka, bármilyen vallási könyv, vagy vallás azt hirdeti, hogy ölni bűn!

Olyan könnyű etnikailag ítélkezni mások felett. Én is féltem a cigányoktól, és félek az araboktól és a négerektől is.

Aztán 16 évesen egy roma származású orvos, aki nem szégyellte, sőt viccel a származásunk keveredésével, adott nekem rengeteg vért. Mellém feküdt egy ágyra, és nagyon horrorisztikus volt az érzés, hogy a szívünk ugyanazt a vért pumpálja és áramoltatja, hogy egymás testében járunk. Hát szóval elég megrázó és sorsfordító élmény volt! És lettek roma barátaim, és bekerültünk egy olyan család baráti körébe, akik bármit elintéztek, ha segítséget kértünk tőlük. Csak azért, mert néhány háztömböt futottam utánuk szexi táncos ruhában, a legalább egy kilós kulcscsomójukkal, amin olyan kulcsok is voltak, amik pótolhatatlanok lettek volna a számukra. Hálásak voltak, és nem felejtették el. Ellenben néhány állítólagos barátommal, akiknek megírtam időnként a dolgozatukat, cserébe ígértek fűt-fát, amit aztán pont olyan gyorsan el is felejtettek, ahogy izgatottan suttogták az órán. Nem mintha számítottam volna rájuk valaha is….

Anyukám életét, évtizedekkel ezelőtt, mikor az első férje meghalt, egy Szíriai orvos mentette meg. Akasnak hívták, azokban az időkben sokan tanultak a magyar egyetemeken, és utána maradtak itt dolgozni. Anyu a keresztanyuval, és a kórház nővéreivel, fiatal orvosaival járt bulizni. Többek közt vele is. Aztán családja lett, két kislány, és visszaköltöztek, mert azt mondta, ők ott Szíriában sokkal jobb életkörülmények között élnek, gazdag jómódú a családja, és hiányzott neki az a világ.

Anyu mindig emlékezett rá azon a napon, mikor másodszor is megszületett. Körcsi nagyon haragudott arra a dokira, mert állati jóképű pasi volt, és a nők totál bezsongtak tőle. Állandóan jártak hozzá vizsgálatokra, és gyakorta megtörtént, hogy rá kellett szólni a hölgyre, hogy viselkedjen a vizsgálat alatt, mert kicsit elvetette a mértéket. Sütiket, italokat hordta be neki, ajánlatokkal bombázták. A doki meg hasonlóan az én dilidokimhoz, csak nevetett, ha adtak, elfogadta, ha felkínálkoztak, elvette, aztán meg bujdokolt, és mindig a keresztanyut kérte, hogy mondja a telefonba, nem dolgozik, nincs bent!

És néhány évtizeddel később keresztanyu újra megkapta a szívtipró külföldi dokiját, csak nem egy Akast, hanem egy Sullivant. Akkoriban még nem voltunk olyan jóban a Petivel, de a körcsi folyton mondogatta nevetve, hogy csak annak örül, hogy nem nőgyógyász az ír suttyó, mert akkor megint rendreutasíthatná, a vizsgálat közben agonizáló nőket.

Sokáig összejárt anyuval és a nagyiékkal az a szíriai orvos. Papával megértették egymást, a nagyi meg teljesen elbűvölte, a tea szertartásával, zongorázni tanult tőle, és őt is magával ragadta a nagyszüleim által közvetített közeg, ahogy mindenki mást, akit közel engedtek magukhoz.

Tavaly sokat gondolkoztam azon, illetve anyu hozta fel gyakran, hogy az az orvos, aki megmentette az életét, most olyan 50-55 éves lehet. És talán ott ül valamelyik árokparton a családjával, vagy egy menekülttáborban várja, hogy jobbra forduljon az élete, ha egyáltalán él még, hiszen a hazáját már szétbombázták.

Anyu nehezen viselte. Azt hajtogatta, a barátunk volt, oda járt hozzánk, ha kapott otthonról valamit megosztotta velünk, kutatott és próbált kapcsolatokat szerezni, hogy segítsen a nagyin, szeretett minket és elköszönt, mikor visszautazott a hazájába.

Most pedig rajtam lenne a sor, hogy segítsek, de én nem teszem, mert gyáva vagyok. Félek azoktól, akik habzó szájjal ordítozva átkozzák őket, és követelik, hogy takarodjanak. Félek ételt adni és tiszta ruhát, egészségügyi szereket olyan embereknek, akik között talán ott van ő, vagy a lányai, esetleg az unokái.

Én nem segítek annak, aki megmentette az életem, aki még éjjel is bejött megnézni, hogy minden rendben van, és mesélt az országáról, hogy ott sokan elveszítik a gyereküket, de aztán lesz másik, mert Isten ad nekik. Isten tudja, mit miért csinál, és ha elveszi azt, akit szeretünk, majd ad helyette egy másikat, aki még méltóbb lesz a szeretetünkre, akinek küldetése van az életünkben, csak nem szabad, hogy a hitünk megrendüljön. Azt mondta, nem Istenben vagy Allahban kel hinnünk, hanem magunkban!

Ám annak a társadalomnak is vannak sötét oldalai. Lánykorukban a keresztanyu minden kollégája, barátnője kijutott két évre Líbiába dolgozni. Csak a körcsit nem engedte el az akkori főnöke, azt mondta, itthon is kellenek a jó szülésznők! Anyu mesélte nevetve, hogy mennyire ment volna, mennyire ideges volt, hogy mindenkinek sikerült megszereznie a munkavállalásit, csak neki nem. Hosszú keze volt az akkori főorvosnak!

Miután letelt a két év visszajöttek, vettek egy lakást és rengeteget meséltek. Nem mehettek ott kint egyedül sehova, gyakorlatilag foglyok voltak, annyira vigyáztak rájuk. Azt mondták döbbenetes volt látni, hogy a tanult férfiak, akik otthon, Magyarországon kedvesek udvariasak voltak, hogy változtak át pillanatok alatt az ottani elvárásoknak megfelelően. Akik otthon bulizni jártak, többé nem fogyasztottak alkoholt, megnősültek. Fiatal feleségük lett, szinte gyereklányok. És majdnem minden éjjel behoztak a kórházba egy fiatalasszonyt, akit a nászéjszakáján a férje szétmarcangolt akár egy kismadarat. Minél több vér volt, annál büszkébb volt magára a férfi!

És olvastam, hogy egyre több nő áll be katonának, hogy elégtételt vegyen a megaláztatásain, akár az élete árán is. Az Iszlám férfi katonák hiedelmeik szerint, ha nő által halnak meg, nem kerülnek a Paradicsomba!

Ez nagyon érdekes téma, egyszer talán írok erről egy történetet.

Voltak olyan magyar lányok, akik feleségül mentek arab férfiakhoz, és mikor leszállt velük a repülő Tripoliban, ott várta őket a férfi családja egy csadorral.

Azt hiszem a mostani társadalomnak ez a legnagyobb hibája, hogy félünk. Félünk szembemenni a társadalmi elvárásoknak, félünk mások lenni, mert rettegünk a kiközösítéstől, a meggondolatlan tetteink következményeitől.

A félelem átszövi az életünket, és gúzsba köt. Megakadályoz abban, hogy emberek legyünk, emberek nagybetűvel, ne csak polgárok, lakosok. A kilátástalanság, a megaláztatások sora, az elkeseredettség haragot szül. A harag pedig erőszakot. És az erőszakra, mindig erőszak a válasz! A félelem, a harag, a gyűlölet táplálja az erőszakot! A csalódott, kiábrándult, elkeseredett embereket könnyű fanatizálni, bármilyen vallás nevében. Pedig mindenhol, minden országban, minden színben, vallásban vannak jó és rossz emberek, és olyanok akik képesek minden tragédiát meglovagolni és a maguk javára fordítani.

Tudom, sokat foglalkozom ezekkel a dolgokkal mostanában, pedig sosem politizálok, csak az erőszak engem is utolért.

Egy napon délelőtt még jómódban, a legnagyobb boldogságban éltem az életem, estére egy meggyalázott, meghasonult vesztes lettem. Egy ostoba báb, aki még arra sem volt képes, hogy gyászolja az elvesztett babáit, akitől elvették még a fájdalmát is, a jogot a gyászhoz. Ami maradt belőlem azon a kórházi ágyon, csak egy megkínzott, összevert, kopasz, üres, érzéketlen test volt.

Nem jó érzés vesztesnek lenni!

Itt kint, ahol élünk szinte mindennaposak a lövöldözések. Nehéz ezt megszokni. Az emberek elkeseredettek, dühösek és félnek. A harag és a félelem elveszi a józan észt, és hatalmas erőt ad. Megtapasztaltam ezt magamon, mikor bántott, és már úgy éreztem vége, nem fogom túlélni, akkor bennem is felszínre tört valami állatias brutalitás. Neki támadtam, már nem érdekelt semmi más, csak azt, hogy dögöljön meg velem együtt! Kifordultam önmagamból, pedig azért én eléggé békés, konfliktuskerülő ember vagyok.

Beteg a világ. Oda a méltóság és a büszkeség. Csak az számít, hogy beállj egy sorba, hogy ne lógjál ki, mert akkor neked fordul a tömeg.

Ezért néha arra gondolok, milyen jó lenne, valahol a természetben élni kettesben Tarzannal. Mindenkitől elzártan, csak ketten. Takarítanék, gondoznám a kertet, mosnék, gyűjtögetnék gyógynövényeket, és kiszolgálnám meg szeretgélném az én megfáradt, munkából hazatérő Tarzanomat.

Aki fát vágna, hogy ne fázzunk, horgászna, talán vadászna, bár ez egy igencsak sarkalatos pontja az álmomnak. Javítaná a házat, ügyesen bútorokat faragna, együtt elkészítenénk az ebédet, és egy fadézsában, vagy nyáron, a tavon fürdenénk. Aztán beszélgetnénk, én közben masszíroznám a megfáradt izmait, és egész éjjel szerelmeskednénk.

Senki és semmi se hiányozna. Nem baj, ha nincs tv, és elektromosság. Tarzan azt mondja, a fény a szívünkben van! És neki rengeteg fény van a szívében, annyi, hogy jutna az egész környezetünkre, nem félnék a sötéttől mellette!

Persze ez csak álom! Hiszen belebetegednék, ha nem láthatnám a családomat minden nap, és Tarzan nem azért tanul még mindig, nem azért hajt a kórházban, hogy végül a dzsungel hőseként végezze!:)

De azért álmodozni jó!

Egyszer itt kint minket is lemigránsoztak. A Luca iskolájának egy játékos vetélkedőjén, egy felhevült, túlvezérelt apuka azt bömbölte a gyerekének, lökd fel azt a bolond migránst, meg még néhány keresetlen mondatot velünk kapcsolatban.

Ott ült majdnem felettünk, gondolom nem számított arra, hogy mi vagyunk a hozzátartozók, főleg meg, hogy annyian vagyunk.

Volt egy kis balhé, mert a nővérem felpattant, és nekifordult a nagydarab, elhízott pasinak. Nem gondokozott, azt hiszem őt is rettenetesen felkavarta az a néhány mondat, amit elordibált a fejünk fölött, meg a kislány riadt arca, ahogy bámult a férfira, hiszen olyan kis ügyes volt, és nem értette mit vétett. A tesóm után meg ugye, ugrott az összes hímnemű, és lett egy kis balhé.

Nekem meg a torkomban dobogva lüktetett a szívem, és próbáltam elfojtani a könnyeimet. Lángolt az arcom, és rettenetesen szégyelltem magam, meg azt is, hogy a kislánynak szégyenkeznie kell, és nem csak amiatt, az elhízott agyú barom miatt, hanem a családja miatt is. Annyira megalázó volt, hogy migránsnak nevezett minket, tele megvetéssel a hangjában, mintha mi kevesebbek, alsóbbrendűbbek lennénk nála.

Lángolt a szégyentől az arcom, közben arra gondoltam, hogy majdnem mindenki diplomás köztünk, más szakterületen, de majdnem mindenki doktor, ez a zsíros paraszt, aki szürcsölve vedelte a kóláját, mégis lenéz és megaláz minket.

És nem lett jobb, hogy közben a nővérem elmagyarázta neki, hogy majd ha beviszik a központiba, mert infarktust kapott az elhízott szíve, mielőtt újraélesztik, kérjen születési anyakönyvi kivonatot, nehogy valamelyikünk legyen ott éppen ügyeletben, nehogy már egy migráns mentse meg a szaros életét.

Szóval a Barbit nem kell félteni, nekem mégis eltelt a lelkem szégyennel, hogy ez a sok ember itt mind így gondolkozhat felőlünk. Persze Tarzan egyből lehuppant mellém, és nevetve mondta, ugye most nem kezdesz el ezen drámázni? Én is migráns vagyok, sőt még a Dani is, hiszen Texas messze van innen. Engedd el Nori, az élet sokkal értékesebb és rövidebb annál, hogy minden idiótán kiakadj. Nem mi vagyunk a migránsok, hanem az, aki nem találja meg a helyét, a küldetését, a világban!

Igaza van, tudom! Mégis, nem szeretek erről a témáról beszélni, és nem meséltem el senkinek, mert szégyellem. Én szégyellem, és ez nincs így jól! Abban a néhány percben, bennem sok minden megváltozott. És nem akarom, hogy így legyen. Nem akarom, hogy újra lesütött szemmel járjak az utcán, mint otthon. Én nem tettem semmi rosszat, én nem akarom szégyellni magam! Én annyi várakozással, reménnyel a szívemben jöttem ide ki. Azt hittem itt majd más lesz, hiszen ez itt, a szabadság országa, az egyenlőségé, a lehetőségek hazája! De akkor átértékelődött bennem sok minden. Egy igazi férfiangyal kellett hozzá, hogy elhessegesse ezeket a buta gondolatokat a fejemből.

Adózunk, munkát biztosítok mások számára, és jó munkaerő vagyunk, mégis, még az egyik elnökjelölt, az a széllelbélelt Trump is azt hangoztatja a kampányában, hogy ha ő nyer, hazazavar minden külföldi migránst, és megtisztítja tőlünk az országot!

Mikor kiköltöztünk ide, még nem volt migráns kérdés. Vagy legalább is én nem hallottam róla. És én elhatároztam, hogy itt kint új életet fogok kezdeni, nem fogok szorongani, és nem erőlködök, nem akarok majd mindenáron mindenkinek megfelelni, hanem azt adom, ami vagyok, csak magamat.

Mindenkinek elmondtam, hogy nem beszélek tökéletesen, de nagyon igyekszem, és csak szóljanak nyugodtan, ha valami butaságot mondok, vagy teszek, mert nem vagyok tisztában az itteni szokásokkal. Nem fogok megsértődni, inkább hálás vagyok, ha segítenek, és beszéljenek velem lassan, ha azt akarják, hogy kapjanak választ!

És nem volt gond, mindenki mosolygott, ha visszakérdeztem, és ha kellett eljátszották, mire gondolnak.

Voltak persze, és még vannak is félreértések, az egyik első és legjobb barátomat is annak köszönhettem, hogy kevertem a bokát és a nagybácsi szót. De én azt tartom, ha valaki megtanul egy másik nyelvet, és igyekszik azon megértetni magát, akkor nem nevetést és gúnyt érdemel, hanem elismerést. Még akkor is, ha abban az országban él, és elvárható tőle, hogy beszélje a nyelvet.

Otthon Magyarországon is éltek olyan külföldiek, akik nem is akartak magyarul tanulni. Anyu egyik főnöke is olyan volt, még egy multinál. Franciaországból jött, Pesten laktak, a gyerekei francia suliba jártak, és semmit se beszélt, csak köszönni tudott a mi nyelvünkön, pedig itt élt, és vezette a céget öt évig!

Ja, igen, hogy miért nevetett anyu mindig a keresztanyun? Mert vonzotta az ilyen ostoba helyzeteket. Végigasszisztálta a körcsi hisztijeit, minden alkalommal, mikor felmondott egy nővér, hogy kirepüljön, és ő maradt. Éveken keresztül, minden alkalommal átkozódott, szitkozódott, de maradt a fenekén.

Aztán később, mikor apánk lelépett, anyu egy multihoz ment dolgozni. Ő volt a 270 számú dolgozó, ez a szám szerepelt a belépőkártyáján. Mikor eljött onnan, már több tízezernél járt ez a kártyaszám. Szerencséje volt, majd később elmesélem, a lényeg, hogy egy nagyon kedves nő csoportjába került, akivel jó barátok lettek. Nem a városunkban lakott, hanem egy közeli faluban, és nehézkes volt a bejárás, de azért néha eljött hozzánk, vagy meghívott minket magukhoz. Ha valami rendezvény volt, búcsú, gyereknap vagy a cég családi napja, mindig együtt voltunk, és felfizetett minket is a két gyerekével a hintákra. Szerettük őket, de aztán talált közelebb a lakhelyéhez munkát, és anyu lett helyette kinevezve.

De amíg együtt dolgoztak, anyu rengeteget nevetett rajta. Ugyanis ő volt az 51 számú dolgozó. Azért lett az 51-ik, mert a felvételi intézésekor udvariasan maga elé engedett egy idősebb nőt. És minden évben, minden ünnepkor, új munkaterület megkezdésekor, a Franciák ünnepe alkalmával, vagy egy projekt befejezésekor, az első 50 dolgozó – akik még a cégnél voltak – hatalmas ajándékkosarat, pénzjutalmat, Herendi porcelánvázákat kaptak ajándékba, a cég megbecsülése jeléül. Ő meg, aki az 50-ik lett volna, de udvariasságból lemaradt, ilyenkor minden alkalommal ült a könyökére támaszkodva, és míg a többiek tapsoltak, ő szokásától eltérően, úgy káromkodott, akár egy részeg matrózba oltott halas kofa. Anyu meg addig nevetett meg bökdöste szegényt, hogy mi lesz? Tapsolj már! Hol marad a lelkesedés, a csapatszellem 51-es?

Addig, hogy végül ő is elnevette magát! Anyu nagyon szerette, és ha anyu szeret valakit, akkor piszkálja.

Nem is tudom, mi kire ütünk?:)

Ha előtte tartott nekünk hegyi beszédet, mindig hozzátette a szónoklat végén, mert tudjátok gyerekek, a jók mindig elnyerik jutalmukat, ugye Mari? Néhány év után, szegény Mari néni, már magától kezdte ezt a mondatot, és aztán csak nevettünk mindig! Nem volt könnyű időszak, de azért maradtak nagyon szép emlékeim.

És hordtak busszal hozzájuk Szlovákokat dolgozni. Sokan ott is kinevették őket, mert furcsán, vagy nehezen beszéltek magyarul. Anyuhoz kerültek és összebarátkozott velük, aztán egyszer eldurrant a feje, mikor gúnyolódtak rajtuk. Pont egy olyan srác, aki annyira zokni volt agyilag, hogy mikor anyu segített neki kitölteni felvételkor az adatait egy papírra, mondta neki rámutatva a sorra, hogy anyja neve - gondolván, hogy majd beírja azt - a srác meg nagy buzgón beírta, hogy anyja neve!

Szóval mondta, hogy talán neki főleg nem kellene olyanokon nevetnie, akik az anyanyelvükön kívül, megtanultak egy másik nyelvet is, és még írni is tudnak rajta! Azért vannak itt, mert nem találtak magyar munkásokat, és nem veszik el senki kenyerét, egyszerűen csak élni akarnak! Később már nem jöttek, mert valahogy jobb lett náluk az élet, mint nálunk.

Van erre egy vicc, mikor az angol turista angolul, németül, franciául próbál útbaigazítást kérni a magyartól, de hasztalan. Aztán mikor csüggedten elmegy, azt mondja az egyik magyar a másiknak. Látod? Ez beszél három nyelven, aztán mire ment vele?

Szóval minden csak nézőpont kérdése az életben!

És most nemrégiben, még ez nagyon friss emlék, néger rendőrök találtak rám. Begázolt értem a vízbe, és kihozott a karjában. A másik kivett a kocsiból egy plédet és belecsavart, hogy ne bámuljanak az emberek, ahol meztelen voltam, és hogy ne fázzak annyira. Próbáltak segíteni, amíg kiérkezett a mentő. Kikutattak és a kocsimat is, nem csak biztosították a helyszínt, és sikerült beazonosítaniuk. Így azonnal odavittek a Peti kórházába, ahol már ismertek, és tudtak segíteni. Bejöttek később, mikor magamhoz tértem, pedig nem volt kötelességük, csak bekukkantottak és jobbulást kívántak, valakit kísértek be és eszükbe jutottam.

Szóval nem sokat, csak az életemet köszönhetem nekik!

Azóta jó néhány fekete bőrű ismerősöm lett, és kedves melegszívű emberek, kicsit talán magasabb fokon égnek, mint mi európaiak. Dolgoznak nálam is feketék és soha nincs semmi gond. Moira a házvezetőnőnk meg fele arányban fekete, fele arányban kínai, egy egészen különleges tündöklő ékkő, és nagyon szeretem. A gyerekei felnőttek és távol élnek, neki nem csak a munkaadói vagyunk, hanem remélem a második családja is. Legalább is mi így érzünk iránta, remélem ő is!

Ráadásul egy rakat kínai barátom van. Olyan egyformák nekem még mindig, a nagymama pont olyan a szememnek, mint az általános iskolás unoka, és a beszédük! Hát sajnos ezt a nyelvet én se fogom soha megtanulni. Még az angolban is gondban vagyok a hangsúlyokkal, mert nagyon mást jelenthet, mint nálunk is, hogy örül, vagy őrül.

Na és szegény sógorom, aki totál kivolt a magyar nyelvtől…. A munkájában is rengeteg problémát okoztak számára a többértelmű szavak, de leginkább egyen bukott ki. Egy időben többször is feltette nekem a költői kérdést, hogy legyen az ember határozott egy olyan nyelven, ahol a szerelem, nem csak a legszebb érzelmet fejezi ki, hanem kemény fizikai munkát is? Ez az asszociáció megrémíti az embert a jövőtől!

Hát lehet megérzett valamit!:)

És végül akár tanulságul is, furcsa véletlen vagy kegyetlen cinizmus a sorstól? Kétszer törtek az életemre, néhányszor durván zaklattak, de mindannyiszor fehér ember tette! Annak, aki először tört az életemre és akaratlan átformálta velem együtt, nem emlékszem az arcára. Akkor se ismertem volna fel, ha mellettem áll valahol, csak a szemére emlékszem. Szép szeme volt, tiszta, világos baba kék szem, csak ennyi maradt meg belőle. A hangját, azt viszont megismerném még most is, éveken keresztül riadtam fel rá, ahogy megszólított, és azt mondta gúnyosan, szia Nórcsa! És arra is emlékszem, hogy jobb kézzel szúrt!

A másik is szőkés volt, egészen sötétkék szemű. Talán arra mondják, hogy kökényszemű. Egyik sem olyan volt, akikkel szemben fenntartásaim voltak, akiket elítélnek mások.

Szóval, többször nekifutottam már az írásnak. De ezeket a próbálkozásokat is bent hagytam, meg a régi kiírásokat, hogy lásd a jellemfejlődésem, vagy éppen mélyrepülésem, mert hát néha bizony olyan is van. Úgy gondoltam, még ha nem is vagyok otthon, most nyitom meg, mert ez a legalkalmasabb nap egy ilyen vállalkozás megkezdésére!:)

Aztán minden bejegyzéshez mellékelek egy dalt, ami szerintem vagy passzol hozzá, vagy éppen tanulom, esetleg sokat énekeljük hétvégeken. Ezeket ha találok, magyar felirattal teszem ki, mert ugye nem látok a jövőbe, de nagyon remélem, hogy tökéletesen beszéled ezt a nyelvet, és szorgalmasan gyakorlod. Például ahogy olvasod ezt a naplót, vagy a dalokat, szóval, hajrá!

No, és még egyet! Mivel ízetlen öcsém, a te szép és okos nagybátyád, naponta több „vicces” célzott fotóval is meglep, úgy döntöttem, minden bejegyzés végére kiteszek egyet neked, „Tomas napi vicces szösszeneteiből"!
Hát azért kérlek, ne ezek alapján ítélkezzél majd a nagybátyádról, mert tudod, ő meg én, nem csak rokonok, rokon lelkek, hanem lélektestvérek is vagyunk. Szóval, eléggé hasonlítunk!:)

És akkor az ígért kép, zseniális nagynénéd írásáról! Ne feledd! Doktor!
Anyu folyton mondogatta neki, te zsizsik, még szerencse, hogy a tanáraid veszik a fáradtságot, és kibetűzgetik ezt a fertelmet.
De a nővérem csak mosolygott öntudatosan, hogy azért anyu, mert tudják, hogy megéri!

Hát, íme az életem, a teljesség igénye nélkül!

*  *  *